Csókolj, csókolj utóljára,
Fehér karoddal ölelj át,
'sz elmegyek már nemsokára
S szerelmed életem ára,
Csókolj, csókolj és ölelj hát.

Már nem csókol! Nincs, nincs sehol
Én eljöttem, - ? - maradott.
H?tlen-e már? Jaj! mást csókol!
Érzem, más ki néki bókol,
Más visz néki szép virágot.

Úgy kinlódom! Nappal, éjjel
Csak mindig reá gondolok:
Vaj' kit csókol most ? kéjjel,
Szembe szállva reményemmel,
Hisz t?le oly távol vagyok!

Itt van a boldog pillanat:
Hozzá, haza repülhetek!
Oly lassan halad a vonat,
Oly gyorsan t?nik le a nap!
Viszontlátom-e ?t? Egek?!

Hála Isten! Honn vagyok már!
Szívem pattanásig feszül
S azt dobogja: Tán nem is vár!
Csönd fogad, az óra is áll
S szemembe egy porszem repül.

Csókolok egy hideg kezet,
Zokogástól reszket vállam:
Azt hittem: h?tlen, rászedett,
Pedig csak engem szeretett
S szive repedt meg utánam.

...

Salamon Király "Énekek Éneké"-b?l vettem ezt a részletet. De
csak félig a bibliáé ez a vers: félig az enyém. Keveredése a
költésnek, utánköltésnek és m?fordításnak.

A MENYASSZONY:

Immáron szinte aludtam,
de lelkem még nem aludt.
Most szeret?m szava szólít,
? zörgeti künt a kaput:
- Húgom, gyönyör?m, jegyesem,
galambom, szép jegyesem,
nyisd meg el?ttem a házat!
Harmattól gyöngyös a fürtöm,
az éjszaka harmata áztat.

Feleltem én neki, mondván:
- Nincs rajtam semmi lepel,
mezítelenül vagyok íme,
és most öltözzem-e fel?
Megmostam lábaimat,
friss vízben lábaimat
és most a porondra tiporva
szennyezzem-e újra be ?ket,
újra keverjem-e porba?

Benyúlt, motozott a nyiláson
mely ajtómon vagyon.
Fölgerjedt érte a bens?m,
megindult rajta nagyon.
Serkentem nyitni neki,
ajtómat nyitni neki:
jöjjön be szegény valahára!
Ujjamról folyt vala mirrha,
csepegett a kilincsre s a zárra.

Sarkig megtártam az ajtót,
és vártam rá odabent.
De elfordult vala t?lem
és szótalanul tovament.
Én lelkem könnyre fakadt,
keserves könnyre fakadt:
kerestem és nyoma nem volt,
nevét kiabáltam ezerszer
és szava, válasza nem volt.

Megleltek engem az ?rök,
kik ?rzik a k?falakat,
megfogtak engem az ?rök
s megvertek a k?fal alatt,
ütöttek a fegyveresek
dühödten, a fegyveresek,
kik járják körbe a várost,
köntösömet lecibálták:
jaj, merre megyek, hova már most?

Város leányai, kérve
kérlek mindannyitokat,
Jeruzsálem sz?zei, kérve
kérlek mindannyitokat:
Ha drága szerelmesemet
látjátok, kedvesemet,
mondjátok meg neki szembe,
az ? betegje vagyok csak
s beléhalok a szerelembe.

LEÁNYOK KARA:

Beszélj,
tündökletes asszony,
ó, asszonyok éke,
beszélj!
Különb-e talán
jegyesed, mint
más jegyesek,
hogy bánatod
ekkora mély,
s így elhagy a béke?
Különb-e szerelmed
más szeret?knél,
hogy minket ilyen túl
megkönyörögsz,
ó, asszonyok éke?!

A MENYASSZONY:

Ő: mint a rózsa, pirosló
és mint a rózsa, fehér,
kit?nik ? tízezer közt,
mindenkivel felér,
homloka tiszta arany,
választott drága arany,
a nap sugarára hasonló,
fodor haja éjfeketén
villog, akárcsak a holló.

Az ? szeme, mint vízerecske
partján puha, tiszta galamb,
mint friss tejben fürödöz?
szépszín?, tiszta galamb.
Orcája: selyemsima, lágy,
és dús balzsamfüves ágy,
telistele jószagú sarjjal.
Ajka: húsos liliom,
csordultig mirrha-olajjal.

Az ? keze: henger aranyból
s rajta topáz-berakás.
Teste: zafír s elefántcsont,
domború csontfaragás,
két márványoszlop a láb
s arany oszlop-alapzat alább,
hogy rajtok biztosan állna.
Szálas termete: cédrus,
magasba-szök?, sima pálma.

Tekintete, mint a Libanon
és szája, ha csókja becéz,
édes akár a meleg tej
és ínyje, akárcsak a méz.
Ily édes az én szeret?m,
ily ékes az én szeret?m,
akit szavaim tova?ztek.
Ilyen ?, ilyen ?, ilyen ?,
lányok, jeruzsálemi sz?zek.

LEÁNYOK KARA:

Beszélj;
tündökletes asszony,
ó, asszonyok éke,
beszélj!
Szép jegyesed
hova fordult,
merre terelte
az éj?
Merre vagyon
neki otthona,
házavidéke?
Hadd kutatunk
veled érte, amíg
föl nem leled,
asszonyok éke!

A MENYASSZONY:

Kertjébe vonult bizonyára
s ott várja, hogy én keresem,
balzsamfüves ágyai közt jár
az én szeret?m, jegyesem.
Szerelmesemé vagyok én
s ? az enyém. Jegyesem,
ki bolyong a mez?n, a vadonban,
legeltet a dús liliom közt
és dúslakodik liliomban.

...

Elmentem otthonról
lidérc-szót hallgatni.
Elmentem otthonról
kalmárral alkudni.
Elmentem otthonról
idegen lyány után.
Elmentem otthonról
csütörtök délután.

Géplovon üldöztem
iramlós örömet.
Beértem s örömmel
éltem az örömet.
Kardokat csörtettem,
puskákat sütöttem,
lázadtam, tüzeltem,
vérben is fürödtem.

Csókoltam szájat és
csiklandtam tenyeret.
Kerestem virágot,
kerestem kenyeret.
Ittason csetlettem
imbolygó láng után -
Így telt el a hosszú
csütörtök délután.

Csütörtök éjjelre
csak hazanyitottam,
hogy melléd lopóddzam
szégyennel, titokban.
Koszorúd küszöbön...
- No mi az? No mi az?
Kezedet megfogom:
Hideg az, hideg az.

Fejed a párnáról
padlóig lebágyadt,
iszamos aludt vér
tócsázza az ágyat.
Gyilkos járt tenálad
elvoltom idején.
Mért nem is tértem meg
napszállat idején?

Verseim, verseim
elállnak meredten.
Elhagytam, s elhagyott,
akit én szerettem...
Négybevágott szívét
örökké foldozom.
Vérét a kezemen
örökké hordozom.

...

Úgy vágyna hozzád
ezer puha szó,
ezer csudaszó,
színes, szomorú
szerelemmel lázadozó.

Úgy beborítna,
mint földet az ég,
mint fénnyel az ég
a remeg? rózsát,
mely lengve, lobogva ég.

S meghal mind, mire
kinyíló ajkamhoz ér,
mosolygó ajkamhoz ér,
csomóba alvad,
mint fagyban a földön a vér.

S megkopva lassan
megyek egy h?s gödörig,
megyek a sírgödörig
s a vallomás is
fakul és üszkösödik,

csak mélyül a csend
s ?szibb lesz mind a vidék,
november lesz a vidék
s az egyetlen szép szerelemre
késik a bizonyiték.

...Míg aztán én leszek
fölötted a reggeli fény,
fürtödön alkonyi fény.
szó, ami néma
és mégis költemény,

minden magam leszek,
emlék és friss leveg?,
szentség és tág leveg?
s az édesbús öröm,
a testeden átremeg?,

házad fölött a csillag,
mely álmaidba rezeg,
csillog és szívedbe rezeg,
szerelem, szerelem,
karácsonyfádon gyertya leszek.

Viharban dörgés,
mely lángoló csodákra hív,
háborgó csodákra hív
s egy világnak zengi, mire
kicsi volt s gyönge a szív.

Karom a földre cikázik
haragos villám gyanánt,
csattanó villám gyanánt
s lesujt körülötted
mindenkit, aki bánt...

...

Egyedül maradtam a földön.
Házak, sürgönyoszlopok,
toronycsúcsok merednek ki
a magányosság homoktengeréb?l.

Az ember hangos beszédét,
dalolását, kétségbeejt? titkait
beitták a kövek,
hogy soha tovább ne adják.

Ha jól számítok, kalendárium szerint
most vasárnap délután van.
Fölmegyek egy síricsend? ház
márványlépcs?zetén.

Az élet fölfedezett titkára gondolok,
szeretném elmondani valakinek, -
de ásítnak a szobros folyosók
és tompán konganak.

Nincs többé ember.
Jéghideg ablaküvegre szorítom
homlokomat. Kibámulok.
Ha kiáltanék, se hallaná senki.

...

A multkor, hallom, rólam beszélt, édes,
- Szép magától, hogy emlékszik reám -
S megkérdezé (igazán mily kedélyes!)
Ki »érdekel« most, melyik szép leány?
Sajnálom azt, hogy itt kell adni választ
És azt, hogy én még mindig verselek -
De levelet csak nem írok magához?
Személyesen meg nem beszélhetek.

Nos, köszönöm hát aranyos figyelmét,
Valahogy csendben én is megvagyok.
Húzom az élet sok prózai terhét
S nem félek már, hogy »búmban meghalok«.
Az öreg Plátót megtagadtam végképp,
Az ? tanában nincs más, csak üröm -
Egyszóval, édes: én kijózanodtam
S az új szerelmet szörnyen kerülöm...

De hogy figyelmét én is viszonozzam:
Hát maga hogy van?... Gondja nem lehet,
Van már új csillag (zavarba ne hozzam!),
Aki jó párti s nem ír verseket.
Jó, hogy a dráma ilyen vígra fordult
S egy kis házasság lesz a vég talán -
Én a szerepem most már befejeztem:
Sok sikert érjen, édes szép leány!...

...