Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki.
- Mért kell a csüggedtnek búsan - mégis élni?
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
A lelke-szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.

...

Furcsák és betegek,
Kik sebeket vetnek egymásba, hogy
Beboronálhassák.
Télen tüzek - nyáron
Források fakadnak ujjaikból.

Fáradatlanul csak
Az örök gyönyört szigonyozgatják,
Jégtömböket olvaszt
És szöll?hegyeket
Szárít ki sivatag lehelletük.

Kalászos szemükb?l
Kiszédült az arcok meleg magva,
Kihull az értelem
Rossz vihederéb?l
Bomlottpántú, meghasadt agyuknak.

Összemart szájukra
Még tétova mosolyt tetoválnak
S csókjuk, ölelésük
Zeng? kerteken át
Egy bibére lopja a szerelem.

Míg a bolygó-bimbók
Meg a virágok milliárdjai
A fényt és virágport
Frissen, egészséggel
Minden társuknak széthajigálják.

...

A csöndes hajnali égr?l szelíden száll szét a Holdsugára; mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen útja felé.

A rózsásujjú Hajnal istenasszony el?bbre lépeget, amerre csak felt?nik csudálatos nagyszer?sége, daloló kedvvel a madarak köszöntik.

Ám Holdsugára a színek e fönséges fakadásában is némán, halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.

Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal üdvözli Holdsugára sz?ke fürteit; éppen most lépett ki hajnali fürd?jéb?l, mert aranyos alakját még fátyol födi. - Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei pázsiton meg Földanyánk életre-ébredt virágos kertjében.

Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük boldogsága itt motoz nyugtalan szívem körül - mily furcsa, hogy e két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!

De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett, Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert útaik elválnak:

Sorsuk akarta így.

Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a diadalmas élet hozsannáját sz?ri, Holdsugára pedig sápadt homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.

Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert ösvényük elágazik.

De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.

...

Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.

Egyszer? és jó vagyok,
mint világ fölött lebeg?
madár. Te átlátszó vagy,
tiszta, mint a leveg?,

mint üvegkorsónk friss vize,
melyen átcsillan a nap.
Én szomjas vagyok
s te nem tagadod meg t?lem magadat.

...

Könnyelm?, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.

Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér id?kre kellenek.

Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
- hiszen annyi van, annyi van! -
rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.

Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos feny?-erd?t
húzunk magunkra takarónak:
Téli álomra térünk.

...

Hogy ámítni nem tudtuk egymást,
Friggyé ez úgy sem válhatott,
Én a n?t nem láttam sehol sem,
Te meg a férfiállatot.
Két sáppadt, fáradt ember üdvét
Egymásra lelve sem leli,
Hejh, édesem, kár volt ily ifjan
Hazudni elfelejteni!...

Csak annyit tudtál volna szólni:
- Én ifjam, szép vagy és deli...
És én bár súgni bírtam volna:
- Enyém légy, tested vágyteli!
Talán egy kéjes pillanatra
Felébred két test, két halott,
Hejh, de mert hazudni nem tudtunk,
Friggyé ez még sem válhatott!...

...