?rjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

Öledbe hullva, sírva, vágyva
Könyörgök hozzád, asszonyom:
?zz, kergess ki az éjszakába.

Mikor legtüzesebb az ajkam,
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.

Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

Testedet, a kéjekre gyultat,
Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a multnak.

Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom ?rödül
A megszépít? messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.

...

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
?zz el magadtól, vagy én ?zlek el.

...

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

...

Remény s kétség között epesztem
Édes kínok közt magamat.
Most feltalálom, majd elvesztem
Lillát s bels? nyugalmamat.

Ha látom ?tet, felhev?lnek
Rabbá-esett érzéseim;
Ha eltávozik, hanyatt d?lnek
Tornyodzó reménységeim.

Imádandó kegyes képének
Mindennap temjénezhetek:
De egy nyájas kis istennének
Tekintetére reszketek.

Err?l bátorít, arról ijjeszt
A tisztelet s a szerelem;
A szív emel, az éj lesijjeszt.
Óh, csiklándozó gyötrelem!

Lelke kegyes; de negédjét?l
Ójjatok, irgalmas egek!
Szava nyájas; de egy nem-jét?l,
Mint a haláltól, rettegek.

Szeme, mint élet csillagzatja,
Boldog napra hív engemet;
Mégis, mint a villám, meghatja
És öszverázza szívemet.

Édes mézharmattal kecsegtet
A nyíló rózsa ajjakán:
De hátha még halált csepegtet
Szívemre, hogyha meg nem szán?

Óh, értem teremtett szép lélek,
Hogy szívem ki nem önthetem!
T?led reménylek, t?led félek:
Terád van bízva életem.

Piros orcádnak rózsájára
Ámor új-új pecsétet nyom,
Hószín kebled liliomára
Lehellte az én fátumom!

De kit bélyegzett ki színedre?
Mék az a boldog valaki?
S fel?lem mit fuvalt mellyedre?
Halált vagy életet? mondd ki!

De kímélj s adj er?t szívemnek,
Ah, gyengén szólj sorsom fel?l:
Mert akármit végzesz fejemnek,
A kín vagy az öröm megöl.

...

Hej, ha tudná kedves lélek,
Hogy érte mint pihegcsélek,
Ha rám szemesben ügyelne,
Bennem sok titkot fellelne.

Megesmerné lelkem kínját,
Lelkem kínjának a csínját,
Tapasztalná, mint forr vérem,
Mint küszködik a szemérem.

Azok a kézszorítások,
Sohajtások, pillantások
Nem módiból, galantságból
Estek, hanem forróságból.

Mely édesen beszélgettem,
Ha olykor szemben lehettem.
Ezt is Ámor cselekedte,
De az úr el nem értette.

Ha elértette: mért ment el
Olyan hideg komplimenttel?
Rám mért jobban nem vigyázott,
Mikor szemem úgy szikrázott?

De csak elnéztem zokogva,
Tegnap is a tánctól fogva
Mely hidegen traktál vélem,
Bár én a szót nem kímélem.

Az úr keze, mikor táncolt,
Az enyímhez képest jég volt;
S bármely heven szorongattam,
Szíves kölcsönt nem kaphattam.

S bátor mást akármit tészek,
Érte jutalmat nem vészek;
S?t sokszor el sem fogadja,
S ha mit kezd is, abbahagyja.

Az úrnak sokkal kedvesebb,
Aki k?szív? s kényesebb;
Ej! a vadegrest szereti
S az asszúsz?ll?t megveti.

Szavát sem úgy szokta tenni,
Mintha el akarna venni;
Hozzám eddig csak úgy szíta,
Mint gavallér s fávoríta. -

Sokszor várom, de csalódom,
Sokszor látom, de nincs módom.
Szól, szól, de egy hév dámának
Kényei többre vágynának.

Azt veszem már észre éppen,
Hogy nem t?rhet semmiképpen:
Mert minden fordúlásinál
Vélem ellenkez?t csinál.

Elfordúl, ha mégyek felé:
Feláll, mihelyt ?lök mellé:
Ha mit célzok, mindjárt felsüt.
Majd hogy a guta meg nem üt!

Ha valamely társaságba
Kezdek véle nyájasságba:
Mindjárt szérióz s valódi.
Az sem szívesség, sem módi! -

Ezer kínom ha meglátná
S újját sebembe bocsátná:
Tudom, hozzám lágyabb lenne,
Szükségemr?l mindjárt tenne.

Jaj, be nagy kín a hevesség,
Még nagyobb a szemérmesség!
Ez hallgatna, ama' szólna;
Csak mindkett? baj ne vólna.

K?szív volt abb' a férfiba,
Ki béhozta a módiba,
Hogy ? bátran szóljon s járjon,
A dáma csak kézt?l várjon.

Ha kivalljuk, hogy szeretünk,
Az ifjaktól megvettetünk;
Ha szólni meg nem kívánunk,
Az ördög sem jár utánunk.

Égni kínos: szólni szégyen,
Már hát az ember mit tégyen?
Óh, férfiak vas törvényje,
Mely alatt nyög sok szív kényje!

De én bizony nem bánom már,
Szóljon akárki a tatár:
Mégis az úrnak megvallom,
Mert a sok t?rést sokallom.

Szóljak-é, vagy hallgassak-é?
Ez mindkett? az olyaké,
Kik örömest hallgatnának,
Hogyha hallgatni tudnának.

Már szívemnek nincsen nyugta,
Hallgatás zárját felrugta.
Ki is volna, ki ne szólna,
Ha íly kínok között vólna?

Megvallom, hogy úgy kedvelem,
Hogy még helyemet sem lelem;
Éltem sincs, csak nyújtózhatnám,
Az úr karjára vágyhatnám.

Ha pedig az urat látom;
Ásítozok, számat tátom,
Csiklándik bennem minden rész,
Hogy majd az eszem is elvész.

Álmaim is mind nehezek:
Mind csak kísértést érezek.
Az éjjel is a setétbe
Megnyomtak az úr képébe.

Édes ugyan a szerelem:
De keser?n bánik velem,
Ha mézét olykor mutatja,
Üvegen által nyalatja.

Kedvel szívem egy szép legényt,
De nem vár abból v?legényt.
Én szeretem, de hiába,
Nem fogad gráciájába.

Én pedig ha neki volnék,
Inkább oly szívhez hajolnék,
Melyen a lágyság már nyílván
Megtetszik, mint az ért szilván.

De ? bár márvány légyen is,
Bár másokért megvessen is,
Nem csügged nálam a remény,
Mert csakugyan jobb a kemény.

Bámulásra méltó vennem,
Hogy lehet oly er? bennem,
Hogy gyarló lyánka létemre
Halál nem jön életemre?

Azt sincs honnan magyaráznom;
Hogy bent égek, kint meg fázom,
S két kerek dombocska alatt
Oly nagy Etna hogy lángolhat?

Mert ha szívemet cserébe
Tehetném az úr mellyébe,
Hogy egy nap ott szikrádzana:
Az úr a kútba ugrana.

De bár kútba ugranék is,
Bár benne nyakig állnék is;
Mégsem alunna el langom,
Melyt?l gyúlad t?zbarlangom.

Hanem, ha tán, mint szokásban
Van minden nagyobb városban;
Vízi puskával óltanák
T?zem, lecsillapítanák.

...

Hadd énekelje más a dús tavaszt,
Ezer virágot, százhangú zenét,
Élvezze más a fényes napsugárt,
Csak hagyja nékem a zord téli éjt!

Tavaszt, madárdalt, fényes napsugárt
Enyhítni búnkat alkotá az ég,
A hosszú téli éj a szerelem,
A perc költészetének honja még.

Kint zúg a szél, kicsiny szobám meleg,
Kandallómban ropogva ég a t?z,
Lágy pamlagon, dagadt párnák között
Magához engem édes lányka f?z.

Átérezzük, hogy egymásért vagyunk,
El van szakítva t?lünk a világ,
Nincs fesz közöttünk, nincs hideg szabály,
Nem üldöz részvét, nem kíváncsiság.

A boldogság, mi egyikünkben él,
A másiknak valódi kéjt szerez,
Nem mint kivül, hol egynek élve, ah,
Más számtalannak szörny? pokla lesz.

S míg egybevetve sok rossz érdeket
Az összepántolt szív csak tönkre jut,
Te nem keressz bennem hírt, kincseket,
Te nem szeretsz mást, mint a férfiút.

Ölelj meg, lány, ölelj meg újolag,
Engedd csókolnom forró kebledet!
Mely emberek közt olyan szépen áll,
Karomban hagyd el szent szemérmedet!

Itten hatalmasb istenség honol,
Ez istenség, tudod, a szerelem,
Mely bájleplével mindent eltakar.
Elt?r, de hogy hideg légy, lányka, nem.

Szorulj hozzám idább még, kedvesem,
Hadd hallgatom szived veréseit,
Míg bájgy?r?ként gömböly? karod
Hullámozó kebled körül kerít.

Beszéljünk halkan édes dolgokat,
Csókkal vegyítve észrevétlen?l,
Míg suttogásunk olykor megszakad
S álomképekkel együvé vegy?l.

Te elszunnyadtál, én féléberen
Még hallgatom lassú lélekzeted,
Még élvezem, ha álmod gondtalan
Leleplez egy-egy újabb kellemet.

Kebled kéjhalmihoz hajtom fejem,
S lélekzetem köztük felforralom,
Hajfürteid behálózzák kezem,
Gyöngén kibontom, s végigjártatom

Szép termeted hullámalakjain,
Min?ket m?vész legszebb álma sz?l.
De nem, de nem - a legszebb álom is
Nem vonzhat így, így által nem hev?l.

S mid?n tökélyök gazdag érzete
Kéjmámorban ringatja lelkemet,
Míg lassudan álom veszen kör?l
Folytatva a felséges képeket;

Ha istenek egébe szállanék,
Tán észre sem venném a változást. -
De óh igen, csókod hiányzanék,
S ezért az ég nem ád kárpótolást.

...