Szeretem, hogy nem lángolsz,
csak izzassz,
nem égetsz,
de aki közel van Hozzád,
nem fázik sohasem.

Szeretem a mosolyod,
a pillantásodat,
szerelmem lelkébe tört döf?,
szeretem a mosolyt,
több, mint egy csók vagy ölelés,
szeretem a mosolyod,
senki mástól nem kapható.

Szeretem, hogy a kis szerencsemalac
ott lehet polcodon.

Szeretem,
hogy melletted szabad lehetek,
hogy nem akarsz több vagy egyetlen lenni,
így örökké bennem élsz.

Még Meríba vizét is szerettem melletted,
ahogy megrendült egymásban bizalmunk,
voltál Jahve, voltam Mózes,
voltál Mózes, voltam Jahve,
de pár óra, nap
és minden újra helyreáll.

Szeretem a rossz napjaid is,
mert hiába haragszol,
hiába szidsz,
hiába vádolsz,
tudom, rosszkedved csak egy pillanat,
de szereteted örökre megmarad,
akár az Istené,
s utána még édesebb mosolyod.

Szerettem és szeretni is fogom,
a közös kávéf?zéseket,
ahogy harmóniában vannak mozdulataink.
Szeretem, hogy ezt mondtad:
?a világ rendje ez?

Szeretem,
ahogy a buszon és a metrón
melletted ülhetek.

Szeretek minden ajándékot,
mert mindenben ott van a szeretet.
Szeretem a könyvet,
tudtad, mi tetszik nekem,
szeretem a kis angyalkát,
hisz Te is angyal vagy nekem,
s a bögrédb?l ízesebb a kávé.
Szeretem a kávésbögrét,
csak tied és enyém.

Szeretem,
hogy tudsz elfogadni t?lem,
szeretem,
hogy adsz nekem
- s mindketten tudjuk,
tiszta lélek adja.

Szeretem a Déli Pályaudvart,
a kráternak Bacardi íze van,
a lépcs?t, ahogy együtt futunk,
a peront, ahol búcsúzunk,
szeretem, ahogy fellépsz a vonatra,
a félig szívott cigarettát,
amit odaadsz nekem,
szeretem,
ahogy a kupéból rám mosolyogsz,
s bár nem szoktál, integetsz.

Szeretem a lépcs?t a pályaudvaron.
Régen volt:
egy b?nös-b?vös nyári délután,
szenvedély-íz? nyári délután,
kísértem arra kedvesem,
s a lépcs? alján búcsút intett nekem.
Gy?löltem azt a lépcs?t,
s arra gondoltam,
többet arra nem megyek.
De Veled felmentem azon a lépcs?n,
most már a Tied.
Szeretem.

...

\\\"Ecce, carissimi, dies illa judicii magna et terribilis instat. Praetereunt dies nostri, et velociter advenit praeclarus adventus Domini.\\\"

?Ha azonban valaki mind le akarná írni - azt hiszem -, annyi könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni.?

Szeretem az éveket,
amikor életem része voltál és leszel.

Szerettem a füstös kocsmát,
ahol el?ször láttalak,
a félhomályt,
a billeg? kis asztalt,
a cigaretta maró ízét,
idétlen fekete b?rkabátodat,
annyira nem illett Hozzád!

Szeretem a nyíregyházi éjszakát,
amikor megismertelek,
még akkor is,
ha észre sem vettél.

Szeretem az er?t, ami Bel?led árad,
hogy nem tör meg az élet,
hogy van er?d mindig újrakezdeni.

Szeretem a megújulást:
amikor beléptél az ajtón,
fáradtan és megtörten,
de ahogy barátn?ddel csevegtél,
megfiatalodtál,
s t?ntek a nehéz évek,
a megtörettetés.
Gyermeki voltál megint,
tiszta, lelkes és fiatal.

Szeretem a pillanatot,
amikor rájöttem,
fontos vagy nekem.

Szeretem a napot,
a múltba visszanézve,
amikor megtudtam,
hogy a városba költözöl,
s szerettem a délutánt,
amikor bejöttél hozzánk,
bár láttam,
hogy rám nem nagyon emlékezel.

Szerettem a múlt órák sorát,
ahogy ott ültél,
s a munkát magyaráztam

Szerettem a régi utakat,
amikor az országot jártuk,
szeretem a téli esték emlékét,
a fagyott cigarettafüstöt,
messzi helyeken,
kiszakadva a napi robotból.

Szeretem,
hogy álmodban kimondtad nevem.

Szeretem a kis piros versenyautót,
amit fiamnak adtál,
meseautónak hívja mindig,
az örök Karácsony titka az.

Szeretem ?szinte szavaid,
szeretem lelked meztelenségét,
titkolt bölcsességedet.

Szeretem,
hogy jobbnak hiszel engem,
mint vagyok,
hogy ösztönzöl arra, hogy jobb legyek.

Szeretem, hogy mindig
mellettem voltál és vagy,
bármit tettem,
vad ?rültségeket.

Szeretem bölcsességedet,
hogy megérted gondolataim,
egy pillantás, egy szó elég.

Szerettem okosságodat,
hogy értetted, hogy
?minek egy zsidónak papagáj...?

Gy?löltelek és gy?löltem a szegedi éjszakát,
gy?lölöm, ahogy kérdésed bennem él,
gy?lölöm ezt a lelki rákot,
mit belém oltottál.

Szeretem az energiaital-íz?
ébredéseket.

...

Szívemet miért is úralja szomorúság?
Pedig mennyi öröm van és mennyi vidámság!
Lelkemet miért gyötri nyugtalanság?
Pedig elérhet? lehetne a boldogság!

Szavak,mit nem mondhatunk el senkinek!
Érzések,mégis mire használjuk ?ket?
Csak gyötör a vágy,mély sebet ejtenek.
Hol van az az út,mely a boldogsághoz vezet?

Pedig tudod,hogy annyi szép érzés van benned.
Hiába tudod,mégsem kell senkinek!
De mégis hogy van ez,egyik ember boldog,a másik miért nem?
Nem irigykedem,csak fáj nagyon belül ez nekem.

Emlékszem,egyszer nagyon boldog volt az életem.
Rövid id?re ugyan,de nem cseréltem volna senkivel.
Vége lett hamar,mert akkor is csak én szerettem.
Az a másik csak játszott az érzéseimmel.

Mindig csak csalódni,nem értem,mi a jó ebben?
Miért kell másokat becsapni,hová tünt el a becsület?
Annyira fájdalmas ez a hatalmas csend.
Gyógyítsd meg kérlek a fájó szívemet!

Nem kell,hogy szólj,jó ez a csend.
Szavak helyett,szemeid beszéljenek!
Kérhetsz bármit,én mindent megtennék érted!
De karoddal ölelj,érezzem,hogy szeretsz!

...

Kis madarat fogtam, én a tenyeremben.
Öleltem csókoltam annyira szerettem.
Jöttek más madarak szárnyukkal repesve.
De csak ? érdekelt ott a tenyerembe.

Tudtam sok madár él, szerte a világon.
Én csak rá vigyáztam, hogy ? meg ne fázzon.
Aggódtam érte mindennap remegve.
És fogva tartottam itt a tenyerembe.

Azt hittem boldog, hogy mellettem élhet.
De sorsát tönkretettem talán szegénynek.
Mert ? szomorú volt, boldogtalan nagyon.
Hisz a madár léte az, hogy szárnyalhasson.

Ekkor kinyitottam végleg a tenyerem.
Hagytam, hogy repüljön szabadon fesztelen.
S mikor elrepült megnéztem a kezem.
Láttam, hogy sír könnyezik tenyerem.

De mégis boldog voltam, mélyen itt legbelül.
Mert láttam ? is boldog azért, hogy repül.
Mikor már fönt járt magasan az égbe.
Tenyerembe esett pici búcsú könnye.

Ezután bezártam végleg tenyeremet.
Hogy örökké ?rizzem azt a kis könnycseppet.
Mert emlékét itt hagyta mélyen a szívemben.
Nem lesz soha többé madár tenyeremben.

...

Úgy szeretem a tél els? lehét! a tarka
tarlót, mely nem törik, ha setteng a vadász:
szénától illatos réten leszáll a szarka,
a tüzet éleszt ölén a régi úriház.

Városi évszak ez . . . még emlékszem tavalyra
mikor megjöttem és láttam megint száz
tornyú dómot, a Louvre-t, Párizst, füstt?l takarva,
(és hallom még, amint a postakürt traráz).

E szürke napokat szerettem és a Szajnát,
ezer lámpás alatt fekv? királyi szajhát!
A télhez jöttem én. És hozzád életem!

Hogy megfürösztve bús lelkem tekintetedben
köszöntsem falaid. Mert szinte hihetetlen,
hogy szíve, asszonyom, kih?lt ily hirtelen.

...

Úgy szerettem, hogy most is benne élek,
s bár nem akarom, élem s szeretem,
s úgy beléájult az érzék s a lélek,
hogy nem ábrándíthat ki, csak a szem.
Lehet kisebb, ha egyszer végtelen,
csökkenhet a h?ség, ha nincs határa?
Oly iker-fény volt a mi kett?nk lángja:
ha az övé ég, enyém is tüzel;
amannak hunyta ennek is halála.
Magát veszítve így veszt engem el.

...