(3 soros-zárttükrös)
Becsap még a délibáb is,
Hiteget, mint az álom is…
Becsap még a délibáb is.

Hol van ki becsületes és szavatartó?
Biztos van, de ő vajon, hol, merre lakó?
Hol van ki becsületes és szavatartó?
*

(Septolet)
Barátnak hinni?
Rokonban bízni?
Munkatárssal komázni?
Rábízni?

Barátom, mind becsapott,
Rokon eltaposott,
Munkatárs belém-taposott.
*

(Senrjon)
Nászok is ellen' voltak,
Velem sokat, sűrűn harcoltak.
Sőt fojtogattak...
*
Békés természet vagyok,
Másnak rosszat, sose akarok.
Majd' megfojtottak.
*
Elvesztettem, hitemet,
Lelkemet mások kilúgozták.
Csak, majd' megfojtás…
*

Nekem a sorsom könyvében mindez megvolt megírva,
Fölöslegesen éltem életem, folyvást harcolva.
Élet-ígéretek és élet-remények, mind csak délibáb,
Reménytelenség lett öregen a létem, puha viaszbáb.
*

(10 szavas duó)
Délibábos hitegetés életen át, nem kevés…
Reménykedő élet, így mesés?

Délibáb, mint nappali vágyálom,
Csúnyán, mindig becsapott, ezt nagyon fájom…
*

Csak vastagon hazudni, hogy szép az élet, boldog a világ,
Nem más, mint az ébredő délibábtól... egy, dőre kívánság.
Ki éltében végig peches, annak nem megy a kivagyiság...

(Oximoronos, 3 soros-zárttükrös)
Remegve, még ég a mécsesem lángja,
A lakást, nagyon hideg huzat járja…
Remegve, még ég a mécsesem lángja.

Vecsés, 2019. október 14. –Kustra Ferenc József– íródott: alloiostrofikus versformában.

...

(Septolet)
Csönd pelerinemben ücsörgélve
Bámulok… nézgélve.

Fejem üres,
Vadkutyám rühes.
Létem színpadán,
Lét-létrám fokán,
Örökbe-maradván…
*

(Senrjú)
Tán’ gondolkodnék,
De fejem üres, kutyám…
Színpadon vagyok.
*

(3 soros-zárttükrös)
Lét létrám alsó fokán, vagy… elkárhozva,
Innen már rég’ menekülnék rohamozva…
Lét létrám alsó fokán, vagy… elkárhozva.
*
Mi a fenére gondolhatnék, amikor nincsen mire!
Ugyan kire gondolhatnék, amikor nincsen is kire?
Mi a fenére gondolhatnék, amikor nincsen mire!
*

(Halmazrímes)
Üres az életem, mint egy nagy lyukas kas,
Nekem reggel nem kukorékol a kakas.
Életemet megmászni? Hogy, amikor magas?
Életfámon följebb mászni? Hogy, ha az odvas?

(3 soros-zárttükrös)
Biztos, hogy nekem már csak nem sok, de kicsi van hátra,
Ezt hányingerben letölteti élet hullámzása…
Biztos, hogy nekem már csak nem sok, de kicsi van hátra.

Minek is örüljek, amikor nekem nyűg az öröm,
Most biztos fölvenném, de nincs meg, sosem-volt ködmönöm…
Minek is örüljek, amikor nekem nyűg az öröm,
*

(Sedoka)
Életbánatom
Mint zászló lebeg fentebb.
Kit érdekel… elegem?

Életbánatom
Folyvást csak körbe ölel.
Ez mért nincs észlelettel?

Vecsés, 2020. február 2. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

...

Önvallomásban a tanács…

Művésznek lenni, annyi, mint kalandornak lenni,
Hangok, szavak, érintések között kalandozni…
Csak lendülni előre az élet ritmusában,
Az élet írta, mindennapi szimfóniában.
Ténykedni a művészet fényében fürdő síkságokon,
Átkelni a művészeti kéknek tűnő hegyormokon…
*
Alkotni a népemnek,
Filozofálni létnek.
Cél az összes halmazok!
Vannak hanyatló napok…
Felkelő, új holnapok…
*
Érzékeken és értelmeken keresztül élni,
Mindig újat, tetszőt, lényegeset teremteni.
*
A művészet az írói szenvedély ámokfutása,
Sose menjen a műnek meg műélvezet rovására!

Vecsés, 2023. október 1. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

...

Úgy érzem… lelkemet vasalt lópaták tapossák,
Rajtam ugrál világ, bakancsban… gyalázatosság!
Jó már nincsen, nekem régen kihalt, élet eb-rudal,
Fénybe néznék, de az meg, amit a sötétség ural.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
A szivárvány sem világít ide.

Nézd, egy pár gyík milyen boldogan szalad,
Fű, virág tavasszal új tőről fakad,
Bár nekem ebből jó lenne… semmi sem jut.
Fránya forgószél… szemembe homokot fútt.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Elment az élet, bánok… semmit se.

Már régen kolonc vagyok… a nyakamon.
Mondhatnám, hogy béklyó… saját lábamon.
Le vagyok kötözve… magam akadálya vagyok.
Mindenki csak kerék alá lök… tán’ ottmaradok.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Gondtalan élet, eh… nem volt sohse.

Sosem voltam tömeg töltelék
Így mindig kirekesztett valék.
Tömeg… soha nem is fogadott be
Mindig csak lebegtem a semmibe…

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Felsőbbrendű gondolatok… azt se.

Ha felmásztam egy hegyre, lelöktek,
Ha lementem völgybe, megkötöztek,
Ha nagy ötletem volt, rúgtak, elgáncsoltak,
Ha jó véleményem volt, elhallgattattak.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Mennék saját utamon… népmese.

Ha volna legalább egy gyertyányi fényem,
Tán látnék valamit, mit sugall az énem,
De hát rozoga élet megfosztott önmagamtól,
Hogy szilárdan álljak lábamon én, és… magamtól.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Vagy már tudom, de vagyok… senkise.

Vecsés, 2011. szeptember 6. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

...

Te… álnok élet!
Hetvenegy évet megéltem már!
Volt szép is, de üres volt… határ.
Remény, még lelkemben buzog… és a balvégzet?
Te élet! Tudod, hogy embernek nincs így élet?

Te… galád élet!
Adtál sok változatosságot,
Kezelhetetlen marhaságot…
Reményem sok volt, de létem mégis mivé lett?
Ördög volt, ki mindig valamiért fékezett?

Te… pazar élet!
Te, merre jártál, hol császkáltál,
Velem, sehol nem találkoztál!
Reményem, mindig tűz közelbe emelkedett,
Ám, sose tudtam én lenni, az emelkedett...

Vecsés, 2019. október 16. – Kustra Ferenc József– íródott; anaforás, „grádics” versformában, amit én fejlesztettem ki. Egy versszak 5 soros, a vers bármennyi versszakból állhat. Szótagszám: 5-9-9-13-13, rímképlet: ABBAA.

...

Harctéri meditáció, versben, apevában és senrjú -ban…

Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.

Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.

Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,

Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?

Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?

Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…

Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.

Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!

Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.

Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!

Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?

Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.

A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.

Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.

A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…

Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.

...