Szeretem kedves, becéz? szavait,
Karjainak gyengéd ölelését.
Szeretem mézédes, puha csókjait,
Lénye varázslatos rezdülését.

Szeretem mikor arcom simogatja,
Életre keltett az érintése.
Szeretem ?t, mert lelkemnek megadja
Mindazt mi kell - egy varázsütésre.

Szeretem mikor így szólít; leelan...
Puszta lényével megbabonázott.
? különleges csoda életemben.

Féltve ?rzöm, mint szép ajándékot.
Nincs erre válasz, hogy miért, de hagyom,
Hogy szeressen, s én is SZERETEM NAGYON!

...

Én úgy gyászolok,
hogy feltáncolok a falra.
Perdülök jobbra, majd
kett?t balra és levágom
a hajamat, hogy ne legyen emlék se
a szálakon kezed puha érintése.

Én úgy gyászolok,
hogy szöget eszem.
Elnyúlok lomhán a kereveten
és a szívemb?l lustán,
a véres-rozsdás fémet
mohó étvággyal csipegetem.

Én úgy gyászolok,
hogy megbontom az elmém.
Mint egy elszabadult vasúti szerelvény,
kisiklok a fájdalom-peronon
és bomlott fejem
a kerekek alá nyomom.

Én úgy gyászolok,
ahogy szeretek,
és úgy halok, ahogy nem élhetek-

Elégülten, úgy negyven év után,
álomba ájulok egy Istenn? homlokán.

...

Vakítón hunyorít s belerándul a kínba a villám,
puha fellegek árnya omolva a f?re terül,
lélegezni mind nehezebb, felh? gomolyog, s?r? hullám,
a madár alacsony köröket kanyarítva repül.

Szeretem nagyon ezt a homályt, a lelkesülés rövid éjét,
meg a jós hideget kezemen, a f? emberi, könny? neszét.
Tovacikkan a gondolat, és anyanyelvem igéjét
zengeti távol az ég - megdördül az ?si beszéd.

Sugarasszem? sz?z sötét vizi mélyb?l a fényre kilépett,
gyönyör? testér?l a víz gyöngyszeme pereg s elalél,
belereszket a f?, a mez?kön a csorda messzire széled,
riadoz s az eget lesi, fél.

Nyújtózik a sz?z, és p?re magát csodálja mereng?n,
üde teste fehér ragyogása vakít pazarul.
Egy szó repül át a magasban, hószín? felh?n,
s a szomjú virágra a boldog es? lezúdul.

...

Póznák sora közt,
a vasút-peronon túl
zöldbéka szín?
nyaraló-vonat indul,
s már zsírba nyomódva
egész könyökig
a vas-karok ócska
daluk nyökögik,
majd por települ le
a lanka füvére,
s felkattog a sín
a kerék ütemére...
Egy pár odabent
az üvegre hajol,
s egy nyári gitár
paliszandere szól:
- Kéz-kézben akarsz-e
vezetni, mo mondd csak!
-Kedveske, akarlak!
Akarlak! Akarlak!
És kint a f?vön,
le egész a folyóig
a tavasz csodazöld
lobogója kibomlik,
s tönkök, kövek és
meredélyek alól
a vadt?zü zöld
a világba hatol.
Tar gallyakon,
ott, hol az ér víze zúg át,
új fészki lakos
köszörülgeti torkát,
s már újra kiált
a rigó a ligetben,
már újra nyüzsög
csuka-nép a vizekben,
s a néma egekben
a csillagok árját
új s új denevér hadak
összekavarják.
Kedves hagyomány
ez a játszadozás
fészek puha vackai,
ikra-rakás...
Én, emberi lény
- se madár, se vadállat-
kéz-kézben a rétre
kivinni kívánlak,
s vágyam belehullni
- ruhám ledobálva-
a csillagos ég
kosarába...
...Hogy mint a vadak
vicsorogva a csonton,
párzó-szagokat
szimatoljon az orrom,
vagy hol gyökerek
a medert beborítják,
tejjel telehintsem
a friss csuka-ikrát,
?zzek halakat,
madarakra lecsapjak,
mint farkas,
a párom után csavarogjak,
s sodorjon el újra
a vágyteli örvény,
teljék be csak újra
a nagyszer? törvény,
s láthassa szemünk:
a világ örömére
bolydul fel a vad,
s a halak vizi népe-
s a mozdony is így fut
a friss füveken,
- mint t?zfejü csíkhal
a mély vizeken-
s zakatolja a kéjt
a kerék meg az ablak:
-Akarlak! Akarlak!
Akarlak! Akarlak!

...

Kimondhatatlan aggaszt, kimondhatatlan éget:
vonaton messzi menni attól, aki szeret...
A fák mért harmatosak? Színe mért kék az égnek?
S tényleg kell-e mennem? Vagy tán csak tévedek?

Tán jobb lett volna sírni, könnyebb lett volna sírni
el?tte, aki szenved, bár mindig idegen?
Levelem korholom csak, mikor fog már elérni
bet?kkel láncozottan, lelkemmel terhesen.

Dereng? éj borítja holdtól puhán a rétet,
baglyok az új útitársak, köd száll, nincs irgalom...
Kimondhatatlan aggaszt, kimondhatatlan éget!-
Szeretnék visszatérni, s ott vár a borzalom!

...

...hiszen a hullámok is
megszelidültek, a tenger
nyugodni tért, pihen...
lágyan érints meg, hisz
a zsiráfok este kecses
nyakukat egymásba
hajtják, ezzel a bókoló,
szép mozdulattal ?k is
lágyan szeretik egymást...
elpihennek a zordon
hegyek, rajtuk a köd
puha párna...
a gém hosszú nyakával
széttekintve, nyugtalanul
a párját várja, hisz a nap
lement...

lágyan érints, mint minden,
ami él, s szeret, mert meg
kell értened, sem hangos
szó, sem durva érintés
hozzánk nem való...

mert mi szeretünk, mint
a lovak, okos, nagy szemünkkel
nézzük egymást, homlokunk
összeér, s az utolsó sugarak
betakarnak...

...