Énekeljünk Cipriának,
Drága kincs!
Mert ez élet-asszonyának
Párja nincs.
Rózsa nyíl ennek nyomában,
Bársony ennek birtokában
A bilincs.

Énekeljünk Cipriának
Egyaránt;
Engem is nyájas fiának
Tegze bánt,
Amiolta szép szemeddel,
Rózsaszín tekinteteddel
T?rbe hányt.

Énekeljük felsegít?
Karjait
S a szerelmek lelkesít?
Lángjait.
Vígadozzunk, és magunknak
Osszuk édes ajjakunknak
Csókjait.

Óh de kincsem! a te szíved
Ég-e még?
Úgy, miként ez a te híved
Szíve ég?
Látom ellobbant szemedr?l,
Lángoló tekintetedr?l...
Már elég.

Hátha engem sírom árka
Nyelne bé:
Boldog élted, szép madárka,
Lenne-é?
Ah, ha én elvesztenélek,
Mit csinálnék, drága lélek!
Óh - óh - jé?

Angyalocskám! csak te bírod
Szívemet,
Míg ölemb?l puszta sírod
Eltemet.
Addig is, míg csak lehellek,
Tégedet forrón ölellek,
Hívemet.

Csak te is hívedre nézzél,
Kedvesem.
Csókra új csókot tetézzél
Szívesen.
Így lehet h?ségbe lennünk,
Karjainkon megpihennünk
Csendesen.

H? galambom! k?lcsönözzünk
Szíveket,
Szíveinkre úgy kötözzünk
Lépeket.
Csókjaink közt egybefolyjunk,
Új szerelmünkr?l danoljunk
Verseket.

Szádra szám egy gerjedelmes
Csókot ád,
Mint igaz szívem szerelmes
Zálogát.
Jól tudom, hogy míg csak élek,
Hív leszel te 's, drága lélek;
Csócsi hát!

...

Nyúgodj csendességgel
Itten, szép nimfa!
Ládd, mely büszkeséggel
Véd e boldog fa;

Vágyva árnyékozza
Téjszín kebledet,
Mely duplán boltozza
Márvány szívedet.

Két szemed héjjában
Éltem s holtom áll.
Csendes árnyékában
Álom s Ámor hál;

Mindkett? szemedre
Rózsaláncot f?z;
Nyugodj csak kedvedre.
Nyugodj, drága sz?z!

Szép virágszálocska
Mind ter?lj alá!
Híves árnyékocska,
Szállj lebegve rá!

Édesítsd nyugalmát,
Tiszta csergeteg!
J?jjetek: jutalmát
Vénus adja meg.

Kis Zefir mellyére
Csendesen borúlj,
Félfedett csecsére
Gyenge szárnnyal fújj;

S?t ha tudsz, lelkébe
Bújj egészen bé
S tudd meg, hogy fektébe
Rólam álmod-é?

Nem! - Magam vizsgálom,
Mit gondol most ott,
Vonj szemére, álom!
Dupla kárpitot,

Játszodtasd altába
Kedves képekkel,
Vidd Idáliába,
Hogy ne keljen fel. -

Mennyi ösvényemben
A tövisk s haraszt!
Majd ropog mentemben:
Ámor! szedd fel azt...

Ah, mely édes ízzel
Alszik kincsem itt! -
Pinty, pacsirta, csízzel...
Majd felserken... Csitt!

...

Laura! k?ls? kellemiddel
Benned a virtus mi nagy!
Angyal vagy te, Laura, hidd el,
Hidd el, f?ldi angyal vagy.

Az angyal szép és ártatlan,
Nem esmér semmi hibát:
Szíved és orcád mocskatlan
Néked is: angyal vagy hát.

Az angyalok pillantása
Tüzes villámlást bocsát:
Ilyen szemed villámása
Néked is: angyal vagy hát.

Mennyei hanggal pengetik
Az angyalok a hárfát:
Ily mennyei hang veretik
T?led is: angyal vagy hát.

Az angyalnak szívenyhít?
Nektár t?lti poharát;
Ilyen a te édesít?
Csókod is: angyal vagy hát.

Az angyalnak fényes szája
Éleszt? szókat bocsát,
A te szép szácskád rózsája
Így meghat: angyal vagy hát.

Dics? szépséggel emeli
Az angyal minden tagját:
A te termeted is deli,
Szép Laurám: angyal vagy hát.

Ah, de az angyal elt?nik,
Nem mutatja orcáját:
Látásod is hamar sz?nik;
Ebben is angyal vagy hát.

Úgyde az angyal egy nyomig
Kíséri ember nyomát:
Te is kísérjél holtomig,
Laurám, s légy angyalom hát.

Bátor egy angyalt se leljen
Lelkem a mennyben soha,
Egy angyal se énekeljen
Nékem ottan: semmi a'.

Csak te légy ott, én azoknak
Sz?kit meg nem fájlalom:
Óh te a szép angyaloknak
Húga, f?ldi angyalom.

...

Hadd énekelje más a dús tavaszt,
Ezer virágot, százhangú zenét,
Élvezze más a fényes napsugárt,
Csak hagyja nékem a zord téli éjt!

Tavaszt, madárdalt, fényes napsugárt
Enyhítni búnkat alkotá az ég,
A hosszú téli éj a szerelem,
A perc költészetének honja még.

Kint zúg a szél, kicsiny szobám meleg,
Kandallómban ropogva ég a t?z,
Lágy pamlagon, dagadt párnák között
Magához engem édes lányka f?z.

Átérezzük, hogy egymásért vagyunk,
El van szakítva t?lünk a világ,
Nincs fesz közöttünk, nincs hideg szabály,
Nem üldöz részvét, nem kíváncsiság.

A boldogság, mi egyikünkben él,
A másiknak valódi kéjt szerez,
Nem mint kivül, hol egynek élve, ah,
Más számtalannak szörny? pokla lesz.

S míg egybevetve sok rossz érdeket
Az összepántolt szív csak tönkre jut,
Te nem keressz bennem hírt, kincseket,
Te nem szeretsz mást, mint a férfiút.

Ölelj meg, lány, ölelj meg újolag,
Engedd csókolnom forró kebledet!
Mely emberek közt olyan szépen áll,
Karomban hagyd el szent szemérmedet!

Itten hatalmasb istenség honol,
Ez istenség, tudod, a szerelem,
Mely bájleplével mindent eltakar.
Elt?r, de hogy hideg légy, lányka, nem.

Szorulj hozzám idább még, kedvesem,
Hadd hallgatom szived veréseit,
Míg bájgy?r?ként gömböly? karod
Hullámozó kebled körül kerít.

Beszéljünk halkan édes dolgokat,
Csókkal vegyítve észrevétlen?l,
Míg suttogásunk olykor megszakad
S álomképekkel együvé vegy?l.

Te elszunnyadtál, én féléberen
Még hallgatom lassú lélekzeted,
Még élvezem, ha álmod gondtalan
Leleplez egy-egy újabb kellemet.

Kebled kéjhalmihoz hajtom fejem,
S lélekzetem köztük felforralom,
Hajfürteid behálózzák kezem,
Gyöngén kibontom, s végigjártatom

Szép termeted hullámalakjain,
Min?ket m?vész legszebb álma sz?l.
De nem, de nem - a legszebb álom is
Nem vonzhat így, így által nem hev?l.

S mid?n tökélyök gazdag érzete
Kéjmámorban ringatja lelkemet,
Míg lassudan álom veszen kör?l
Folytatva a felséges képeket;

Ha istenek egébe szállanék,
Tán észre sem venném a változást. -
De óh igen, csókod hiányzanék,
S ezért az ég nem ád kárpótolást.

...

Ismértem nálad szebbeket, leányka,
Hajoltak hozzám nálad jobbak is,
Nem bírhatlak s nem vágyom birtokodra,
Mi, jól tudom, kiábrándulni visz.

Mi vonz hát mégis oly hévvel tehozzád,
Mért fáj, ha másért ver szived talán,
Mi káprázat reng gyöngéid felett is? -
Megígézél bizonnyal, kis leány.

Átengedem magam a b?völetnek,
Fénymámor, illat, kéjjel élvezem,
E termen és e kedves szemeken túl
Id?, világ ne létezzék nekem!

Húzd, húzd, cigány! fáj bár, de mégis édes
A hang, melyet lelkemb?l vonsz el?;
Mi ott szenderge titkos sejtelemként,
Vonód alatt az mind életre j?. -

Zenédben egy küzd? szívnek világa,
Örömsikoltás, elhaló sohaj,
Egy jobb szellemvilág visszhangja rendül,
Lágy olvadó bú és vad csatazaj. -

Majd a zenére a tánc is megindult,
Karomra f?zöm a kedves leányt,
Önérzettel, büszkén vezetgetem fel,
Mint az er?s t? a leng? virányt.

Hozzám hajol, majd pajkosan meg elhagy,
Körüllebeg epedve, csintalan, -
Dac és bék?lés, féltés és enyelgés
Felváltva reng a tánc hullámiban.

Majd érzem szíve gyorsuló verésit,
Lélekzetét, - karomra d?l a lány,
Hozzám szorítom, s pörg? ?rületben
Ég, föld enyész, ?t ölelem csupán.

Ha az igézet végre elenyészik,
Fény, illat és zene kihal, eláll,
S a köznapi világ néz újra rám le,
A költ?itlen reg sugárinál:

Képed, leány, egész kéjjel marad fel,
Minél tán nem több sz?d bírása sem -
S menten marad mégis minden salaktól,
Mi a bírást követni kénytelen.

...

Kerülj, miként más sarkát a delej,
Mint szirtet a hajós utában,
Gyülölj, mint angyal a kárhozatot,
Mint csendes éj a vadzajú napot:
Közömbös csak ne légy irántam!

S ha látom, hogy szivedben sz?m iránt
Akármin?, de érzemény van,
Remény táplál mindaddig engemet,
Mert aki gy?löl, még talán szeret.
Közömbös csak ne légy irántam!

...