A II. Világháborúban?

Béke követei mentek, tárgyaltak,
Eltaposták őket, rajtuk fanyalogtak?
Vélemények árnyaltak?
*
Embermilliók botorkálnak a nehéz sárban,
Végül egyesülnek, nagy tömegsír halálban.
*
Frontvonalon a sötétség végre leszállt,
Nem hallani csak nyögést, kiáltást.
*
Az ágyúcső többször is felugatott?
Nem biztos, hogy elkapta hurutot.
*
Kínosan vánszorgó sebesültek,
Az utak megteltek.
Elszabadult lovak, kötözőhelyek,
Tömérdek.
*
Csikorogtak a stráfkocsi kerekek,
Akkora súlyúak a sebesültek?
Lovak, kehesedtek.
*
Fáradt katonák álltak csajkával sorba,
Viharlámpa fénye vetült megkövesedett arcokba?
*
A pajta tövében azonnal végig terültek
Az emberek, fáradtan álomba merültek.
*
Hallgatott a táj, a messzeség,
Hallgatott az éjszakai hallgatag sötétség?
*
Pópa, miseruhában szentelte sárga halmokat,
Ami felett őrt, fakeresztek álltak.
*
Húzzátok le bakancsot,
Ordította ezredes parancsot?
A baka örömmel ugrott.
*
Ellenség gépfegyvere kezdett kelepelni,
Igyekvés hasra vágódni!
Katonák kezdtek meghalni?
*
Szemközti házból is kifröccsent a géppuskatűz?
Lélek sem maradt szűz.
*
Géppuskást bekerítették,
Halála útjára elkísérték?
Sisakból kiomló, hosszú haját nézték?
*
Fehérnép! ? Kiáltotta valaki a padlásról,
Minek döfitek, eltávozott e világról?
*
Ajtócsapkodás! Sikoltozás! Kutyavonítás közepette,
Szüntelenül hallatszott a gyalogság ütemes menetelése.
*
Szerencsétlen nap, szerencsétlen órája,
Suhogott halál kaszája?
Ez, ő órája!
*
Távolból hallani gépfegyver ugatását,
Ez is segíti szív, jegessé válását.
*
Gépfegyver okádja az ólmokat,
Aknavető akna a repeszdarabokat,
Halálokokat?
*
Őrmester! Ez naplóba került?
Géppuskatűzbe került?
Súlyos sebesült.
Végleg elszenderült?
*
Az őrmester megint leitta magát,
Tántorgott és kieresztette repedtfazék hangját.
*
Magasban, két károgó varjú kerengett,
Leszállt hullák mellé, ott merengett.
*
A háború kutyái folyvást ugattak?
Emberanyag csak veszett! Hallották! Hallgattak...
*
Hurrázás, repesz ellen nem ad védelmet,
Ezt hazudják bakának? vélelmet.
*
Fákon, varjúsereg károgott,
Templom keresztje szikrázott?
Fegyvernek használták? gyalogsági ásót!
*
Golyó sodorta le a sisakot,
Látta géppuska tűzét, miközben zokogott.
*
Mellette golyószórós keze, ernyedten leesett,
Aztán meg lecsúszva, odébb hengeredett.
*
Mozdulatlan maradt, belenyomta arcát agyagba?
Golyók fütyültek! Mászása, csiga lassúsága.
*
Hajnali fényben, tüzérség vijjogva rákezdte,
Fényben fürdő égbolt, visszhanggal éljenezte.
*
Srapnelek robbantak fent a levegőben,
Gépfegyvereztek kifelé rétre, erdőben.
*
Erdőszélről,
Falu belsejéből,
Lovasság megindult,
Az ezred rohammal elindult.
*
Csatárláncban indul rohamra sok baka,
Többségük, soha nem megy haza.
*
A vastag köd ráereszkedett a mezőre,
Csatárláncok, szökellve törtek előre.
*
Harmadik napon, ég felhőbe burkolózott,
Ősz megjött, nagy esőket hozott!
*
Gyalogság, elkínzottan, szürkén vonszolta magát,
Óriás hüllőként, húzódott mezőn át.
*
Szuronyra tűzött sátorlaptól vártak védelmet,
Menetközben aludtak, álmodtak disz-asztalt, élelmet.
*
Út, kanyarhoz érkezett,
Sötét szakaszához közeledett,
Szellő hozott, madár éneket.
*
Háború hiénái sajnálják, hogy vége,
Még pár évnyi pénzkereset kéne?

Vecsés, 2015. november 22. ? Kustra Ferenc József ? íródott: 10 szavasokban.
Eusebiu Camilar ?FERGETEG? c. műve ihletésével. {Szikra kiadás 1949}

...

De jó a sok ó, az olyan megkapó!
Ha kedvesem simuló, odaadó, nem nagy az ego.
Szeme ha rám tekint csillogó, nem fakó.
Szája édesen csókoló, nem oly? hideg, mint a hó.
Karja szorosan átkaroló, nem távoltartó.
Keze bársonyosan simogató, nem durva posztó.
Hangja kedvesen búgó, muzsikáló, nem elutasító.
Fürtjei mint a rugó, kunkorodó, nem kisimuló.
Illata csábító, mámorító, nem orrfacsaró.
Jelenléte megnyugtató és soha nem zavaró.

Aki megbízható és nem széltoló.
Aki igazmondó, nem mesemondó, hazudozó.
Aki szorgoskodó, nem naplopó.
Aki illemtudó, nem tapló, tuskó, surmó.
Aki számára fontos a diszkréció, nem kidumáló.
Aki mértéktartó és nem nagyivó.
Aki egy cukorborsó, nem gúnyolódó.
Aki jóravaló, odaadó, szavatartó, nem áruló, kígyó.
Aki óvó, imádó és nem bántó, gátló, én is dettó.
Aki hódító, vonzó, kitartó fickó, az méltó és pont hozzámvaló.

Érzései időtálló és nem tavalyi hó.
Tudom az ilyen ember ritka, mint a fehér holló.

Ó, ez alig hihető, pedig mondom ilyen ?!
Így lett az óból ?.

Siófok, 2023. augusztus 18. - Gránicz Éva -

...

Látszik, hogy ideér a tavasz?

(Senrjú)
Már látszott, hogy a
Mezőn, nyílnak virágok.
Jó volt élveztem.
*
Láttam szépséget,
Gaz-féléket, halomban.
Orromban illat!
*
Jó levegőn, jó
Volt? virág kezdemény? volt.
Illat és látvány.

(3 soros-zárttükrös)
Már látszott, a legelő virágai nyíltak,
Egyre szebbek színhalmazok, megmutatkoztak...
Már látszott, a legelő virágai nyíltak.

A réten már, minden, buja-frissen kizöldellt,
Ámulva csak nézte, lelkem is emelkedett?
A réten már, minden, buja-frissen kizöldellt.

Tavasz fékezhetetlenül előre lódult idei útján,
Mint istálló-ló, most részt vesz-vehet, nyárig is eltartó vágtán?
Tavasz fékezhetetlenül előre lódult idei útján.
*

Néztem, hogy kicsi
Bogarak is futkostak.
Lét? gyarapodó.
*
Távoli erdő,
Mozdulatlan? őrségben.
Erős lombulás.
*
Séta, botorka,
Csokorba virágszedés.
Jó ez a napom.

Vecsés, 2019. március 28. ? Kustra Ferenc József ? Senrjú -ban és 3 soros-zárttükrös ?ben.
(A Senrjú is ?haikuforma?, de itt nem a természetről szól, azért nevezzük így, mert bármi másról.)

...

A tavaszról, a tanka csokrot eredeti Baso féle stílusban írta meg a szerzőpáros.

Kopár faágak
Közt botladozik a szél.
Ágon, vastag jég.
Szállj tova téli álom,
Mikor tavaszra vágyom.
*
Pihen csillogva,
Havas, mesebeli táj.
Szikrázó napfény.
Még könyörtelen, konok,
Én türelmetlen vagyok.
*
Süvöltő szél a
Lombok között, rémisztő.
Nagy hidegérzet.
Bennem ébred kikelet,
Óhajtok csodaszépet.
*
A csendfutamot
Játssza szél a hárfáján.
Villanydrót libeg.
Életerőt, pezsdítőt,
Léleknek gyönyörítőt.
*
Szél, játékosan
Kavarog, bimbó-erdőn.
Nyíló életek.
Szellő fújja tincseim,
Cirógassa szemeim.
*
Virágok szirmán
Egyensúlyoz az új fény.
Derűs csillogás.
Napsugarat, meleget,
Gyógyítsa a testemet.
*
Rózsavirágzás,
Zöld levelek, üde szín.
Csokorba kötés.
Kertembe sok virágot,
Mámorító illatot.
*
Természet ébred,
Madarak is dalolnak.
Patak, csörgedez.
Madárdalra ébredjek,
Velük dalra is keljek.
*
Harmatos fűvön,
Virágrügyek pattannak.
Eső? kezd esni.
Enyhe tavaszi zápor,
Fusson át a határon.
*
Magányban várni!
Pompázatos és zöld fű.
Minden kinyílik!
A friss puha pázsiton,
A lábam hagy száguldjon.
*
A hajnali köd
Már távolodik, oszlik.
Sárga napkelet.
E sok szépet remélem,
Mind, veled átélhetem.
*
Szunnyadó vágyak
Ébrednek felpörögve.
Újhodik minden.
Tavaszra, ha, majd hozzám
Szállsz a Fortuna lován.

Vecsés-Szabadka, 2017. február 12. - Kustra Ferenc -- A haikukat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész címe: ?Szállja tova téli álom?!

...

Nem tudom az élet miért olyan mint egy dzsungel?
Másnak nem? Én érdemeltem e jót? valamivel?
Folyton fába, bokorba, vadállatba ütközők,
Kerülném ezeket, de? csak beléjük ütközők.

Az élet tengerén nekem is van álomhajóm,
Mi kivezethet a viharos vízből, ezt szomjazom.
Mondják az élet üstökös, enyém csak trükkös,
Nekem már minden döfős, göcsörtösen tükrös.

Keresztre feszít a létem, ezzel kész?
Tekintetem mereng, sűrű ködbe vész.
A vérem majd belep és paplanként eltakar?
A jótékony lombfüggöny örökre betakar?

Ahogy a távolba merengek könnyeim peregnek,
Meditálok léten, belőlem síró szemek kinéznek.
Erőm lassan elhagy? miért hagysz el Istenem?
Már bizony csak szenvedek, megszakad szívem?

Óriás boa átölel, de nem kellek már,
Csontomat majd lerágcsálja a jaguár.
Nyíl méreg béka lassan átmászik rajtam,
Harcom véget ér s egyedül maradtam.

Még azt mondja a jaguár, látom, nem mozog az ajkad
És látom, hogy végigfut a félelem, borzongás rajtad.
Azt gondolom én, hogy igen jól látod bundás,
De az élet nem egyszerűen csak így sommás.

Elátkozott az én életem,
Mert közösségi ember lettem.
Nem születtem én falkavezérnek,
Rabszolgája lettem a létemnek!

Ha fáj a szó és lúdbőrös a hátad, vigaszt vársz,
Nem vágysz mesékre, törékenyen csak egyedül állsz.
Gyermekkori álmaim? olyan szépek,
Elmúlóan tündöklő álomképek?

Zúgva-bőgve robbant fel a láva? és hol még a vége,
Elsodorja erdőket, bujt állatot? mi ember léte.
A keserűség hatalmába kerít,
Valószerűség, hogy lelkem meg vonít.

Csöpörgő esőben ázok? de fázok!
Nincs esernyő, mi megvéd, hát átázok.
A halál a koronatanú a daloló múltjáról.
Mosolya, vidámsága, az öröme, eltűnt útjáról?

Jóm nem sok volt még ó, ezen a földön
Bár szivárvány ragyog, égen és földön
Alulról a lomboktól nem látom? Ó, de régen
Aprócska koromban volt ilyen, vágyó élményem.

Ez van? én így éltem életem zömét,
Nekem ez jutott, az örök félsötét,
Sőt, a tévedésből belém lőtt sörét!

Nem vagyok én szabó? álmot már nem varrok magamnak.
A vadállatok mik? belőlem harapni akarnak.
Tengerész sem vagyok, mégis kint vagyok az élet tengerén
És tán úgy végzem, mint hajótörött, lassan, jól elmerülvén?

Arcomat borítja a vér és a halálveríték,
Neszezés nélkül múlt az élet, dzsungel a teríték?
Itt csak döghalál van? itt sehol nincs senki,
A dögcédulámat? ki az, ki letépi?

Vecsés, 2012. május 26. ? Kustra Ferenc József

...

Sunyin, orvul lopakodik az este,
Sétálót, mindent beterít sejtelme?
Menekvés előle nincs? olyan beste.

Én próbálom és vigyázom a sötétet,
Temetem a nappali keserűséget.

Ahogy a fény-sötétet nézem, oly? ferde?
Mintha nem látna elég jól, ember szeme.
A fények dőlnek, mint a pisai ferde torony,
Mint a hajléktalan, akit lenyomott a mákony.

Merengve, tán? lopva pillantok az égre fel,
Majd gondolatom napfényben, reggel újra kel.
Fényben volt aktivitásom, a semmibe lohad?
Olyan lettem, mint egy kis félő, elbújt apróvad?

Rejtőzködnék, ebbe az árnyék lesz minden világban,
Bolhák is alukálni mennek a szomszéd cicákban.
?Sötét? lesz a társaság, később majd a fény is felgyúl.
Hogy leszek majd láthatatlan? visszavonhatatlanul?

Én, mint mamlasz balfácán, a süllyedő tutajon
Evickél a fényfolyón, és sötétbe átoson,
Magamra húzom az éjsötét-fekete leplet,
Így el is bújok, magamra zárom a ketrecet.

Utcai lámpák fénye beterül az ablakon,
Beborítja az irathalmomat az asztalon,
Felhangosítja érzésem a múló fény nesze,
Este, sötétben már elhalkul a tücsökzene.

Nézem a Göncöl szekeret, lüktető érverésem,
A Tejútra vágyik, hevesen, zabolátlan vérem.
Ez a vágyam, mint fa szerszámos kamra, úgy korhad,
Eme hő vágyam is csak? csak fekete lyukká porlad?

Most úgy tűnik, hogy egyedül vigyázom a sötétséget,
Így van módom átélni a megélt sok keserűséget.
A setét, még a távolságot is ellopta tőlünk,
Így a Tejútra, Göncölhöz, meg sehová nem megyünk.

Az éjsötétbe burkolódzva, testem borzong?
Jó lesz reggel, majd az ébredő világ? zsong-bong.
Reggel majd a sötét, mint faágról lesodort levél, lepereg,
Lelkem meg, ha majd kelő napfényt lát így tovább már nem kesereg.

Vecsés, 2013. március 03. ? Kustra Ferenc József

...