Van egy szem ki lát téged
Van egy lélek mi érzékeny hozzád.
Van egy szív ki megdobban érted
És van egy pici száj ki azt mondja, immádlak téged.

Szeress, mert meghalni félek
Szeress, hogy viszont imádhassalak
Szeress, mert kitudja medig élek
Szeres, mert nem akarlak elveszíteni

A világ kegyetlen hozzánk
A világ nem létezne akkor én se
A világ nagy és félelmetes
S ha meghal a föld mi is elveszünk.

Szoríts kérlek er?sen mert már csak te kellesz nékem
Szoríts er?sen, ha már ugy érzed nincs kiút
Szoríts kérlek ez már tényleg a vég.

Nem akarlak elveszíteni,ne légy ilyen
Nem akarom azt, hogy ne lássalak többé téged
Nem akarom, hogy fájdalom marja a lelkem
Nem akarom, hogy ennek az egésznek vége legyen.

De minek is írom, hisz tudod nem lesz vége sose
Mert szeretlek és te is szeretsz ezt jól tudom
Mert se nélküled se nélkülem nem tudunk élni
Mert a sors akart minket egymásnak.

Azt a gyönyör? szád sose feledem
Azt a gyönyör? pilanatot se feledem
Azt a két szép szemed nem tudom elfeledni
S azt a forró csókod sose fogom elfeledni!

Egszer?en imádlak téged,
De hogy is mondhatnám el?
Ezt már szavakba nem lehet leírni.
Olyan jó volt és szép, mint akár csak most.
Sose akarlak feledni téged!

Gyere ne várjak soká, szoríts er?sen
Gyere fogd a két kezem és élj velem boldogan
Néked adom a szívem,a lelkem az életem!
Számomra már nem kell más!

...

Tavasz. Tizenötéves vagyok.
Kamasz. Versfaragó.
Szokolnyikiba indulok,
záporvert utakon csavarogni
versfüzetemmel.

A házkapuban megállok.
Mélységes kútfenék az udvar.
Felnézek a magasba:
a k?tenger lékében, odafenn,
csillan a feneketlen ég
habzó vize.
De mást is látok.
Minden ablakban lábak, n?i lábak.
Nyújtózkodik. Tavaszi ablakmosók.
Jókedv? ablaksúrolók. Mint ókori
szüreti szaturnálián:
vállig-csupasz karok. Felt?zött haj-kígyók.
Felcsippentett ruhák. Könyökök, térdek villogása!

A görbe vonal titkain t?n?döm.
Ó, n?i testek görbületei!
Mért szárad ki t?lük a torkom?...
Az udvaron lesütött szemmel vágok át:
keresztül-kasul kötél és kötés-
n?i fehérnem?t röpködtet rajtuk a szél.
Az intim dolgok roppant tárlata ez.
A rejtett titkok múzeuma.
A n?iség profán kiállítása.
Két szín ül itt diadalt:
a halványkék meg a rózsaszín?.
Szemérmetlen tivornyáján a test,
mint zászlót, tépte ki ezt a két színt
a naívság kezéb?l.

Megpróbálok az utcára kitörni
Félresiklom egy roppant ing el?l.
Átsurranok egy hálóing alatt.
Kibukkanok, de úgy, hogy egy vizes
selyemharisnya arcomra tapad.
Felnézek, messze fenn a lékben,
mint víz, csillan a feneketlen ég.
Nagyot sóhajtok, könny? szívvel.
De ott meg... ott egy felh? ring, oly gömböly?-síma
akár egy asszony...

...

Vakítón hunyorít s belerándul a kínba a villám,
puha fellegek árnya omolva a f?re terül,
lélegezni mind nehezebb, felh? gomolyog, s?r? hullám,
a madár alacsony köröket kanyarítva repül.

Szeretem nagyon ezt a homályt, a lelkesülés rövid éjét,
meg a jós hideget kezemen, a f? emberi, könny? neszét.
Tovacikkan a gondolat, és anyanyelvem igéjét
zengeti távol az ég - megdördül az ?si beszéd.

Sugarasszem? sz?z sötét vizi mélyb?l a fényre kilépett,
gyönyör? testér?l a víz gyöngyszeme pereg s elalél,
belereszket a f?, a mez?kön a csorda messzire széled,
riadoz s az eget lesi, fél.

Nyújtózik a sz?z, és p?re magát csodálja mereng?n,
üde teste fehér ragyogása vakít pazarul.
Egy szó repül át a magasban, hószín? felh?n,
s a szomjú virágra a boldog es? lezúdul.

...

Téged a nyári záporok jegyeztek el velem
Péter vállára rásimult Leningrád hermelin éjszakája.
Ki voltál kisleány, te égi tükörkép, végzetem?
A Nyári Kert k?szentjei mellett tovat?ntél meg sem állva!
Szeretlek én, szeretlek, még ezerévekig hallik igém.
A fakó, idegen hang elhat a messzi utód füléhez,
s szól: kedves, figyelj, ez a távoli üdvözlet vagyok én;
halk pára akár a te bronz hajad, édes.

...

Karcsú kócsag, cellofánköpenyben,
álldogál a kislány, villamost vár.
Ostromolja s?r?-s?r? zápor-
bánja is ?! Nem haragszik érte.
A köd-füstös városszélen végig
szólogatják acél-donjuanok.
Két toronydaru siet utána:
-Megengeded, kislány? elkísérünk!
S közrefogják
és eldicsekednek:
- Ezt a házat, nézd, én építettem!
- Én meg, látod, azt a kultúrházat!
Nevet a lány:
-Pompás fiúk vagytok!-
Aztán gyorsan befordul a sarkon,
visszaint még, hogy:
-Tovább ne gyertek!-
All a két toronydaru magában,
két özvegy legény. A lány meg lépdel,
csapja s?r?-s?r?-s?r? zápor.
Fénylik cellofános karcsúsága,
fénylik pilláin ezüst es?gyöngy,
fénylik homlokán a tisztaság.

...

Póznák sora közt,
a vasút-peronon túl
zöldbéka szín?
nyaraló-vonat indul,
s már zsírba nyomódva
egész könyökig
a vas-karok ócska
daluk nyökögik,
majd por települ le
a lanka füvére,
s felkattog a sín
a kerék ütemére...
Egy pár odabent
az üvegre hajol,
s egy nyári gitár
paliszandere szól:
- Kéz-kézben akarsz-e
vezetni, mo mondd csak!
-Kedveske, akarlak!
Akarlak! Akarlak!
És kint a f?vön,
le egész a folyóig
a tavasz csodazöld
lobogója kibomlik,
s tönkök, kövek és
meredélyek alól
a vadt?zü zöld
a világba hatol.
Tar gallyakon,
ott, hol az ér víze zúg át,
új fészki lakos
köszörülgeti torkát,
s már újra kiált
a rigó a ligetben,
már újra nyüzsög
csuka-nép a vizekben,
s a néma egekben
a csillagok árját
új s új denevér hadak
összekavarják.
Kedves hagyomány
ez a játszadozás
fészek puha vackai,
ikra-rakás...
Én, emberi lény
- se madár, se vadállat-
kéz-kézben a rétre
kivinni kívánlak,
s vágyam belehullni
- ruhám ledobálva-
a csillagos ég
kosarába...
...Hogy mint a vadak
vicsorogva a csonton,
párzó-szagokat
szimatoljon az orrom,
vagy hol gyökerek
a medert beborítják,
tejjel telehintsem
a friss csuka-ikrát,
?zzek halakat,
madarakra lecsapjak,
mint farkas,
a párom után csavarogjak,
s sodorjon el újra
a vágyteli örvény,
teljék be csak újra
a nagyszer? törvény,
s láthassa szemünk:
a világ örömére
bolydul fel a vad,
s a halak vizi népe-
s a mozdony is így fut
a friss füveken,
- mint t?zfejü csíkhal
a mély vizeken-
s zakatolja a kéjt
a kerék meg az ablak:
-Akarlak! Akarlak!
Akarlak! Akarlak!

...