Szeretem, hogy nem lángolsz,
csak izzassz,
nem égetsz,
de aki közel van Hozzád,
nem fázik sohasem.

Szeretem a mosolyod,
a pillantásodat,
szerelmem lelkébe tört döf?,
szeretem a mosolyt,
több, mint egy csók vagy ölelés,
szeretem a mosolyod,
senki mástól nem kapható.

Szeretem, hogy a kis szerencsemalac
ott lehet polcodon.

Szeretem,
hogy melletted szabad lehetek,
hogy nem akarsz több vagy egyetlen lenni,
így örökké bennem élsz.

Még Meríba vizét is szerettem melletted,
ahogy megrendült egymásban bizalmunk,
voltál Jahve, voltam Mózes,
voltál Mózes, voltam Jahve,
de pár óra, nap
és minden újra helyreáll.

Szeretem a rossz napjaid is,
mert hiába haragszol,
hiába szidsz,
hiába vádolsz,
tudom, rosszkedved csak egy pillanat,
de szereteted örökre megmarad,
akár az Istené,
s utána még édesebb mosolyod.

Szerettem és szeretni is fogom,
a közös kávéf?zéseket,
ahogy harmóniában vannak mozdulataink.
Szeretem, hogy ezt mondtad:
?a világ rendje ez?

Szeretem,
ahogy a buszon és a metrón
melletted ülhetek.

Szeretek minden ajándékot,
mert mindenben ott van a szeretet.
Szeretem a könyvet,
tudtad, mi tetszik nekem,
szeretem a kis angyalkát,
hisz Te is angyal vagy nekem,
s a bögrédb?l ízesebb a kávé.
Szeretem a kávésbögrét,
csak tied és enyém.

Szeretem,
hogy tudsz elfogadni t?lem,
szeretem,
hogy adsz nekem
- s mindketten tudjuk,
tiszta lélek adja.

Szeretem a Déli Pályaudvart,
a kráternak Bacardi íze van,
a lépcs?t, ahogy együtt futunk,
a peront, ahol búcsúzunk,
szeretem, ahogy fellépsz a vonatra,
a félig szívott cigarettát,
amit odaadsz nekem,
szeretem,
ahogy a kupéból rám mosolyogsz,
s bár nem szoktál, integetsz.

Szeretem a lépcs?t a pályaudvaron.
Régen volt:
egy b?nös-b?vös nyári délután,
szenvedély-íz? nyári délután,
kísértem arra kedvesem,
s a lépcs? alján búcsút intett nekem.
Gy?löltem azt a lépcs?t,
s arra gondoltam,
többet arra nem megyek.
De Veled felmentem azon a lépcs?n,
most már a Tied.
Szeretem.

...

Szeretem nézni,ahogy a napsugár ragyog az égen.
Szeretem,ha esik az es? a virágos réten.
Szeretem,amikor nyilík a pipacs és a búzavirág kékellik.
Szeretem nézni a szorgos méheket,ahogy a virágport begy?jtik.

Megfogod a kezem,sétálok veled a réten,
Leszakítok egy virágot és kiszámolom néked,
Szeretsz-szeretlek,szeretsz-szeretlek-nevetünk mindketten,
Nicsak-egy pillangó-még egy és még sok felröppen.

Csodaszép ez a hatalmas,virágokkal teli rét,
Nyugalom árad bel?le szét,átjárja lelkünk legmélyét.
Nézel rám,szemed tükrében látom a szenvedélyt,
Karod ölelésre kész,hozzád bújok,érzem tested melegét.

Nem nézem már,ahogy a napsugár ragyog az égen,
Nem érzem,ha esik az es? a virágos réten,
Nem látom,amikor nyilík a pipacs és a búzavirág kékellik,
Nem nézem a szorgos méheket,ahogy a virágport begy?jtik.

Szád csókra nyilík. Szeretlek!-Szeretsz?-Szeretlek!
Forog velünk a rét, a virágok, a méhek,
Szorosan átölelsz,lágyan megcsókolsz,a vágytól remegek,
Soha többé el nem engedlek,örökkön örökké szeretlek!

...

Hagyj itt ha tudsz,
Ha gondolod hogy van hozzá er?d,
Ne szólj, ne ints, eredj,
Csak aztán jól vigyázz, hogy hamar elfeledj!
Nagyon vigyázz nehogy egy lázas éjjelen
A múltból valami visszatérjen,
Egy szófoszlány, egy csók emléke csak,
Mert akkor rájössz: megölted magad.
Lásd békésen fogok veled kezet,
Hiszen szerettél és én is szerettelek,
Utadba többé nem állok,
Nem tartalak vissza, minek?
A sors parancsol itt mindenkinek.
Ha lankad már a varázs,
S helyében nem maradt más mint h?lt parázs,
Ha majd többé nem világít, és nem vakít,
Akkor rájössz, hogy megöltél valakit.
Szeressenek, szeress, légy boldog könnyen,
Segítsenek, hogy hamar elfeledj!
De most, most ne várd meg míg kicsordul a könnyem,
Eredj,
Csak aztán jól vigyázz, hogy hamar elfeledj!

...

H?vös es?s éjszakán,
A zúgolódó Tisza partján,
Szomorú kislány álldogál.
Szomorú leány kezében egy rózsaszál,
S némán zokogva egy fiút vár.
Tudja hiába van itt és vár,
Az ? szerelme többé nem jön már.
Elragadta szerelmét a Vén Tisza,
S többé nem is adja ?t vissza.
Szomorú kislány kezében egy rózsát szorongat,
Felkiált most már hangosan zokogva:
-Ostoba halál, Vén Tisza!
Adjátok nekem ?t vissza!
Válaszként a Tisza még jobban morajlik,
S föl-föl csapnak mérges habjai.
Szomorú kislány kezében a rózsával
Elt?nt a Tisza habjában.

...

Nekem csak ?sz van.
Nincs tavasz, se nyár.
Nekem már nem dalol.
Többé kismadár.

Mint ?szi falevél.
Kit fája ledobott.
Egyedül nélküled.
Olyan árva vagyok.

Megkövült szívemmel.
A múltba merengek.
Úgy fáj, hogy nem vagy itt.
Hisz annyira szeretlek.

Ha mellettem lennél.
Hozzád simulnék.
Halkan odasúgnám.
Áldjon meg az ég.

De így is azt kívánom.
Hogy örökké áldjon.
Hogy a Te szíved.
Soha így ne fájjon.

...

Kis madarat fogtam, én a tenyeremben.
Öleltem csókoltam annyira szerettem.
Jöttek más madarak szárnyukkal repesve.
De csak ? érdekelt ott a tenyerembe.

Tudtam sok madár él, szerte a világon.
Én csak rá vigyáztam, hogy ? meg ne fázzon.
Aggódtam érte mindennap remegve.
És fogva tartottam itt a tenyerembe.

Azt hittem boldog, hogy mellettem élhet.
De sorsát tönkretettem talán szegénynek.
Mert ? szomorú volt, boldogtalan nagyon.
Hisz a madár léte az, hogy szárnyalhasson.

Ekkor kinyitottam végleg a tenyerem.
Hagytam, hogy repüljön szabadon fesztelen.
S mikor elrepült megnéztem a kezem.
Láttam, hogy sír könnyezik tenyerem.

De mégis boldog voltam, mélyen itt legbelül.
Mert láttam ? is boldog azért, hogy repül.
Mikor már fönt járt magasan az égbe.
Tenyerembe esett pici búcsú könnye.

Ezután bezártam végleg tenyeremet.
Hogy örökké ?rizzem azt a kis könnycseppet.
Mert emlékét itt hagyta mélyen a szívemben.
Nem lesz soha többé madár tenyeremben.

...