Születtem, boldog gyermekkorba, de minek,
Ha így felnőttként, nem kellek senkinek.
Állítólag apám akart, anyám meg nem,
Lettem neki, úgy negyvenegy évesen.

Ifjonti hév bennem is bőven működött,
De ma már tudom, ettől voltam lökött.
Én is azt hittem, a legokosabb vagyok
És most a magam áldozata vagyok.

Az életem, utána én rontottam el,
Mint ifjonc tele voltam csökönyökkel.
Nem fogtam föl butaságból, mi jó tanács
És mi szembejövő gonoszság, a gáncs.

Bár hallgattam volna tanácsra, másokra,
Nem ifjonti, buta gondolatokra.
Én ma már persze, ennyi jó gondolattal,
Tudnám bizony, hogy mit kezdjek magammal.

Vecsés, 2002. október 6. – Kustra Ferenc József

...

Bűn az élet, mondják nekünk papok,
Én is tán’ hasonlókat papolok?
Nem, dehogy… nehogy ilyennek tűnjön,
Reális vagyok, ez minden bűnöm.

Sötét áradás töri át gátat,
Köveket, sőt életet is mállaszt.
Nemcsak a folyó, élet is ilyen,
Nagy gát kell, hogy ember boldog legyen.

A jó keresztény tízparancsolat,
Minden jóra, szépre utasítgat.
Igaz tényleg, be kéne tartani,
De akkor élet gátját elsöpri.

Azt mégsem lehet, hogy jó az ember,
Közben rossza előjönni nem mer.
A többiek ugyanis keményen,
Eltapossák, lehet véglegesen.

Az ember szép és jó, ez idea,
De helyes, hogy ez az élet vágya.
Micsoda balgaság és dőreség,
Várjuk… nem változik emberiség.

Budapest, 1998. január 8. – Kustra Ferenc József

...

Sunyin, orvul lopakodik az este,
Sétálót, mindent beterít sejtelme?
Menekvés előle nincs? olyan beste.

Én próbálom és vigyázom a sötétet,
Temetem a nappali keserűséget.

Ahogy a fény-sötétet nézem, oly? ferde?
Mintha nem látna elég jól, ember szeme.
A fények dőlnek, mint a pisai ferde torony,
Mint a hajléktalan, akit lenyomott a mákony.

Merengve, tán? lopva pillantok az égre fel,
Majd gondolatom napfényben, reggel újra kel.
Fényben volt aktivitásom, a semmibe lohad?
Olyan lettem, mint egy kis félő, elbújt apróvad?

Rejtőzködnék, ebbe az árnyék lesz minden világban,
Bolhák is alukálni mennek a szomszéd cicákban.
?Sötét? lesz a társaság, később majd a fény is felgyúl.
Hogy leszek majd láthatatlan? visszavonhatatlanul?

Én, mint mamlasz balfácán, a süllyedő tutajon
Evickél a fényfolyón, és sötétbe átoson,
Magamra húzom az éjsötét-fekete leplet,
Így el is bújok, magamra zárom a ketrecet.

Utcai lámpák fénye beterül az ablakon,
Beborítja az irathalmomat az asztalon,
Felhangosítja érzésem a múló fény nesze,
Este, sötétben már elhalkul a tücsökzene.

Nézem a Göncöl szekeret, lüktető érverésem,
A Tejútra vágyik, hevesen, zabolátlan vérem.
Ez a vágyam, mint fa szerszámos kamra, úgy korhad,
Eme hő vágyam is csak? csak fekete lyukká porlad?

Most úgy tűnik, hogy egyedül vigyázom a sötétséget,
Így van módom átélni a megélt sok keserűséget.
A setét, még a távolságot is ellopta tőlünk,
Így a Tejútra, Göncölhöz, meg sehová nem megyünk.

Az éjsötétbe burkolódzva, testem borzong?
Jó lesz reggel, majd az ébredő világ? zsong-bong.
Reggel majd a sötét, mint faágról lesodort levél, lepereg,
Lelkem meg, ha majd kelő napfényt lát így tovább már nem kesereg.

Vecsés, 2013. március 03. ? Kustra Ferenc József

...

Temetőben mindenhol látható a múlt sötét árnya,
Utakat borítja, rothadt avar szagú levélpárna.

Nem halálért megyek a temetőbe,
Őseim csöndjét, ott kapom örökbe…
Láng libben, az esteledésben,
Segít az emlékképfestésben…
Elegáns görcsök szorítanak a szívben,
Vajh’, mit segít ez az örvénylő lélekben?

Sírok közt az átjárók, sötét utak, szinte sikátorok.
A múltam után kutatva e titkos utakon bolyongok…
Még csak délután van, így nem világítanak a csillagok…

Nagyon átélem a temető halotti csendjét,
A sírok nyugalmát, a márvány néma kérdését…
Vajon élvezem a fáradt lelkem, menedékét…

Ülök, odaér a hajkócoló hideg szél
És gondolkodom, vajon mit hoz nekem a tél?
Közben a szél regél, de nem értem mit mesél…

Előjönnek az elfeledett érintések,
Soha nem múló, lélekmarkoló kétségek!
Gondolkozok, hogy is volt minden, régen,
Meg azon is, hogy milyen lesz a végen…

Aztán már fázok, nekilódulok, megyek haza,
Sűrűsödnek a felhők, olyan, mint az ég haja.
Nem kedvelem, amikor a felhőzet ég takarója…
Szemem az égre vetem, hátha az ősöm megszólala…

Az élet csak megy tovább az úton, ezt mindig hallom,
Nekem még van hátra, életemet megvalósítom.
Egyszer összehoz minket megint... a halál…
De nem most... Gondolom erre azért vártál…

Bizony, lassan megkopnak, sőt, elhalványulnak az emlékképek.
De szeretteim, bennem laknak, így igaziak az emlékek.

Az estben a leégett kanóc, csak pislákoló lángot ad,
Ez akarná kényszeríteni a lelket, hogy jobb, ha marad…
De én élő vagyok, megyek… bánat marad, az élet halad…

Vecsés, 2014. november 22. – Kustra Ferenc József

...

Szívem bánatos, drága Liám,
Tested élvezném már, biz? az ám.
Vágylak birtokolni,
Vágy akar uralni.
Özvegyi fátylad, nem kell már ám.

Benned forrnánk egybe, ó, Liám,
Harcosan, véred lázítanám.
Messze? lehetetlen,
Vérem? tehetetlen.
Kéj megszerzésed, kidolgoznám.

Veszetten csókolhatnál Liám,
Élvezném, mindazt? nem talmi ám.
Szeretet tapizás,
Kéjes gondolkozás.
Kéjemet Te is megkapnád ám.

Vecsés, 2019. február 6. ? Kustra Ferenc ? íródott: erotikus LIMERIK csokorban

...

Oximoronos hétköznapi pszichológia…

Az önmagukat túlzón szerető emberek,
Sosem a megbízhatóbb, legbátrabb emberek.

Nem lehet egy embertől olyat követelni,
Amire nem képes, nem adatott meg neki.

A halál óráját, nem lehet megválasztani,
Időpontra, célszerű nagy türelemmel várni.
Persze élet faramuci, közbejöhet bármi...

A környezeti csend már izgatottá válik,
Látni, a távolban már többször is villámlik…
Én békésen elalszok, csend, javamra válik.

Az élet nagyon igazságtalan, sokszor meg durva,
Én -sok szépet kaptam- köszönöm fél térdre borulva.

Karod kemény, rideg és érzéketlen, ahogy ölelő,
Szerelmed már nem érzem, olyan, mint egy régi temető…

Nagyságos uram, ön egy nagyszerű, jóságos ember,
Köszönöm, hogy ötven botütéssel... még agyon nem ver.

A pletyka táplálja a gyűlöletet, fokozott terjedésben,
Mint a láng, az elállt esőben, a szép kis fenyőerdőben.

Mocsár mozdulatlanságában, belesavanyodik az agyvelő,
Már nem is tudja, hogy milyen is a szép, napfényes, virágos mező!

Bombamentesítőknél dolgozok, mint öreg katona, ó, én magányosan!
Sokkal jobb, egyedül repkedni, mint tandem ernyővel lezuhanni párosban…

A Titanicot úgy építették, hogy az teljességgel elsüllyeszthetetlen…
Robbanás volt... tagadják, óceánban megtalálták négyezer méter mélyen…

Az emberek világának egyik, legundorítóbb vonása,
Hogy az áldozat immár nem számít! Minden hős-jogvédő, csak a
Terheltet védi, mert csak annak -bűnösnek- van emberi joga!

Vecsés, 2019. március 17. –Kustra Ferenc József- Gondolatok oximoronban…

...