Sírásra vonult képemmel
H?s öledbe sietek,
Csendes liget! keservimmel
Mert itt magam lehetek.

Te láttad szép örömimet
Fannim forró keblében:
Te rejtsd el bús könnyeimet
Alkonyatod leplében.

Itt, hol hársak árnyékoznak
A setét völgy ölében,
S csörg? vizek omladoznak
A vadrózsák tövében:

Itt nyögtem ki epedezve
Beteg szívem sebeit,
Itt szorítám esedezve
Hozzám gyenge térdeit.

Itten mosolygott szemembe
Szelíden elpirulva.
Itt d?lt ég? kebelembe
Édesen elájúlva.

A liget zöld sudarai
Halkva körülsusogtak,
A hold játszi sugarai
Könnyeinken ragyogtak.

Minden megszünt, s az estvének
Nyugalmában hallgatott,
Csak szíveink verésének
Döbögése hallatott.

Csak a szerelmek angyala
Élt s repdezett körültünk,
Csak az öröm szép hajnala
Virradozott felettünk.

Örökké virulj, kedves hely!
Hintsen bé virágival
Minden tavasz, s minden reggel
Legfrissebb harmatival.

Gyakran fog bánatos lelkem
Tekörülted lebegni,
Hozzád vonz árva szerelmem
Kínom elkeseregni.

Gyakran éjféli órákon
Látsz te itt sirdogálni,
S nyögdécsel? furulyámon
Bús nótát fujdogálni.

...

Miért rettegsz kebelemben,
Miért, félénk leányka?
Mit félsz te, mint a kegyetlen
Vadtól a kis bárányka?

Nem vagyok én ellenséged,
Sem hitszeg? csapodár;
Hív lelket adok én néked,
Míg koporsóm bé nem zár.

Tiéd leszek, míg e kedves
Rubintajak csókot kér,
Tiéd, mid?n már e kegyes
Szív csak akadozva vér.

Halld, melly édesen csatináz
A völgy zeng? csermelye,
A víg madár mint zeng s trilláz,
S mint nyög a filemile!

Majd ha a bús tél közelget,
Ezek mind elnémulnak,
Elrepül a szép kikelet,
S örömeink elmulnak.

...

Nem oh! csak nem hat az égig
Beteg szívem nyögése!
Bús fejemen lesz mindvégig
Sorsom kemény végzése.

Látom, hasztalan epedek,
Mint egy bús filemile;
Tied, lelkem, nem lehetek,
Lelkemnek édes fele!

Látom, csak azért forrtanak
Öszve árva szíveink,
Hogy holtig sirdogáljanak
Záporozó szemeink.

Tépd el édes bilincsemet,
Hadd repülhessek t?led!
Vagy ölj meg, hogy hív lelkemet
Nyöghessem ki körüled.

Nyujtsd ki angyal-karjaidat,
Végy még egyszer öledbe.
Vedd bucsuzó csókjaimat,
Zárj örökre szivedbe.

De bár t?led elszakadok,
S mint ez árva nefelejcs,
Érted, lelkem, elhervadok,
Oh, szivedb?l ki ne ejts!

Hiszen, majd mikor porunkból
Phönixként felkelendünk,
Tiéd leszek, ha sírunkból
Új életre menendünk.

Szánja Vénusz szíveinket,
S majd fényes édenében
Öszveviszi lelkeinket
Hív gerlicék képében.

...

Szívem zsenge szerelmeit
El nem törli tehát a repül? id?,
Sem más lyányka kacér szeme
Fel nem bontja, Dudim! rózsabilincsemet,
Mely még szép fiatal korom
Boldog napja alatt öszveszövött veled!
Mint egy számkivetett sohajt
Édes honja felé, hol csecsem? szopott,
S ifjú élte virágozott:
Hozzád vissza-ohajt szívem s epedve kér.
A csendes liget ernyein,
A zúgó Balaton déli vidékein
Látják hullani könnyemet
A csendes patakok s Delia csillaga.
Gyakran kellemes álmaim
Bájos leplegiben véled ölelkezem;
Elgyengülve borulsz reám,
Haldokló ajakam szívja lehelleted,
Szived verdesi szívemet;
Majd ismét bucsuzó csókjaid éltemet
Oltják, s földre rogyom veled,
Majd elt?nsz, s repül? képed után futok,
Míg lankadva felébredek,
S a forró szerelem könnyei buzganak.

...

Psyche bíbor kebeléb?l
Repülj le felém,
Eged fényes aetheréb?l
Csöpögtesd belém,
Óh, Szerelem! malasztaid
Mennyb?l eredt balzsamait.

Hol van lelkem rokonfele?
Jer, jelentsd ki már!
Repülj kebelembe vele,
Szívem alig vár;
Repdez, mint Noé galambja,
De enyhelyét nem láthatja.

Bennem mélyen metszve lelem
Szép ideálját,
Pygmalionként ölelem
Kedves bálványát,
De meg nem lelkesíthetem,
Csak t?n? képét kergetem.

Hozd el, hozd Zephyr-szárnyakon
Már valahára,
Ki ágyamhoz mécset gyújtson
Psyche módjára;
S ha majd a szent forrást issza,
Ismét add ölembe vissza.

...

Mi a földi élet s minden ragyogványa
Nélküled, oh boldog Szerelem érzése?
Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya,
Melynek meg nem sz?nik háborgó küzdése.

India kincsével légyen tömve tárod,
S Caesar dics?sége ragyogjon fejeden:
Mit ér? vágyásidnak végét nem találod,
S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.

De te, édes érzés, egek szent magzatja!
Az emberi lelket bétöltöd egészen,
Bájodnak ereje az égbe ragadja:
S a halandó porból egy félisten lészen.

Te a szerencsének játékát neveted,
Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt;
A nagyság álképét mint bábot elveted,
S nem szab semmi földi er? néked határt.

Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak:
Meg nem rémít ég, föld reád rohanása.
Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak
Nézed, s elenyészik rettenetes váza.

Te a szegénységnek mohos kalyibáját
Márványpalotává tudod változtatni,
S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját
A mennyei nektárillatban usztatni.

Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye:
Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem!
Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye,
S könnyel ázott kend?d légyen szemfödelem.

...