A Nagy Háborúban megtörtént eseményekről…

Első világháborús kétfedelűek nem voltak gyorsak
És csak alig hatezer méter magasságban csúcsosodtak….

Az aviatikusok, akkoriban inkább felderítésre repültek,
Persze volt náluk egy rögzített földi géppuska, meg fényképező gépek.
A gépen pilóta, maga a kapitány lett,
Ő volt a tábor parancsnoka, kinevezett.
Hátul ült a zászlós, aki csak tegnap érkezett a táborba,
Miután az aviatikus iskolát, ügyesen kijárta.

Ahogy úsztak a légben a német állások felé, hogy ne mondjanak panaszt,
A kapitány visszafordult és mutatta, az ujjával, húzza meg a ravaszt.
A zászlós megértette, hogy most ki kell próbálni a fegyvert.
Lőtt egy hosszú sorozatot, így próbálta ki a gépfegyvert.

Lenézett a tiszta légben, le a földre, de nem tudta, hol vannak,
Pedig iskolában tanulta, eleget tett a feladatoknak.
Elővette a térképet, lázasan kereste, a tájékozódási pontot,
Ekkor a homloka köré, a koszorúba kötött büszkeségen, gyorsan bontott.

A fülke ellenzője mögé lehajtotta a fejét, hogy a szélben lássa a térképet,
Aztán nagy nehezen felismerte a táj, váltakozó körvonalait és fellélegzett.
Az országutak, mint frissen mázolt, gyönyörű pántok kígyóztak mezőkön és erdőben,
Aztán felismerte a száznyolcas magaslatot, és úgy érezte, bent vannak a révben.

Közben a tágas és kopár tét körülöttük maradt, de a fiatal fiú úgy érezte,
Most nagyon boldog, ezt vágyta és a látóhatárt elborító alkonyat csendjét élvezte.
A föld is lassan rózsaszínűvé vált, a lövészárkok, halálos, kék patakként folydogáltak.
A Reims-i katedrális és az őt körülvevő házak népei még egyszer megcsillantak…
Az volt az érzése, mintha a kis, törékeny repülőgép csak állna a levegőben,
És együttesen, elmerengve néznék a nap haldoklását...sötétedő, lázas légben.

A zászlós arra riadt fel, hogy egy elfojtott, szétoszló zaj csapja meg a fülét,
És lenézve látta, a gép alatt puhán himbálódzó füstgolyó közelségét.
A zászlós nem ijedt meg, még csak ez volt az első bevetése,
Minden tetszett neki, a gránátfüst meg, mint virág ékessége…

A kapitány tudta, hogy ebben a magasságban lelőhetik és már sötétedett.
A gépet így hazafelé fordította, a zászlós készített már felvételeket.

Az est, sötétedő kék hamuja, mint fénylő por lepte be a földet.
Az est hűvösségében lassan el is érték messzi repülőteret.
A zászlós túl volt egy bevetésen, az elsőn és lőtte a légteret…

Vecsés, 2015. július 18. – Kustra Ferenc József- Joseph Kessel: „A repülőtiszt” c. regénye ihletésével írtam.

...

Hogy magányos vagy, attól ne félj,
Mert a csend hozzád mindig beszél…
Beszél neked az a múltról, az elmúlásról,
Beszél neked szépről-jóról és minden másról.

Te az élet színpadán, nem vagy csak egy látomás,
Bár szemed körül a sírás-rívás, mély árkot ás
És életed feldolgozása agyad tébolya,
Nézel, és bár messze látsz, nézésed oly’ tétova…

Érzem is, hogy minden eltűnik a csendben,
Sűrű köd van mögöttem a végtelenben,
A fránya csend lassan melankolikussá tesz
De a hang violinkulcsát... még asztalra tesz.

A csend méláztat, elgondolkodtat
És mint vad lovas, köröttem vágtat,
De én nevetek, mert dobogása sem hallik,
Közben a melankólia belém furakszik.

A csend is majd jön, megérkezik a sötétedéssel,
Azonnal át is ölel, pőrén, teli mély érzéssel.
Egymást ölelve elindulunk az éj sötét útján,
És majd életet mutatunk az éjnek, bár úgy sután.

Reggel majd megállapítom, hogy a tegnap itt hagyott
És még mindig csendben szétfolyó vízcseppecske vagyok?
Óh, Te csend, de hogyan? Melletted, veled élek?
Míg ez így van, addig semmitől én nem félek.

Itt vagy és ahogy majd lassan, biztosan múlnak az évek,
Szembejönnek szomszédok, barátok, ők is már mind vének.
Még talán hosszasan maradok és így veled élek,
Maradok, és nem leszek társa hulló falevélnek.

Nekem, az élet vándorának hosszú útja jó,
Veled közben megpihenni, bíz’ enyhülést adó.
A földi ősvényen járunk, mit várunk az égi jel!
Csend! Te vagy szívemnek éneke, tovább a csúcsra fel!

A Hold esténként előjön és úgy lassan bandukolva
Komótosan, békésen járja az útját napról-napra,
A kertek, a házak közé szeretettel betekint,
És csendet, nyugalmat, békességet, álmot reánk hint.

Egyszer amint csendben ücsörgők a szomszédos réten,
Teliholdon elbambulva... magam csendjében nézem.
Mélyen elgondolkodok a sorsom hajókötélből font húrján,
Nem játszom a szomorút… az vagyok úgyis az éveim múltán…
Mélán, csendben nézek fel az égre, majd’ elhagy a tudat,
Karom is lehull, csend meg csak ölel… nincs fájó indulat.
Szótlan a csend, mutatja, ez a nyáresti holdvilág
És tudatja velem, hogy lesz még holnap, lesz napvilág.
Ahogy csendben ücsörgők, felismerem, hogy csak egy "kis pont" vagyok,
Mert felnézve úgy látom, hogy kicsinylőn intenek a csillagok.
Azért… láttam a tiszta lelküket és benne a csendes, vágyat,
Az örömtelit, a végtelent, a megbocsájtót, fény, a lágyat.
Biztosan tudom, hogy a "kis pontot" is fogadják, ha arra jár
És ez én lennék! Megyek én majd arra fele, ha időm lejár…
Majd megyek én, ha a csend is szól, és ha felkészültem az útra,
De oda már hátizsák sem kell, ez már csendes, magányos túra…

Az emlékek olyan szépek! Most még emlékezek,
Kezdek fázni, sután sétálva házba bemegyek.
Várom a reggelt, bár mindig más a napfelkelte,
Csend súgja, nyugalom, messze még a naplemente…

Az éjszaka csendjét kitölti az éjség sötétje,
Látni semmit, csak a vén Hold baktat… ezüst holdfénybe.

Vecsés, 2014. július 3. – Kustra Ferenc József

...

A poéta tenta nélkül…

(3 soros-zárttükrös csokor)
Erdőt, mezőt álmodnék, felhőkbe nyúló fákat,
Madárcsicsergést, békességet és boldog mákat…
Erdőt, mezőt álmodnék, felhőkbe nyúló fákat.

Úgy mondják; ’teremtő alkotás’ már motoszkál bennem,
Lehet, hogy mi a fejemben mozog leírom… nekem…
Úgy mondják; ’teremtő alkotás’ már motoszkál bennem.

Föl is másznék hosszú-magas létrára, hogy jól körbe nézhessek,
Hátha fönt is lennének új gondolatim és nem nehézkesek…
Föl is másznék hosszú-magas létrára, hogy jól körbe nézhessek.

Holnapra bizony már nem lesz meg a mai ma,
De a reggel majd mondja, megérkezett a ma…
Holnapra bizony már nem lesz meg a mai ma.

(Bokorrímes duó)
Írnék én legott verset, mert poéta vagyok, vagy mi a szösz,
De a tentám kifogyta magát, ez jelzem is a sorsnak: kösz.
Uram, most adj erőt, mert el kell mennem egy üveggel venni,
De tentára nincsen pénzem, így bizony, nem is kell megvenni.
Az én küldetésem, hogy írjak, mert a népek tőlem ezt bizony várják,
Sokan szeretik, amit írok és ha olvasnak, ez nekik boldogság.
Nem fussa egy üveg tentára, mert már nyugdíjas vagyok,
Én igyekszem és hátha megoldás, hogy alkalmazkodok…

Későig elmélkedek és belealszok… reggel meg nagyon megdöbbenek,
Hogy új napra ébredtem, vissza is emlékszek tentára, de nincs... kesergek.
Erőm nincsen, hogy felugorjak, igy csak a sorsomon hosszan elmerengek.


(Senrjon trió)
Tenta nélkül mivé lesz
A nem létező életterem?
Tenta hiány van!

Fogom tollam, megnézem,
Tenta nélkül nő kicsiségem?
Tenta hiány van!

Az élet nem szerethet,
Mert akkor igy nem bánna velem!
Tenta hiány van!

(leoninus duó)
A mai nap se különb, mint a már elmúlt sok többi, képzelem, milyen lesz a hétvégi…
Jobb híján és bölcsen megvárom nyugdíjat, abból valahogy kitépem a tenta árat…
Csak Neked írom meg, hogy a tenta hiánya, újításra sarkall e hét pár napjára…
Grafit cerka az van nekem több is, kihegyezem és igy meglesz a szükségmegoldás is!

Jól kitaláltam, de estefelé oly' hűvös az este, hideg fénnyel mennek ’levesbe’…
Ablakomon még tülekedné befelé a hűs a fénnyel, redőnyt leengedem, kéjjel…

Vecsés, 2015. február 21. - Kustra Ferenc József – íródott alloiostrofikus versformában.

...

Látunk egy közeli-szomszéd háborút, mert fölütötte a fejét a -majdnem- világháborús világhely-zet…

(3 soros-zárttükrös)
Tenyerével takarta az arcát a rettenetes nyomor,
Majd kilesett és látta, mennyi embert nagy bajokba sodor…
Tenyerével takarta az arcát a rettenetes nyomor.
*

(senrjon csokor)
Látta a szegényeket,
Az italozó legényeket.
Nyomorosokat!

Látta: szerencsétlenek
Házát ahogy épp' lebombázták.
Nyomorosokét!

A nyomor, új nyomort szül.
Háborúban család kihalás!
Pénzvilág ünnep!

Civilek elrablása,
Egyenest irány a frontkörzet!
Családi magány!

Téglánkéntre lőtt házak,
Bombák, páncéltörő lövegek…
Szárba-szökkent vég…

Halál-aranyból ágyúk,
Milliárdosok gazdagodnak.
Emberi élet?
*

(leoninus duó)
Szégyentelen nyomort a háború váltotta ki, gyógyhír van valakinél… de ő ki?
Nyomor a család elvesztése, nyomor a lakás, gyerekhalál, apa elvesztése.
A mosolygó létben milliomosként élők, fegyverszállítás után élet-élvezők!
E történelmi helyzet végső kilátástalanság, alapok az pedig: álságosság!

A kövér kezét gyógyfürdőben mossa le, másnak a sitt darabokon lehetősége?
Megint mondom, közben sokan sokat kerestek, robbanások zajában emelkedettek…
Háborúkban nincsen kórház, nincsen óvoda, sitt hegyek közt hova? Ide vagy amoda?
Az elszenvedők kitől és mit is várhatnak, köztük mikor nyúlnak mosolyra a szájak?

Vecsés, 2023. ápr. 16. – Kustra Ferenc József - íródott; a világ, az emberiség jelen -katasztrofális és valódi háborús- történelmi helyzetéről. Naponta láthatjuk, minden TV híradóban a videókat is… kendőzetlenül!

...

(3 soros-zárttükrös)
Lehettem volna szirtkő, lejtőn, csúcsra menet,
Vittem is magammal barátomat, az ebet.
Lehettem volna szirtkő, lejtőn, csúcsra menet.

Fűszálként mindenütt megterem, tarolón végzetes baj,
Ha napra kerültem a fejemen rögvest olvadt a vaj.

Mindig tapasztaltam ide-oda, jártamban-keltemben,
A csűrés-csavarás a menő, ez alap a sikerben.

Az őszöm úgy vélem, immár szép, szürkés-szakadtkabátos,
Talán ezután, már csak telem lesz, hideg zúzmarásos.

Ahogy jő az életvég egyre inkább nincs metódusunk,
Akkor már csak a hajat hátrasimítva, csak vakkantunk.

(Bokorrímes)
Manapság már, többször kijárok a folyópartra, gondolkozni,
Hol üres a tájék, a nagy víz sem akadály, nem áll meg folyni.
Viszek egy zsebnyi követ, azt jól lehet a vízbe bedobálni…
Beléjük kövesedve a múltam, mit nem lehet eldobálni…

(3 soros-zárttükrös)
Gondolatom kisuhan a víz fölé és int a többieknek, gyertek,
Itt jó, senki nem zavar, mert nincs akadály, hogy hosszan képzelegjetek.
Gondolatom kisuhan a víz fölé és int a többieknek, gyertek.

A víz megállás nélkül csobogva folyik csendesen,
A múltam a kavicsokban lakik, lám, véglegesen.

(Bokorrímes)
Eddig én voltam mindenkinek egy senki,
Most sem vagyok magamnak... már jó nagy senki.
Közelg’ az végidő… úgyse sajnál: senki…?

Vecsés, 2018. november 5. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

...

Nem tudom az élet miért olyan mint egy dzsungel?
Másnak nem? Én érdemeltem e jót? valamivel?
Folyton fába, bokorba, vadállatba ütközők,
Kerülném ezeket, de? csak beléjük ütközők.

Az élet tengerén nekem is van álomhajóm,
Mi kivezethet a viharos vízből, ezt szomjazom.
Mondják az élet üstökös, enyém csak trükkös,
Nekem már minden döfős, göcsörtösen tükrös.

Keresztre feszít a létem, ezzel kész?
Tekintetem mereng, sűrű ködbe vész.
A vérem majd belep és paplanként eltakar?
A jótékony lombfüggöny örökre betakar?

Ahogy a távolba merengek könnyeim peregnek,
Meditálok léten, belőlem síró szemek kinéznek.
Erőm lassan elhagy? miért hagysz el Istenem?
Már bizony csak szenvedek, megszakad szívem?

Óriás boa átölel, de nem kellek már,
Csontomat majd lerágcsálja a jaguár.
Nyíl méreg béka lassan átmászik rajtam,
Harcom véget ér s egyedül maradtam.

Még azt mondja a jaguár, látom, nem mozog az ajkad
És látom, hogy végigfut a félelem, borzongás rajtad.
Azt gondolom én, hogy igen jól látod bundás,
De az élet nem egyszerűen csak így sommás.

Elátkozott az én életem,
Mert közösségi ember lettem.
Nem születtem én falkavezérnek,
Rabszolgája lettem a létemnek!

Ha fáj a szó és lúdbőrös a hátad, vigaszt vársz,
Nem vágysz mesékre, törékenyen csak egyedül állsz.
Gyermekkori álmaim? olyan szépek,
Elmúlóan tündöklő álomképek?

Zúgva-bőgve robbant fel a láva? és hol még a vége,
Elsodorja erdőket, bujt állatot? mi ember léte.
A keserűség hatalmába kerít,
Valószerűség, hogy lelkem meg vonít.

Csöpörgő esőben ázok? de fázok!
Nincs esernyő, mi megvéd, hát átázok.
A halál a koronatanú a daloló múltjáról.
Mosolya, vidámsága, az öröme, eltűnt útjáról?

Jóm nem sok volt még ó, ezen a földön
Bár szivárvány ragyog, égen és földön
Alulról a lomboktól nem látom? Ó, de régen
Aprócska koromban volt ilyen, vágyó élményem.

Ez van? én így éltem életem zömét,
Nekem ez jutott, az örök félsötét,
Sőt, a tévedésből belém lőtt sörét!

Nem vagyok én szabó? álmot már nem varrok magamnak.
A vadállatok mik? belőlem harapni akarnak.
Tengerész sem vagyok, mégis kint vagyok az élet tengerén
És tán úgy végzem, mint hajótörött, lassan, jól elmerülvén?

Arcomat borítja a vér és a halálveríték,
Neszezés nélkül múlt az élet, dzsungel a teríték?
Itt csak döghalál van? itt sehol nincs senki,
A dögcédulámat? ki az, ki letépi?

Vecsés, 2012. május 26. ? Kustra Ferenc József

...