Ez aztán egy régi -tentás- barátság…

(3 soros-zárttükrös duó!)
Írok, a már majdnem végig berozsdált lúdtollammal, mi recsegve siklik,
Közben micsoda jókedvvel teleírja papírt, szinte nekem szambázik…
Írok, a már majdnem végig berozsdált lúdtollammal, mi recsegve siklik.

Óh, Te lúdtoll, ma is keményen magadhoz ragadtál, együtt írtunk,
Azonban arra ma sem volt semmi szükség, hogy könnyben együtt sírjunk…
Óh, Te lúdtoll, ma is keményen magadhoz ragadtál, együtt írtunk.

(senrjon)
Lúdtollam, óh Te drága,
Látom, a friss tenta a véred…
Feketés színű!

(HIQ)
Lúdtollam
Toll-vérben’ siklik!
Írótárs!

(tízszavas)
A pillanat időben, mint UFÓ-nak leáll,
Mi együtt, betűket rovunk.

(halmazrímes)
Gondolatim tekergéznek a tekervényeim és a tollhegy között,
De szerencsére a tinta csak a tollhegyet keni, mert biz’ nem lökött.
Egymás után alakulnak ki a sötét tenta feketés betűi,
Bennem meg érzelmeznek a frissen termett gondolat gyönyörűségi…
Nagyon élvezem, hogy a sok betű egyenként is míves remek egy míves remek,
Ezeket aztán összeolvasva a toll betűi szépen, mint a lapát nyelek.

{Kínai: 16 szótag "Shiliuziling" 1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa (x = végtelen)}
Ha
Napsugár süt ránk, vagy ha
Eső hull…
Ír, író tolla!

Vecsés, 2024. július 26. –Kustra Ferenc József- íródott: írásvágyban…

...

Hétköznapi pszichológia…

(3 soros-zárttükrös)
A fenyőfa gyökere a föld alatt megy, de vízszintesen… ő igy megy,
A fa hús meg rendelkezik vérrel, látni, érezni… ragad. ’Gyanta hegy’…
A fenyőfa gyökere a föld alatt megy, de vízszintesen… ő igy megy.
*
(Bokorrímes duó)
Embernél titok csak addig titok, míg egyedül tudja!
Ha már elmondta valakinek, akkor már nincs titokja…
Ha másnak is elmondta, pletyka már népnek az közszája.

Kinek az lelke, az agya a titkok háza, az már többé nem léphet hátra!
Azért is vigyázni kell, mert embernek ember a farkasa, van is farkasa…
Tolatva menni, az elbukás és ott már előlép az gaz farkasa
Annak meg ilyenkor a fontos, hogy rosszat tenni is kell… jó hamarja!
*
(3 soros-zárttükrös)
Ó, Te titoktudó, ha kőben botlászol el, miben más, ha árokba béesel?
Az árok biz-a… jajra nyitja szádat, kő meg méretes duzzanatot ráprésel…
Ó, Te titoktudó, ha kőben botlászol el, miben más, ha árokba béesel.

Ha Te a titkod elmondod, akkor azt a szívedből kell kitépni,
Saját titok házad meg, súlyos árulásban fog összeomlani…
Ha Te a titkod elmondod, akkor azt a szívedből kell kitépni.
*
Leoninus)
Fenyőfa gyökérzete, a földfelszín alatt, ott nő, ahun eddigelé is haladt!
Nekije ’vére’ azért folyik folyvást bőségesen, mert titok őrző… oly’ hevesen.
Tudd, a hátrafelé araszolás, maga tán’ a hazaárulás… ha neked nincs más?
Ha a rejtett titkokat nem őrződ, magad vagy a végbe vezető úti mérnököd…
*
(HIQ)
Titkokat
Emberek őrzik.
Ember vagy?

Farkasok
Lesnek rád mindig!
Ember vagy?

Tiszta szív
Nem árulhat el!
Ember vagy?

Vecsés, 2025. 01. 22. -Kustra Ferenc József- írtam: „Vadai Ágnes; Titok c. verse,” (2003.10.08.) mint ötletadó ihletésével. (Katonaként és bűnügyi nyomozótisztként is többször titkos nyilvántartásba kerültem.)

...

A poéta vére az maga… olyan, mint a tenta
És azt az ócskapiaci kalamárisban tartja…
Ezt nem szív pumpálja, toll, hegyével veti papírra.

Gyertyafényben gyorsan elfárad öreg szemem,
Meg néha megyek én, pár falatot csak eszem…
Aztán újult erővel használom az eszem.

Megjátszom minden nap az íróember jó öreg srácot,
Közben folytonosan viselem, az életunt álarcot…
Összetört álmaim, már nem kérnek új életnek pácot…

A sötét tinta boldogságot szerez, ami a kalamárisban van,
Poéta leírhat mindent, álmodhat egy saját poéta világban.
Mosolyog is folyton a toll, mert ő írja papírra gondolatokat,
A poétának segít ezzel, hogy megvívja a gondolat harcokat!

Miközben leírom a gondolatomat, a lidércem ott setteng’ folyton,
Meg a kezem és tollam árnyékai itt vannak, figyelnek is állandón…

Mindig, egyszer csak megtestesül maga a nagy pillanat,
Verset öklend, ha nem írom… mint fuvallat, volt illanat…
A holdnak fénye, szinte jönne be, de lecsorog az ablakon,
Már hideg van kint, kabátban sem ülhettek már öreg balkonon…

(Leoninus)
A gyertyám fénye persze világit, a lángja lobogva ámít?
A boldogság bennem van, az nem ámít, így gyertyafény sem kábít!

Vecsés, 2016. június 15. - Kustra Ferenc József- íródott alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.

...

Tőle, nem lehet elégszer elbúcsúzni…

Ma már, ha húzzák, harangok zúgnak…
Temetőben ők éppen, hogy búgnak…

Akkor régen személyesen is el kellett volna búcsúzni,
De nem volt engedélyünk, hogy menjünk kórházba látogatni…
Nagyon-nagyon, még meg kelt' volna ölelni,
És akár a kezét többször megcsókolni…

Ő csak itt hagyott, elment, semmi búcsú nélkül,
De miért volt ilyen fontos, fékeveszettül…
Hiányban vagyunk,
Téged még várunk…

Búgnak most is a harangok… szinte már szüntelen,
Bánatos vagyok a sírodnál, megsemmisülten…

Vecsés, 2016. február 29. – Kustra Ferenc József – Orvos volt, egészen közeli rokonom és életem egyik legokosabb embere… sőt: TANÍTÓ MESTEREM. (meghalt: 2000. -ben vérmérgezésben!)

...

A sírhelyek közötti "vég", jelképezi az örök végtelent.
Fölnézek, látom a kék ég idézve-jelzi, örök tértelent.
Az idén lassabban jön a tél, békességet hagy és dértelent.

Holt remény kereng,
Csillagok, világítnak…
Holdsarló csak néz.

Ülök csak a már rozzant, szálkás, öreg kis padon,
Sóhajtozok, hüppögők, de bizony, itt nincs pardon…
Tiszta lélekkel nézek közeli-távoli múltba,
Visszanézve, szeretettel gondolok az elmúltra

Sok kis láng csak ég,
Halottaimnak ez jó.
Avarban, csend van.

Temetői sírokon, mécsesek és gyertyák égnek,
Pattanó szikrákból előjönnek, mind az emlékek.
Egy-két könnycsepp folyvást, csak- folyik le az arcomon,
Öregszem, így lelkem is velem van, de haldoklón.

Elbeszélgetünk,
A kedves őseimmel.
Múltidézések...

Szépen letisztítom a márvány síremléket,
Koszorúkkal, virágokkal hagyok emléket…
Közben én folyvást csak beszélek hozzájuk,
S míg éltek… vendégségbe mentem hozzájuk…

Megyek, már odébb,
Többi kedvesem is vár.
Beszélek velük.

Elnéztem a sok magányos sírokat
Mindenhol avar borítja azokat,
De ezeket már senki nem tisztítja,
Tán’ mindenkinek, már sír az otthona?

Hiába szólok…
Nagyon emlékezek rád…
Szinte velem vagy…

Névtelen gyertyafüstök szállnak ferdén, fent az égen,
Nem sárgán és nem fénylőn, mint messzi hegymeredélyen.
A napfény rávetül és megcsillan egy síremléken,
Szomorúság megmarad gyászolók sírós szívében.

Jól körbejártam,
Emlékeket átéltem.
Jövőre… jövök.

A szemhéjam alja nedvesedik, mély magam-csendbe zuhanok,
A közeledben vagyok, de felőled hangot, semmit sem hallok…
Letört, megfáradt faágakat és aszottan lehullott leveleket,
Látok, oly' sokat, amik befedik a sok-sok halottas kerevetet.

Vecsés, 2014. október 11. – Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjúban…

...

Versben és senrjúban.

Égjetek lángok!
Gyertyafény is, magányos…
Virághervadás…

*

Temetőkapu.
Belül sejtelmes a múlt!
Tűnt évszázadok.

*

Fájdalom bent, majd’
Leterít. Sírás segít.
Semmiből, sírba.

*

Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem?
Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem?
A lezárt talány és valós magány lett a végzetem…

Őszi szellő lengedez a sírok felett,
Keresem én az arctalan csillagképet…
Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet.

Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni,
Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni…
Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni.

*

Mély a fájdalom,
Örökre ment szerettünk…
Távoli harang.

*

Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad,
A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad.
A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban,
Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban…

*

Sír már az este,
Ríni fog a hajnalpír.
Márványon avar.

*

Virágillatot sodor az őszi szellő,
Napot eltakarja a sok, őszi felhő.
Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje,
De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje…

*

Égen csillagok.
Temetőt bevilágít.
Nem sötét az éj.

*

Lángvilágítás,
Szeretet erősítő.
Esti sötétben.

*

A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok…
A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók…
Síroknál az előjött emlékezések, zokogók.

Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél,
Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél.

Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog.
Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog…
A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog…

Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja,
Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja.
Bánatom viaszát csurgóra olvasztja,
Bánatomat, árva szívemre csurgatja.

*

A gyertyaláng a
Vágyódó lelkek fénye.
Sír! Véget érve…

*

Ha gyertyát gyújtunk,
Szívünkben ébred, múltunk.
Rokonság is él?!

*

Gyertyalángban szeretteink emléke még él,
Szívünkben az összes emlékünk életre kél.
Sírkert bánatos tömeggel van telve,
Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve.

Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze,
És mindenfélére emlékeztet november eleje.
Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat?
Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat…

A temetőben cikázva suhan a halál,
Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll…
Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret,
És megvilágítja a már halványult emlékeket.

*

Hoznak virágot,
Beborítják sírokat.
Ősnek jólesik.

*

Későn ébredő
Emberek! Adóssággal.
Határidő nincs!

*

Körbenézek, szép a fényben úszó temető,
Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő!
Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok.
Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok.
Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek,
Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek.

Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok,
Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok.
Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok,
Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok.

Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok.
Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok.
Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen,
Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen.

Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek
Bánatom erősítik, halványuló fények,
Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem,
Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem.

Lassú lépteink az avarban csúszkálnak,
A barnás-színes levelek meg ropognak.
Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek...
Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények.

A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben.
Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben.
Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen,
Finom rezgés fut végig, leveleken.

*

Hallik reccsenés,
Végleges szerep, csendben…
Szélben lengedez…

*

Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében,
Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben.

Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József

...