Itt van az ?sz, hullnak a falevelek,
Csak a test didereg, a szív melegebb.
Fázom, jöjj közelebb - hadd ölellek át,
Szorosan ölelj, hogy érezzük egymást.

Szeretlek én mindig - csakis Te veled!
Ahogy én Téged, úgy szeress Te engem.
Nagyon szeress engem, ahogy én Téged.
Így lesz majd köztünk forróbb a szerelem.

...

I

Csak hallanám örökké hangodat:
Elfeküdném a koporsóban, élve,
Behúnyt szemekkel, némán, mozdulatlan,
Sötét, hideg sirbolt alatt,
Örökkön örökké,
Világok keletkeztét?l, egyik
Itéletnaptól a másikig,
Kimondhatatlan, szakadatlan kéjben;
Hogy nem irigyelném magát
A felséges atyát,
Kinek dicsfényben meleng? szent arcát
Hattyúnyakú, választott angyalok
Hold fényeként rezg?, szelíd,
Elringató éneke simogatja...
Mig én oly édes örömest
Feküdném ott a koporsóban:
Behúnyt szemekkel, némán, mozdulatlan,
Örökkön örökké -
Csak hallanám szünetlen hangodat!...
S ha - ölelhetném karcsú derekad,
Ha csókolhatnám édes ajakad?
Szeretnék úgy meghalni ott,
Hogy föl se költsön engemet soha,
De soha semmiféle itéletnapi
Mennyekbe hívó trombita.
(Hisz ilyen kéj után
A mennyei lét maga: unalom!)
Hadd semmisülnék én meg egyedül,
Végkép, örökre, még emlékem is,
Hogy az ne háborgassa és
Elhervasztó irigységgel ne ölje
Az örökkévalóságot magát:
Mert volt egy lény, ki nála többet élt
Egy perc alatt, és így kijátszta ?t...
Ah oly örömest halnék meg ott
Megsemmisülve mindörökre, hisz
Átélném én egy perc alatt
Az örökkévaló id?t,
Ha ölelhetném karcsu derekad,
Ha megcsókolhatnám édes ajakad!

II

Oh, szépséges szép kedvesem,
Már igazán nem is tudom,
Mim vagy te énnékem?
Galambom, szentem, angyalom?
Vagy szegény szívemet szünetlen
- Legkiváltképen álmaimban -
Fojtogató kis boszorkányom?
Oh, gyönyörüségem, gyötrelmem,
Felséges kis tündérkirályném,
Házi oltárom, szentségem,
Mindennapi lelki kenyerem,
Te, te, te, te
Tündérregebeli csodakalácsom,
Kit egyre eszlek (...fájdalom! csak
Szemeimmel!) - s mégse fogysz el...
Ugyan mit mondjak már neked,
Minek nevezzelek,
S egyáltalán -
Mit is csináljak már veled?
Gyöngyöm virágom, csillagom,
Ládd, én azt gondolom,
Mégis talán nem bennem a hiba...
Hisz én, ha csak rád gondolok,
(Hát még ha szemtül szembe látlak!)
Ugy remegek, mint nyárlevél,
Ha forró déli nap süti...
S te csak nevetsz,
Mert - nem szeretsz!
Ez itten a dolog bibéje.
Hej, kedves, édes szép leány!
Szeretnél egy kicsit, csak
Egy szempillantatig:
Majd tudnám én, hogy mit tegyek...
Tán nem hiszed?
Ugyan kisértsd meg, édesem,
Meglásd, egyszerre minden jól megyen...

...

I

Én gyötrelmem, szép leányom!
Hogy te, mint a nap, olyan vagy,
Oh, az való! - de nem csupán
Mivelhogy szépséged oly nagy.

A te pályafutásod is
Ahhoz olyan hasonlatos:
Szeszélyesen der?s-borús,
Egynek ég?, másnak fagyos.

És mint a nap, mid?n fölkél,
Lenyugszik egy más világnak:
Mikor nekem föltámadtál,
Lenyugodtál - h?tlen! - másnak!

(1855)

II

Szeretlek én téged nézni,
Mikor észre nem veszed;
Ha máson merengve, rajtam
Feledkezik el szemed,

S benne egy édes titokra
Megvillámlik az öröm...
Egy-egy t?r minden sugára,
S én azt szivembe töröm.

Szeretlek én téged nézni,
Mikor észre nem veszed:
Hogy szivem mélyére látva
Meg ne tudd, mit érezek.

Ne tudd, hogy szerelmem olyan,
Mire nem vagy érdemes;
Ha magam ki kell nevetnem,
Legalább te ne nevess.

Szeretlek én téged nézni.
Oly szép lánggal ég szemed;
Eloszlatja búmat, mint a
Nap a sötét felleget...

- S e szép szemek napvilága
És ez izzót?z-ajak,
Mindezek a bitorolt kéj
Oltárán lobogtanak?!...

Hazudság, kaján hazudság!
Hol venné e fényt szemed?
A teremt? nem hazudhat,
Hazudnak az emberek!...

Én hiszek szemed tüzének,
Mely hajnalfényben ragyog.
Vagy van ember, aki most is
Megrabolja a napot?...

És ha mégis, és ha mégis! -
Oh, ez átkos gondolat,
Mint a villámlás az éjben
Fölriasztja a vadat,

Mid?n az kétségbeesve
Szöki át a völgyeket,
De mi haszna, bárhová fut,
Ég, lobog a rengeteg:

Úgy e gondolat szüntelen
Űzi, hajtja szívemet -
Oh, hogy még enyim se voltál,
S mégis kés?n féltelek!...

Nem voltál - és nem lehetsz már
Soha enyim, jól tudom;
Oh, tudás, megátkozott fa!
Elveszett paradicsom!...

(1855)

III

Van-e még egy oltár, van-e még egy bálvány,
Hová térdepelvén, buzgón imádkozván,
Kétségbeesésem enyhülését várnám?

Mit én épitettem, ékes templomodat,
Ahol szinr?l szinre imádtam arcodat,
Haragod üszkével magad fölgyujtottad.

Ég az isten háza magasan lobogva,
Hitszeg? bélpoklos hiveid csoportja
Kárörvendve nézi és egyik sem oltja.

Oh, hogy az embernek, gyarló halandónak
Sarától magok az istenek sem óvnak!
Oh, hogy az égiek magok is csalódnak!

Kihozom, megmentem képed a lángokbul,
Elhajtom a füstöt fényes homlokodrul -
Oh, hogy rajt a szégyen ujra lángba borul!

Hallod-e, hallod-e kacaját azoknak,
Kik téged megcsaltak, engem megraboltak? -
Ők most téged szánnak, engemet gúnyolnak!...

(1856)

IV

Ujra látlak szinr?l szinre,
Halovány vagy, nagyon halvány;
Oh, ez alak - (szive ugy sincs)
Halhatlan szobor, ha - márvány!

Templomot emelnének rá,
Benne örökké imádván
Hideg tökéletességét...
Halovány vagy, nagyon halvány...

Szemed fénye beborulva...
És alatta a szivárvány.
Szép egéb?l könnyzápor hullt?...
Be halvány vagy, oh be halvány!

Megigértem, de nem hitted,
Szerelmetlen, hitetlen lány -
Hogy szárnyam van, mennybe viszlek.
Hol vagy most? - oh, hogy nézhetsz rám?!

El e képt?l - el e helyr?l,
Hisz ez halva van - bitófán...
Átkozott legyen hóhérod -
Elitélt - elkárhozott lány!

(1856)

V

Látlak én még s látni foglak,
És szünetlen gondolok rád,
El nem válok soha t?led;
Mégis, mégis... isten hozzád!

Oh nem a könyörtelen sors,
Nem a beérhetlen távol,
Nem az élet, nem a halál,
Nem az választ el egymástól...

Van reménye a távolnak,
A halálnak van emléke:
Hit vigasztal a balsorsban...
- Ennek is mind vége, vége.

Mondd nekem majd, hogy enyim vagy,
Hogy szeretsz: leborulok rád
Véghetetlen fájdalommal...
S azt felelem: isten hozzád!

Feltámadás van a sírban,
Újulás a természetben;
Csak az halt meg mindörökre,
Amit benned én vesztettem.

S én elhagyni mégse tudlak!
Hozzád járok és rád nézek
Szótalan és iszonyún, mint
Gyilkosára a kisértet...

S valami fáj mindkett?nknek,
Neked a b?n, nekem a vád.
Pásztoróra kéje helyett
Szellemóra!... isten hozzád!

(1856)

VI

Szeretlek, szeretlek régen,
Meg kell végre vallanom;
Szeretlek, bár téged-e, vagy
Érted a kínt? nem tudom.

Bár a hideg ész pirongat,
És kigúnyol, kinevet,
S annál hangosabban, mennél
Szentebb az, mit érezek:

Nincs ok a teremt? észben,
Égen, földön hatalom,
Oly er?s, mint amit érzek
Miattad, a fájdalom.

Szerettem éretted a kínt,
S viselem a gúnykacajt,
Mint a harcos a rongyot, mit
A csatagolyó szakajt.

És hiába félek t?led,
Hiába kerültelek;
Bármit tettem, végre megvan,
Mir?l már nem tehetek.

Mért kerülném még tovább is
Mindenhatóságodat?
Egyszer látni nem elég-e,
Hogy örökké lássalak?

Szeretlek - bár t?lem e szót
Nem fogod te hallani;
Hogy te ezt nem értenéd meg,
Súgja nekem valami.

Amit a te szíved óhajt;
A diadal, gy?zelem,
Arra elég hideg szó is -
Mit neked az érzelem!

Minek mondjam, hogy szeretlek?
Ha szived örülni tud
Hizelg?n cseng?bb szavakra,
Tudva jól, hogy mind hazug?...

Minek mondjam, hogy szeretlek?
Jobban szánlak, érezem.
Örömiden szánakozom
Jobban, mint gyötrelmiden.

Nézz tükörbe mosolyogva,
Tekints végig magadon -
Gyönyör? vagy... az vagy, az vagy...
Oh hisz én jobban tudom.

"Szebb vagy a csillagos égnél,
Szemed oly szépen ragyog,
Tán az égb?l is miattad
Hullanak a csillagok...

Szép ajakad ingerébe
Belehal a gondolat.
Legszebb vagy a teremtésben,
Azért nincs rád hasonlat."

Tetszenek a cifra bókok?
Ládd, mi könnyük e szavak:
Mi sokat akarnak, mégis
Mi keveset mondanak.

Tán magam is tudnám ezt, mint
Holmi udvaronc legyek.
De nem fáj, vagy nem tudod tán,
Hogy mindez nem a tied?

Nem kérded-e meg szivedt?l,
Van-e benne érzelem?
Boldog vagy boldogtalan bár,
De - egy, örök szerelem?

Halaványul majd a szép arc,
Elvirágzik a tavasz;
Érzed majd, hogy amit érzünk,
Az mienk, csupán csak az...

De kés? lesz minden immár.
Mit majd akkor érezesz,
Az a kés? megbánásnak
Keserü fájdalma lesz.

S én nyugodt leszek már, mint a
T?zhegy, mely maga mögött
Üszkeivel betemette
Mindörökre a mez?t...

Te el?tted pedig a mult,
Mint hazajáró halott
Emelkedik rémes váddal -
Keser? lesz hallanod...

S egyedül lész, elhagyatva;
Csak e vád ül le veled
Szembe... szörny? számvetésre
Az elmult id?k felett.

Mondja majd: a tavasz elmult,
Hol bel?le a virág?
És a meleg nyár gyümölcse -
Tolvajok megrabolák?

Szeretlek... de van er?m rá,
Hogy ne valljam meg neked.
Ápolod te hiuságod,
Én meg - büszkeségemet.

Szép ajkad egy mosolyával
Őrültté tehetd fejem;
De azért nevetni nem fogsz
Oktalan érzelmimen.

Az én átkom, hogy szeretlek,
Mégsem olyan mostoha,
Mint e szót igaz kebelb?l
Meg nem hallanod - soha!

Szeretlek, mint egy szép szobrot,
Mit a lázas szenvedély
Átölel, de szerelmér?l
Vele sohasem beszél...

(1855)

VII

Mint egy szép halott élsz
Emlékezetemben,
Kit sohasem bírtam,
Mégis elvesztettem.
Éjjel fönn virrasztlak,
Nappal megsiratlak!

(1855)

VIII

Ne huzzátok, ne huzzátok!
Nekem minden hangja átok.
Átok nekem az is, ami másnak áldás -
Legyen áldott a kéz, amely nekem sírt ás!

Virrasztok az éjszakában,
Sötétségben, némaságban.
Sötétség, némaság... menyországa soknak;
Szívemben lobogó lángja a pokolnak!

Mi történhetett a nappal?
Talán sohasem lesz hajnal!
Oh ha vele volnék, talán imádkoznám,
Hogy akár a hajnal soh'se virradjon rám!

Hajnali szép édes álom -
Ideje már - légy halálom.
Ne ébredjek én föl, róla álmodozva,
Hadd vigyem el képét magammal síromba!

(1855)

IX

Jár utánad, jár a képzelet,
Mint szivárvány után a gyerek.
Ölel? karoddal
Oly közelre látszol:
Mért vagy nekem mégis
Elérhetlen távol?

Úgy tetszel valóban énnekem,
Mint egy szép szivárvány keleten,
Mely vidám der?t fest
Sötétült vidéken,
Jobb reményt elbúsult
Emberek szivében.

Jár utánad hegyen-völgyeken
Fölhevült lázongó képzetem,
S majd ha mély örvénybe
Hull alá imádód,
Tova t?nsz, s hogy érted
Halt el - azt se látod!

(1854)

X

Nem szeretlek... mért hazudnám
Hitegetném magamat?
Ohajtlak, de nem szeretlek;
És szívem majd megszakad.

Elhamvaszt miattad a vágy,
Megtébolyít a titok,
Mit nem bírok már viselni,
És ki mégsem mondhatok.

Úgy szeretnélek szeretni!
De nem szabad, nem lehet:
Te nem érted, mit jelent ez:
Te e kínt nem ismered.

S ha ismérnéd, kinevetnéd;
És mint ég? napsugár
Fáj, ha a még nyitva álló
Be nem forradt sebre száll:

Mosolyod úgy fájna nékem,
S volna gúnyod mosolya
Keserü, de gyógyitó ír:
Ne gyógyuljak én soha!

Oh hogy a láz, a halálos,
Mid?n végkép elgyötör
- Mert utolsó, amit érzünk -
Már utóbb az is gyönyör.

És van elme, amit mégis
Józan, épnek mondanak,
Rajongóbb a lázasénál,
Őrültnél oktalanabb!...

Jól tudom, hogy nincs a földön
Hatalom, mely betemet
Multakat és nem történtté
Teszi a történteket;

S érezem, hogy vágyaimnak
Nincsenek reményei;
Jöv?m üres végtelenség -
S nem tudlak felejteni!

Nem szeretlek... édes volna
Ezt el?tted mondanom;
De mit érne? lekacagná
Szavamat a fájdalom.

És te mégse hinnéd el, hogy
Büszke lelkem e szava
Több, mint minden "szeretlek", mit
Hallani fogsz valaha.

Nem szeretlek! de ne tudd, hogy
Drága ez a diadal,
És rövid - hogy ebbe lelkem
El?bb-utóbb belehal...

(1855)

XI

Nem tudok én semmit rólad,
Csakhogy szép vagy, szép nagyon.
Szépségedet látom én csak,
Szívedet nem kutatom.

Feledem vagy nem is hallom
Mit beszél a sokaság;
Szép vagy, arra gondolok csak,
S a szépség tündérvilág.

Nézd az égen a borúból
Kimosolygó csillagot:
Még el?bb felh? takarta,
S mégis oly szépen ragyog!

Láthatom-e ott a multat,
Hol vakító a jelen?
Gondolhatok-e jöv?re,
Ha lázban szédelg fejem?

Szép vagy, azt beszéli rólad
És imád mind, aki lát;
De hogy milyen szép vagy - oh, azt
Mégsem tudja a világ!

Hogy mi szép vagy, azt hiszem, hogy
Én - csupán én tudhatom;
És oly édes - bár egyetlen -
Szívemnek e jutalom?...

Oh, e kétszin? világ, mely
Még b?nöket emleget,
Szépséged napfénye mellett -
Mi hideg, vásott lehet!...

Szegény volt örömben és tán
Az is marad életem;
De ez alakos csoportot
Szánom én és megvetem!...

Marcangolja széjjel a vágy,
Feszítse meg szívemet -
Odaadom... de bel?le
Ki nem tépi képedet...

Ne tudjak én semmit rólad,
Csak hogy szép vagy, szép nagyon;
Szépségedet lássam én csak,
Én szived nem kutatom.

És szeretlek ismeretlen
Tégedet és a napot;
Egyitekben sem kutatva:
Mi lakik benn, mi ragyog?

(1855)

...

I

Eszemadta kisleánya, gyöngyalak,
Hej, mióta téged én megláttalak!
Talán egyet fordult vélem a világ,
Hej azóta nekem áll a boldogság.

Szebb a világ, de hogy is szebb ne volna!
Szép szemed világol minden bokorba;
Minden ágon víg madár dalol nekem,
Mennyországgá változott az életem.

Huzhatd cigány azt a búsat, ízibe,
Megrepedhet szomoru nótád szive;
Amely hangod sír legkeservesebben,
Fölvidul és táncra kel a lelkemben.

- És ha a te szemeidbe tekintek,
S szép szemed sugáriban eltévedek,
Aki téged megteremtett, virágom,
Az istent is örömestebb imádom!

II

Ha te volnál cserebogár s repülnél
Sebesebben, mint a madár, mint a szél,
Nem kérnélek én az édesanyádtól,
Kifognálak bárhol a nagy világból.

Ha te volnál árva csillag az égen
S bujdosóvá lennél a messzeségben,
Elfognálak - magam sem tom, hol s hogyan,
Habár ott is, hol a világ vége van...

III

Nem éltem még, csak ezután élek
Magamnak, meg gyöngyvirágom, néked,
A világ hadd álljon, amint állhat,
Miattam cigánykerekeket hányhat...

Nem bánom, légy lelkemnek királya,
Szivem a te hatalmad jobbágya;
Adó gyanánt vedd el örömimet,
Bánatidat rakd reám tehernek.

De még így is hidd el attól félek,
Megirigylik boldog életemet.
Tedd kezedet ide az enyémbe,
Bujdossunk el erd? közepébe...

IV

Virágos zöld erd? közepében,
Egy kis kunyhó szárnya enyhelyében,
A világ minden baját feledve
Öleléssel, csókkal éldegélve...

Nem lesz ottan irigyünk. Az erd?
Maga is oly boldogság-lehell?;
Minden ágon és minden bokorban
Ádám, Éva paradicsoma van.

A szerelem édes, bús gyötrelmét
Nyögdécsel? vadgalambok, gerlék
Lombok alól, hogyha ránk lenéznek,
Megvigasztalódnak és remélnek.

A sz?z rózsabimbókkal enyelg?
Csapongó könnyelmü déli szell?
Látva üdvözít? csókjainkat
T?lünk örök h?séget tanulhat...

Virágos zöld erd? közepében
Egy kis kunyhó szárnya enyhelyében
A világ minden baját feledve
Öleléssel, csókkal éldegélve...

V

Sorsom ékes csillaga az égen,
Mosolygásodat pirulva nézem.
Eszembe jut az a tenger átok,
Melyekkel kicsiny hitem megbántott...

Oh, ha e sok átkomat hallottad,
Halljad meg most háladó imámat,
S bocsáss meg, ha minden szenvedésem,
Melyet eddig adtál, - elfelejtem.

Vezettél járatlan vész-ösvényen,
Áldozatra tátongó örvényen;
Szörnyek ellen csatába kevertél,
Szívemen sok nagy sebet ejtettél.

De csak azért indítál ez útnak,
Ez volt útja a tündérországnak,
Melyben most lakom - s csak egy vakajtó
Vezet ki bel?le - a koporsó...

VI

Emberélet rövid mulandóság,
Hiszem, hogy nem örökkévalóság.
De az élet egy pillanatában
Hiszem, hogy örökkévalóság van!

Mid?n ajkak csókban egybeforrnak,
Ég? szívek egymáson dobognak,
S elfeledjük, hogy van mulandóság:
Az ilyen perc: örökkévalóság!

...

Nem oh! csak nem hat az égig
Beteg szívem nyögése!
Bús fejemen lesz mindvégig
Sorsom kemény végzése.

Látom, hasztalan epedek,
Mint egy bús filemile;
Tied, lelkem, nem lehetek,
Lelkemnek édes fele!

Látom, csak azért forrtanak
Öszve árva szíveink,
Hogy holtig sirdogáljanak
Záporozó szemeink.

Tépd el édes bilincsemet,
Hadd repülhessek t?led!
Vagy ölj meg, hogy hív lelkemet
Nyöghessem ki körüled.

Nyujtsd ki angyal-karjaidat,
Végy még egyszer öledbe.
Vedd bucsuzó csókjaimat,
Zárj örökre szivedbe.

De bár t?led elszakadok,
S mint ez árva nefelejcs,
Érted, lelkem, elhervadok,
Oh, szivedb?l ki ne ejts!

Hiszen, majd mikor porunkból
Phönixként felkelendünk,
Tiéd leszek, ha sírunkból
Új életre menendünk.

Szánja Vénusz szíveinket,
S majd fényes édenében
Öszveviszi lelkeinket
Hív gerlicék képében.

...

Alig kér már szerelmet,
Ritkán riad a rest vér,
De add csak puha melled,
Mint édes testvér.

*

Hadd hajtom rá a fejem
Szálló és ejt? kebeledre...

...