Nem vágytam soha pénzre, gazdagságra.
Csak igaz szerelemre, egy ?szinte társra.
?szinte szeretet nem múlhat a pénzen.
Szeressenek így-így koldus szegényen.

Aki pénzért szeret vagy csak számításból.
El fog az hagyni, ha több pénzt lát máshol.
De ha szegényen is szeretni tud engem.
Tudom enyém szíve, és ? maga egészen.

És ha homlokomat ellepik a gondok.
Tudom, hogy ?reá mindig számíthatok.
Minden pillanatban ott áll majd mellettem.
Nem halálom várja és lesi a pénzem.

És ha elmúlik majd a lángoló szerelem.
Akkor is vigyáz rám és aggódik értem.
Én is fognám kezed, míg élek Tenéked.
Mert én is így szeretlek koldus szegénynek!

...

Ó, csak írj és akkor
Nagyon, boldog vagyok.
Mert szívemet, lelkemet
Magadban hordozod.

Tudom, hogy gyötörlek
Buja szerelemmel.
És fájdalmat okozok
Fájdalmas szívemmel.

De isten meg hálálja
Hidd el majd neked.
Ha írsz nekem néha
Pársoros levelet.

És nekem bocsássa meg
Rettent? b?nömet.
Azt, hogy önz? módon
Vágyom szerelmedet.

...

Erd?t láttam én és ház állt közepébe.
Ablakából látszott két kis gyertya fénye.
Homlokomat tettem az üveghez én.
S könnyeim lefolytak az üveg felszínén.
Asztalodnál ültél, fejed tenyeredbe.
Néztél a semmibe könnyez?n merengve.

Bekopogtam halkan, meg ne rémisszelek.
Odanéztél, s láttad könnyez? szememet.
Az ablaküveg ekkor óriásra n?tt.
Tenger választotta el t?lem az erd?t.
Szívem ekkor kiszállt, és szívedhez rohant.
S a szerelem oltárán én feláldoztam azt.

...

Agy? Zsuzsanna, sz?ke rózsa,
nyolc teljes napja kedvesem!
A kurta gyönyör, édes óra
talán a legjobb szerelem.

Tudom-e most, hogy eleresztelek
bolyongva majd hová jutok?
Isten veled, te szép, te legszebb!
Sietve, messzebb,
csak elfutok.

Megyek, s a csókod búcsulángja
még ajkamon lobot vetett,
még megpihenni, kicsi lányka
karomba hajlik szép fejed.
Érzed, a szívem egyre reszket?
A tied vígan dobogott!
Ha elmegyek, te szép, te legszebb,
sietve, messzebb,
szeretlek ott.

A nyerget már lovamra tették,
jaj, miért is nem marad velem
a te haszontalan fejecskéd,
melyt?l most illatos kezem?
Szemed nevetve rám mereszted,
mint nimfa, ha futásba fog.
Még szemem is, te szép, te legszebb,
sietve, messzebb,
csak mosolyog.

Ó mennyi báj, és mennyi bánat
édes bucsúdban, gyermekem!
A könnyed is csupa varázslat,
szemedb?l szíved int nekem.
Vígaszt adna, ha halni kezdek,
szemed, mely élni buzdított.
Mégis megyek, te szép, te legszebb,
sietve, messzebb,
már csak sírok.

Zsuzsanna, majd ha elfelejtesz,
egy percig ?rízd még tovább
- mint virágot kebledbe rejtesz -
hervadt szerelmünk illatát.
Ti boldog esték, hova lesztek?
emléketek még itt ragyog.
Isten veled, te szép, te legszebb!
Sietve, messzebb,
tiéd vagyok.

...

Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene;

mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad vagy
töviseket;

mert április a lombnak
víg zajokat
s az alvó éj a gondnak
nyugalmat ad;

mert vizet a virágnak
az ébred?
hajnal, cinkét a fáknak
a leveg?,

s mert a keser? hullám,
ha partra hág,
a földnek, rásimulván,
csókokat ád;

én, csüggve karjaidban,
az ajkadon,
a legjobbat, amim van,
neked adom!

Gondolatom fogadd hát, -
csak sírni tud,
ha nincs veled a tehozzád
zokogva fut!

Vágyaim vándorolnak
mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!

Üdvözlöm gyanútlanul és
mámorosan
hízelg? dalra gyúl és
hozzád suhan!

Lelkem vitorla nélkül
száll tétova
s csak te vagy íme végül
a csillaga!

Vedd múzsámat, kit álma
házadba visz
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sírsz te is!

S vedd - égi szent varázskincs!
vedd szívem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem!

...

Ne írj! Fáradt vagyok, és szeretnék kihúnyni;
a szép nyár nélküled fáklyátlan szerelem.
Ha karom el nem ér, jobb néki már lehullni;
síron kopog, aki kopogtat szívemen.
Ne írj!

Ne írj! Legyünk halál, magunknak is csak emlék.

Kérdezd meg az Ég Urát, hogy szerettelek-e.
Hallgatásod mögül hallani, hogy szeretsz még,
menyország volna, mely nem fogad be sose.
Ne írj!

Ne írj! Tudom, ki vagy, s fáj rád gondolni, bízni;

hangod ?rzi a múlt és gyakran hívogat.
Ne nyújts él? vizet annak, ki nem tud inni;
drága betük elém idéznék arcodat.
Ne írj!

Ne írd a szót, melyet olvasni nem merek már:
úgy érzem, az ragyog a mosolyodon át,
hangod abba ölel, amit a képzelet vár,
s csókod azzal süti szívembe parazsát.
Ne írj!

...