Jenei József volt a nagyapám,
Dein Anna meg a jó nagymamám.
Nagyapa szakmája, patkoló kovács,
Pipafüstbe biz' fojtogatta krachács.

A k. und k.- ban a huszároknál szolgált,
Ott egy lovashadosztályt kiszolgált.
Galíciában... ott állomásoztak,
Oroszokkal időnként csatároztak.

Érdekeseket mesélt az, időkről,
Meg a huszár-szokás, bajuszpedrőről.
Értett a lovakhoz, állatokhoz,
Kocsigyártáshoz és patkoláshoz.

Nemcsak kovácsmester, de paraszt is volt,
Földje, szőlője és legelője volt.
Ló meg tehén, disznó és baromfi,
Ezeket neki kellett tartani.

Szép, nagy fehér huszárbajusza volt,
Az biztos, hogy az mindig pödrött volt.
Pipázott, mint régi huszárember,
Én csodáltam Őt, mint gyerekember.

Én voltam a fiú unokája,
A kedvence és a kis pajtása.
Szeretett és kényeztetett engem,
Mikor vele voltam örült lelkem...

Nagymama jól főzött, igen jól sütött,
Legjobb rántotta volt, mit összeütött.
A tojás lébe paprikát kevert,
Sütés után piros, márványos lett.

Sajnos már nagyon régen meghaltak,
De emlékszem, nekem jót akartak.
Bizony kit szeretünk örökké nem él,
De emlékük örökre szívemben él.

Vecsés, 1998. november 17. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

...

Vágyom, hogy gyere Te Annus, hallod?

Ne kérdezz! Ha érkezel Anna…
Mit hozol… szerelem vihara?
Lassan már megszokom,
Lassan már vágyódom…
Viharod, mindent borít Anna.

Előbb csak a vihar szele jő,
Utána érkezik csak a nő.
Lecsapok hirtelen,
Mint szenvedély-isten.
Ne félj! Csak a szívedre törő.
*
Heves vagy Te, heveny stílusban,
De imádlak, minden álmomban!
Csókolnám a szádat,
Meg a nyakicádat!
Öntesz szeretettel… akkorban.

Heves? De milyen... bíz’ az leszek!
Álmodban is veled ott leszek.
Csókot nyakra – szájra,
Nem vagyok szűz lányka.
Szerelem kell mindig a szívnek...
*
Egyszer csendben érkeznél ide,
Tudod, miért várlak ide?
Próbaként… nagy próba...
Szerelem harcosa…
Gyere már Annácskám… jőj ide!

Olyat tőlem ki látott, csendben?
Mint a tolvaj ki lapul lesben?
Ámor harcosaként,
Lelkem gyújtana fényt.

S csiklandós puszit nyomnál estben... Vecsés, 2025. április 1. – Siófok, 2025. augusztus 2. Kustra Ferenc József- írtam: romantikus LIMERIK csokorban, a páratlanokat. A párosokat, Gránicz Éva, poéta-, és szerzőtársam írta.

...

Elhagyatottan járom utamat, elhagyatott úton, minek pora csak szállón…
Kint negyven fok, harmincnyolc fokos kupéban ülök, ily’ hőségben nem is hőbörgők…

Csak nem értem, mitől miért porzik… kinézek, itt már sín nem lakozik…
Jesszus, lehet, hogy akkor már defektem is van… kérdem én rezignáltan…
Látom itt már nincsen egy már romos állomás sem… úti forgalom sem…

Érdekes, hiányom nincs, nem szeretnek… A közeliek oh, de lehetetlenek…
Olyan emberek közé lökött sors, hogy itt hiába nézem: szeretet nem bugyros…
Szoktam volt mondani; ’kire mit rótt a sors, azt kell élnie’… meg cipőt kefélni…
Látom még, már irányban vagyunk távoli pusztán, élet is jön még… nagyon lustán…

Vecsés, 2025, július 15. – Kustra Ferenc József- írtam: leoninusban, önéletrajzi írásként.

...

Magányom csak gyürködik, Nusok...
Lelkem hideg, mint hókupacok.
Pedig voltál csókban,
Meg még hasonlókban!
Misztikus a létem… csak vagyok!

Hogy mindig csak várok, meguntam,
Szavaidból kifogyott a dallam.
Nem voltál már párom,
Csak egy régi árnyom.
Újra szabad lenni, ezt vágytam.
*
Vajh’ mért nem szerettél Nusika?
Nem a harc volt békénk záloga…
Szeretetlenül… el,
De miért mentél el?
Ha tudnám hol vagy, vágy nem mála…

Szerettelek, hidd el, de félve,
Túl sok volt a könnyem estére.
Nem volt már ölelés,
Csak a vád és kevés
Remény, hogy még hiszünk a fénybe.
*
Mentél Te, de vajon jó úton?
Én innen, kapaszkodó… padon.
Ma még jöjjél vissza,
Holnap, nem… ez fura
Hideg szél átfúj lépcsőházon…

Te maradtál, de fájt, én mentem,
A csönd nagy vihart keltett bennem.
Ha most visszahívnál,
S nem csak úgy rám írnál.
Lehet, hogy lenne új esélyem.

Vecsés, 2025. május 28. – Siófok, 2025. május 30. -Kustra Ferenc József- írtuk: két szerzősként a szakításról. A páratlanokat én írtam LIMERIK- ben. A páros versszakok, szerző-, és poétatársam Gránicz Éva munkája!

...

Hétköznapi pszichológia…

(Halmazrímes)
Ebből csak egy és egyfajta van… mi maga a remény,
A baj, hogy a sorsa is egy… az embernek, mi kemény.
Még jó, hogy néha a meggyötört… már fáradó testem az enyém,
De jó lelkem lapáttal hányja ki… rímek sokaságát, mi biz’ enyém.
Fontos leszögezni, rímeim működnek… a lelkem és az esze együtt működnek.
Reményem nem elveszett, bennem van, segítve előre lökdös… mily’ helyesek.
*
Ne hidd, hogy csak múltad van… a jelened is tiéd,
S bár vihar marcangolt, még áll a hű remény, mi véd.
Lásd, minden ránc egy történet… nem a vég, csak jel,
Hogy éltél, küzdöttél, s a szíved még mindig figyel.
*
Remény nem kiált, de ott él egy mosolyban... versbe rejtőzik, s csendesen megcsillan.
**

(anaforás, 3 soros-zárttükrös, duó)
Tény, hogy már elmúltam én hetvenhét… aszta reménységét.
Tény, hogy még írom szép rímek egységét… meg mennyiségét…
Tény, hogy már elmúltam én hetvenhét… aszta reménységét!

Lágy, langymeleg szél,
Finomas nyárról mesél…
Lágy, langymeleg szél.
*
Tény, hogy a kor csak szám… de a lélek örök vándor,
S míg verset írsz, a szív még dalol, nem csupán páncél és por.
Tény, hogy rímek közt jársz… s még mindig tudsz vetni... lám!
Szavakat, melyek szirmot bontanak, nem is akárhogy, bíz’ ám!
*
Bölcs derű éltet, léted a fénybe hajlik, rím, ha zenél a remény sose múlik.
**

(Bokorrímes trió)
Bennem én meg helyes… bennem rögzíti,
Érzem egy kicsit olyan… mint jövő életúti.
Nyárelőben a szelecske… csak lágyan, szeretettel simogat,
Nyáreleji ez a szelecske… arcom, nyakam, körbe simítgat.

Olcsón és gyorsan robog velem az életvonat,
Érzem mindent megtesz, hogy nője haragomat.
Mintha fej felőli jégpáncél alatt lennék,
Egy kis szabadságért bármi megtennék.

Még igazán boldog sem voltam, nem adta sors,
Még igazán boldog sem voltam, nem adta sors…
*
Simogat a szél, mint emlék, mit jó szívvel idézel,
Az út néha nehéz, benned a dallam még énekel.
Nem volt mindig könnyű, de lehet más, tudod már,
Tűz benned is él, nem csak kívül a napsugár.
*
Hív a derűs láng, széllel ébred az álmod, benne a holnap tiéd, s vezet a vágyad.
**

(HIQ közös duó pár)
Én remény
Velem együtt él.
Bízzak… kér!
*
A remény,
Veled együtt él!
Mindig bízz!
**

Vecsés, 2025. május 25. – Siófok, 2025. június 5. -Kustra Ferenc József- írtuk két szerzősnek alloiostrofikus versformában, Gránicz Éva poéta-, és szerzőtársammal.

...

A rosszat nem, mert visszaüt… hétköznapi pszichológia…

Egész életemben a béketűrés és kötelességérzés apostola voltam,
A fordíthatatlanba törődő, szeretet terjesztő, béke-hitvivő maradtam.
Hetven éve -immár- ilyen vagyok, ilyennek születtem, ilyennek neveltek,
Meg a környezeti hatások is belém, ilyeneket –csak jókat- leheltek.

Jó
Éled.
Szívvel lát.
Békét teremt.
Érzéseket szül.
*

Igyekeztem, mindig mindenben gondossággal, szeretettel eljárni,
Figyelmeztem, hogy jellemem, erkölcsöm, létem igyekezzen maradni.
Gondot viseltem, hogy szívembe mindig csak színtiszta szeretet kerüljön,
Meg egyébiránt, hogy tiszta lelkem, világító lángja soha ne hűljön.
Igyekvén, hogy a mutatkozó szellemi felsőbbségem kellő szerénységgel is társuljon,
A körültekintő gondosságom, mélyreható hitemben megfelelő társra találjon.

Igyekezet fontos,
Lágyan simogat szépsége.
Ilyen jónak lenni?
*

A nyilvánvaló és általános emberségem azonban az életem gúzsa volt,
Reményim, nem teljesültek, végzet sehogyan nem engedte… sőt, reális is koholt.
Mindenkor, ha módom volt, a nemes viselkedést és a szépet gyakoroltam,
A jóságos emberszeretetben hívságmentesen példamutató voltam.

De
Sokszor
Jutalom
Cseppnyi sincsen.
Egy mosoly se ér.
*

Az emberi létem, általam "elpazarolt" kincsei mind-mind elvesztek,
Ha nem, akkor meg hosszú életemben, épphogy a saját káromra lettek!
Az emberszeretet a földiek bajaira, nem több egy új hírnél,
Így előnyét nem, végzetes hátrányát tapasztaltam, majd’ mindenkinél.

Még
Él - e
Valahol
A szeretet,
Nem tudni - bízni!
*

Áhítatos emberségem nem hatolt bele elutasító lelkekbe,
Emberségem, mint saját erényem, nem hatolt be hiány-gazdag lelkekbe.
Mára már biztos, az egyéniségem és a szellemi világom olyan,
Hogy mit kisugárzok, az elől elugranak, hiszik, jön egy káros folyam…

Ha
Jó vagy.
Ellenség
Megtalál még
Barát helyett is.
*

A létem elevensége is káromra volt, a sok tutyi-mutyi között,
Mit már az óta bizony tudok, borzasztóan sok közöttük, lökött-törött.
A magyar lélek, a kedély és a nyájasságom csak ellenérzést keltett,
Pedig nálam ezek végtelen források, de a gyengébbeknek nem kellett!
Nyilvánvaló hát, éltemben a szenvedés, fájdalom ölelte a lelkemet,
Mert többre tartottam öket, az ismert és nem ismert, de balga embereket.

Balgaság gyilkolhat,
Megfojthat engem is talán?
Jobb volna vigyázni.
*

Minél több jót tettem, az öröm és a lelkesedés, úgyabbul, inkább fölös lett,
Elismerést, dicsőséget, nem vívtam ki, legtöbbjük akáctüskével fizetett…
Történt volt így, lőn hosszú életem, de érdemtelen emberektől, ez lehetett.

Jó
Elfér
Kis helyen,
Mert nincsen sok
Belőle most már...
*

Ahogy mind nagyobb lőn nálam a nyomorúságos kilátástalanság,
Annál nagyobb bővérűségben kevesebb lón fokozott felajzottság…
Minden időkben tettem természetes dolgomat,
Igyekeztem, meg soha nem tagadtam magamat!
Az életem úgy történt, hogy egész életemen át harcoltam
A végzetem ellen, de a végzet nem tágított, jót nem kaptam…
Jó szót, elismerést, dicsértet, alig kaptam az életben,
De a gaz rossz persze, mikor rám támadt, volt már tömegében…

Dilemma az élet.
A jótett az csak széptevés?
Minek mást bántani...
*

Az embernek csak utólag derül ki, a sorsa mire érdemesítette…
Engem, úgy tűnik semmire, -tőlem mindent megtagadott- semmilyen érdemre…
A végzetem mindig velem tartott és biz’ ellenem volt,
És a sok szép reményem, az ablakon kiszállingózott…

Vecsés, 2018. május 21. – Mórahalom, 2018. december 21. – Kustra Ferenc – a verset én írtam az apevákat és a HIAQ –kat szerző-, és poéta társam: Farkas Tekla.

...