Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi n? és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
keresked?segédek, régi és h?
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesz?dnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmir?l szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is id?nk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom ?ket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."

...

Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva n?i karoktól
vallok,
n?k, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más,
s szeretlek is benneteket.

Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekb?l aranyat mostam,
igazi aranyat.

Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a medd? gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijeszt?, gyilkos férfinál.
Hová is futhatnék én,
kócos fejemmel,
költészetemmel,
rettenetesen cikázó tétovaságommal,
ha nem volnátok ti,
megért?k, megbocsátók,
elvtelen szentek,
jámbor pogányok,
bizonytalan jók,
valóság h? sáfárjai.

Ha varrtok, vagy vajat mértek,
kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel,
s hócip?ben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,
fölkacagok az örömt?l, hogy vagytok,
és én is vagyok mellettetek.

Hozzátok kötözött engem a végzet,
örökkévalóan,
köldökzsinórral, azután a vágyak
eleven kötelével,
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé,
s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.

Nem egy, hanem mindegyik.
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,
mindegyik barátn?m, rejtélyes kedvesem.
Mindegyik anyám.

...

A napsütött parton állott a pásztor,
a h?t?l átf?lt földre bámula,
s a sárga, pörkölt, ég? pusztaságból
zöldes sörénnyel tört ki a Duna.

Száz meztelen tündér kinálta testét,
s ? nézte, sás-fürtjük miként lobog,
és mozdulatját is kacagva lesték
a szép ezüst-test? kisasszonyok.

Körültekintett... és a róna alján
lábujjhegyen jött, hogy csókot szakasszon
ajkáról, egy deli, er?s magyar leány.

A pásztor arcát ég? vér lepé el,
s paraszt-szivének nagy költészetével
szólott a lányhoz: "Tündérlány, kisasszony"...

...

Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál,
álarcodat magadra szoritod,
s nem tudja senki, hogy voltál titok,
hogy voltál nékem ismeretlen oltár.
Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,
él? titok egy még nagyobb titokba.
Mert jönni fog egy egész-kicsi ?sz,
napos, ártatlan, fáradt, graci?z,
kis fákkal és kis bárányfellegekkel
és végtelen és bús, akár a tenger,
és megkuszálja hullámos hajad,
szemed alá rak szarkalábakat.
S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,
ijedve kérded: micsoda zenél?
És este búgni, b?gni fog a kályha
és künn az utcán fújni fog a szél.
Te sírva szólitod a Véghetetlent,
s felelni fog a föld és a göröngy.
Megütsz egy billenty?t s a hangja elzeng,
és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.

...

Még meg se láthattál,
még észre se vehetted,
hogy észrevettelek,
Marcelle,
pincérlány, a rövid fekete selyemszoknyádban
s a fehér kötényeddel,
már az ajtóban azonnal tizenöt különböz? kis mosoly
indult meg, habozva,
az orrodról, a homlokodról, a füledr?l,
a hajadról, az álladról,
a két halvány-rózsaszínre festett arcodról,
a szájad, a szájad,
a szájad felé:
s játszva remegtek, alig láthatóan,
türemkedve tusáztak egy darabig, majd hirtelen
egybefutottak, és te összefogtad
m?vészi kézzel,
egyetlen kecses, furcsa mosollyá,
és mikor odaértél a helyemhez,
mint egy kertészn?,
leejtetted elébem.

...

Megszoktalak, akár a leveg?t,
bármerre nézek, mindenütt te vagy,
szekrényem alján, a fiókjaimban,
az agyvel?mben, és nem veszlek észre.
De múltkor este, amikor bejöttél
szobámba, s mondtál valamit nekem,
sok év után egyszerre ráocsudtam,
hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
ámulva néztelek. Szemem lehunytam.
Ezt hajtogattam csöndesen magamban:
"Megszoktam ?t, akár a leveg?t,
Ő adja nékem a lélegzetet."

...