Kimondhatatlan aggaszt, kimondhatatlan éget:
vonaton messzi menni attól, aki szeret...
A fák mért harmatosak? Színe mért kék az égnek?
S tényleg kell-e mennem? Vagy tán csak tévedek?

Tán jobb lett volna sírni, könnyebb lett volna sírni
el?tte, aki szenved, bár mindig idegen?
Levelem korholom csak, mikor fog már elérni
bet?kkel láncozottan, lelkemmel terhesen.

Dereng? éj borítja holdtól puhán a rétet,
baglyok az új útitársak, köd száll, nincs irgalom...
Kimondhatatlan aggaszt, kimondhatatlan éget!-
Szeretnék visszatérni, s ott vár a borzalom!

...

Csak a visszhangtalan éj
az elárvult csönd
a mocsokban élés csöndje nélküled
csak vágyom hogy vágyam valóság legyen
irgalmak dadogása kápráztat nagyon
és míg a délibábok éjszakája vakít
szerelmed szám?zött oltárán
paprikajancsi-sírások könnye gy?lik
én hallgatok zokogásom is néma
bels? elárvult zokogás
csak érted és nem ellenedre

csak miattad és csak utánad
zokogok kedvesem

...

Ó, bukott angyal-sereg,
bánatosak, fényesek,
olvadt test? mécsesek
síri fényei;
búsak, érzéketlenek,
mint harangok, csengenek,
rab visszhangok, fény-jelek
tükörképei.
Félig-szunnyadó szemek,
gyöngédek, szerelmesek,
könny? ködben fürdenek -
arcuk olyan finom.
Angyalaim, félszegek,
leveg?-fehér sereg,
elnémultan édesek,
mennyi hab-szirom!

Homálylóan-kéjesen
sz?zies-szép rejtelem,
szenvedélyben szenvtelen,
titkos szavu dal;
gyors közelgés várt nesze,
tükröz?dés víg heve,
ihlet vétkes lágy szele,
mely alig fuvall.
Furcsa mind és ingatag,
ködbebújva-nyájasak,
nem-remélten h?si had,
t?z vak éjjelen-
álom-raj, mely arra lel,
aki ?rá felfigyel,
s újra lobban, így felel
visszhangként nekem.

...

Ádámnak mondott valaki,
s egyedül éltem édenemben.
Fels? virágok százai
dícsértek illatukkal engem,
és az ?si állat-sereg
mind sz?kebb körben körülöttem,
még b?n nélküli testemet
bámulta szertelen gyönyörben.
Csobogó patak sietett
csókolni mezítelen lábam,
és tükrében szemeimet
boldogan mosolyogni láttam.
S a hegyek lépcs?fokait
mid?n öntözte esti harmat,
eljött a boszorkány, Lilit,
útján azurkék alkonyatnak.
Mint csendes álom, b?ntelen,
oly könnyed, lenge volt a lénye,
mint gyógyító kacaj, nekem
oly édes volt szava zenéje.
Boldogabb már ne is legyek !...
Ám az átkozott fának árnyán
elszunnyadtam..., s hogy ébredek,
csendes mosollyal Éva vár rám...
Mire a kék hajnal megint
reáhajolt a tengerekre,
az én Lilitem messze t?nt,
akár az árnyék - mindörökre.

...

Az Isten sose úgy
büntessen,
Hogy akit szeretsz ne
szeressen.
Mert meghalni könnyebb,
Mint elválni attól,
Kit igazán szeretsz.
Mert a halál édes álom,
A válás szívb?l fájdalom.
Az élet milyen nehéz,
A sors milyen mostoha.
Szeretni megtanít,
De feledni soha.
Id?k múltával, ha
elfelednél engem,
Emlékül e pársor
írás legyen Tied.

...

Egy csendes kis faluban leszállott az este,
Csak egy szomorú lélek sétál a sötétbe!
Szíve összetört s bánatában könnye hull,
Sétált csak sétált már a falun túl!
Tudta hova viszi célja s merre fut,
S hamarosan a gaja patakra jut!
Barna kislány leült a partra,
S nem tudta ki hallja,de szíve bánatát elsírta!
S ezt kérdezte:
-Istenem én minek élek?
-Miért kell,hogy ennyit szenvedjek?
De kérdésére nem kapott választ,
S a lányka nem talált vigaszt!
Csendes gaja parton éjfélt üt az óra,
S egy szomorú barna lányka t?nt el a habokba!!!!

...