Akár erre, akár arra,
(Be gyönyör? tavasz-éjjel)
Csak szívünkben fölkavarva
Mehetünk,
Akár erre, akár arra.

Vagy ezt mondod, vagy azt mondod,
(Be gyönyör? tavasz-éjjel)
Be fájnának most a gondok.
Jól vigyázz.
Vagy ezt mondod, vagy azt mondod.

Ha szeretsz, ha nem szeretsz még,
(Be gyönyör? tavasz-éjjel)
Én szeretni úgy szeretnék
Valakit,
Ha szeretsz, ha nem szeretsz még.

Talán igen, vagy talán nem.
(Be gyönyör? tavasz-éjjel)
Reszketve szólok, hogy: ámen,
Legyen úgy,
Talán igen, vagy talán nem.

...

De jó, ha elszállt minden álmunk,
Ha nem tudunk senkit szeretni,
Ha érzéketlen k?vé váltunk,
Ha nincs reményünk s nincs több álmunk.

Hullhatnak forró könnyek értünk:
Nem érezzük terhét a vádnak,
Hitvány ellen nem forr a vérünk,
Csókot, ütést egyként nem érzünk.

Mit sem várva, mit?l sem félve
Állunk ez ?rült forgatagban
S ha eltipornak összetépve:
Voltunk... aztán... mindennek vége.

...

Nem, nem hiszek! Mért ?zzem én a lelkem
Eped? vággyal bolygó fény után?...
Minden reményem megtört a keserven,
Hisz balga, ?rült ábránd volt csupán.

Ne hívj, ne csalj, szerelem szép világa!
Az én világom irdatlan, sötét,
Ezer tavasz s ezer tavasz virága
El nem zavarja fullasztó ködét.

Ne hívj, ne csalj, én nem tudok szeretni,
Lelkem kifosztott, nyomorult, szegény.
Elkárhozástól meg nem váltja semmi
S a te sugárod: ?rjöng? remény.

T?nt ifjuságnak visszajáró árnya, -
Az lettem én... a mult után futok...
Isten hozzád, szerelem szép világa!
Ne hívj, ne csalj, szeretni nem tudok...

...

Te, akinek annyi szived van,
Ahányat lelked megteremt,
Aki színes kaméleonként
Varázsolsz multat és jelent,
Kinek a szín fényes világod,
Melyet lánglelked áthevít -
Ki tudnád-e vajon nevetni
Egy bús poéta könnyeit?...

Ki tudnád-e vajon nevetni,
Mert úgy imád, mert úgy szeret,
Ahogy nem a színpadon szoktak,
Vagy az életben - emberek;
Hogy szép lelked teremt? lángját
Úgy nem áhítja senki más;
Hogy szerelmét el nem rabolná
Sem távolság, sem megszokás.

Te, aki már ezer élet közt
Osztottad szét a lelkedet,
Elképzeled, hogy egy egész szív
Mást nem, csak tégedet szeret.
Hogy azt, ki a festett világban
Elvesztette önnönmagát -
Egy bús poéta úgy imádja,
Mint az igazság angyalát...

Elhiszed-e egy ismeretlen,
Álmot szöv? költ? szavát?
Elolvasod szivéb?l vérz?,
Szerelmes, bánatos dalát?
Meg fogod-e szived kérdezni,
Vajon szeretni tud-e még,
Vagy trubadurod megsajnálni
Lelkednek kegy gyanánt elég?...

Szivem szorul a félelemt?l
S megrendül a kétség alatt,
Hogy szeretni csak szinpadon tudsz
S magadnak élned nem szabad.
Hogy szíved e rajongó álmon
Csak gúnyolódik, csak nevet...
- Még nem érzéd szivem szerelmét,
Már itt a vég... Isten veled!...

...

I.

Vége!
Nem reszket a kezem,
Míg leírom e szót,
Úgy áldom az órát,
A szép találkozót,
Mint most a búcsuzót.

Álom,
Gyönyör? álom volt,
A Te kezed sz?tte,
Áldjon meg az Isten
Százezerszer érte,
Milliószor érte!...

II.

Ha fölcsendül egy hang a multból:
A Te ezüst hangod repül felém
S én úgy foglak áldani újból,
Mint szerelmünknek édes reggelén;
Ha eped? dal száll föl szivemb?l,
Teneked legyen szentelve dalom,
Hiszen Te voltál, aki szeretni,
Aki dalolni
Megtanitottál, édes angyalom!

III.

Majd, ha a »Hymen« rovatában
Olvasni fogom a neved,
Még egyszer fog a szívem fájni
S aztán végképpen elfeled!...

El?szedek egy csomó verset,
Mind szépen a t?zbe dobom
S megírom - a gratulációt
Egy négyszög? papiroson.

...

Simogass csak, olyan jó a kezed,
Megint búcsuzom, megint elveszett
A g?gös Ady minden dacos g?gje.

Életemen fél-versek szemfed?je,
Hazug csókok emléke ajkamon.

Simogass csak, olyan jó a kezed,
Úgy bánom már sok öl?, makacs harcom,
Simogasd meg ráncos, vén gyermek-arcom.

Feddj meg búsan, hogy én rossz, elveszett
Szegény ördög csak kés?n találtam meg
Te becéz?, simogató kezed.

Mikor talán már minden elveszett,
Sok jóságomból nem maradt meg semmi
És nem tudom már magamat szeretni.

De itt van és olyan jó a kezed.

...