Páfrányfeny?k legyez?s árnyalagútján
- mily ?söreg fák! valamennyi él?
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy n?t. Haja nyersaranyát
legyez?nap tarkázza. Más n?k jó pénzért
horgolták édes pezsg?szín anyagból
b?re burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
n?-e vadon? - pettyezi sz?ke, majdnem
sz?ke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos leveg?t, könny?-tisztán
halad t?sarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkez?en! -
elmondhatom: esetem ez a n?, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak el?le riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszeg? kontúr, mely így sóhajt: ?Tied
vagyok, légy íz enyém!?
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy ?szül,
a zenészekre bömböl: ?Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...?
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szer?en;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréb?l,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárn?, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ?Bár ne találkoztak volna.?

Követve ezt a n?t, eszembe jut, hogy
miel?tt idevet?dtem, hajnalban az erd?n
a Madarak Ébreszt?je keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ?Hozzon újat e nap!?
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
?Legyen ez a nap is ugyanolyan!?
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ?Tiéd vagyok,
légy az enyém!?
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki b?g majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzel?désb?l is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezd?dik a pezsg?szín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfeny? árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy el?ször segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az els? vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ?Hozzon újat e nap?, de
madarakéval: ?Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."

...

Mikor megismertelek ügyet se vettetem rád,
S mégis felhívtad figyelmem, hogy létezel!
Mióta közelebbr?l ismerlek az óta jó érzés fogott el,
Talán mert oly sok mindenben egyetértettünk!
Amikor melletted vagyok, az id? csak elrepül,
Hisz a társaságod teljesen ellenállhatatlan!
Biztos, azért mert annyi mindent megosztanék veled,
Nem is tudom, hogy miért, hogyan de ez jó érzés!
Nem bánom, hogy TE lettél, de bárcsak másképp döntenél,
Észrevennéd, amit nem látsz s teljesítenéd álmaim álmát?
Te lennél; a fény, a sziget, a vár hova a szívem hazatalál!
Kétségek közt füledbe súgnám; SOSE VAGY EGYEDÜL!
A percet feledni sose tudom mikor els? csókod égett az ajkamon,
Arcom t?zben égett, remegtem hisz akartalak téged!
Szeretnék újra s újra elveszni szemed tengerében,
Érezném a gyönyört, mit CSAK NEKEM nyújtanál!

...

Tavasz és nyár, ?sz és tél és tavasz
úszik egymás után, úszik az ablakom el?tt!
Éveken át feküdtem és néztem, ahogy elúsznak és számoltam
az éveket, a szívem néha összecsomózta
a rettegés, hogy örökké fogok élni! egyszer csak
százéves lettem és még mindig feküdtem az óra-
ketyegésében, a tehénb?gésben, a szállongó
leveleken átcsapó seregély sikolyában,
nap nap után, magányosan, öregségbe beleszürkült
menyem házába csukva-
és éjszakánként, de nappal is, mikor az ablakon kinéztem,
a gondolatom mintha visszafele nyargalna a határtalan
id?ben Észak-Karolinába, a lánykoromba,
és Johnhoz, a kedves Johnhoz, aki elment a britekkel háborúzni,
és mennyi gyerek és halál és szenvedés,
úgy elnyúltak az évek, mint az illinoisi préri
amin óriások t?nnek át, száguldó lovasokként,
Washington, Jefferson, Jackson, Webster, Clay!
Szép, fiatal Köztársaság, amiért John meg én
minden er?nk és szerelmünk odaadtuk!
Ó, kedves John!
Nézd, mikor évekig nyomtam az ágyat, magamtehetetlen,
és csak azon imádkoztam, hogy eljöjj, hol késlekedtél?
hiszen tudod, hogy úgy, azzal az elragadott sírással,
ami Ó-Virginiában is elfogott, mikor rám találtál a háború után,
úgy sírtam, mikor az ágyamnál megláttalak,
és a mélyreszállt nyugati napfényt apróra gyöngítette
arcod lámpavilága!

...

Egy kicsit (érzem estém közelét)
megállanék az úton lemen?be,
e napnyugtában egy órát tün?dve,
édes, míg gyengéd könnyünk hullanék;
jó lenne egy órát maradni még.

Jó lenne egy kicsit maradni még,
a szerelem, hogy az ne érne véget;
az ifjúság halott bár, úgy enyészett,
meghagyta ifjú vágyát és hitét,
jó lenne egy kicsit maradni még.

Jó lenne itt maradni kicsit:
szeret?k lelke más csillagokon,
ki tudja, egyesülhet-e vajon.
Halál arca nem lehet szép nekik:
jó lenne itt maradni kicsit.

Egy kicsit, hogy er?sen tartsalak,
kéz kézben, szív a h? szívhez közel
(ó, Krisztus, szomorú szók: "Válni kell!");
így, míg fény elmúlik, sötét lecsap,
egy kicsit még er?sen tartsalak.

Mikor fény és homály találkozik:
hátul tört éveink, elöl meg a
végs? álom, borzongató csoda-
még ölelnélek, édes, egy kicsit,
mikor esthomály és éj találkozik.

Jó lenne itt maradni egy kicsit;
h? földi szeret?k más csillagon,
ki tudja, egyesülnek-e vajon.
Halál arca nem lehet szép nekik:
jó lenne itt maradni kicsit.

...

Fehér kis legyez?... festett rózsák rajta,
Megfakult és régi... úgy találtam rája
Egy ?szi délutánon, mikor keresgéltem
?szhaju nagyanyám avult fiókjába.

Megmaradt emléke báli éjszakáknak,
Tanuja lányálmok, s forró valcereknek...
Egyik kis sarkába - felig elmosódva-
Valaki azt írta, hogy: ?nagyon szeretlek!?

- És akit szerettek, az a nagyanyám volt,
Kinek unokája most elhagyott, árva...
Kinek sohasem volt fehér legyez?je,
És ily káprázatos báli éjszakája.

Neki sohasem mondják, hogy:?nagyon szeretlek?
S egy-egy titkos álmát mindig elrabolják...
Kinek sápadt arcán báli éjszakákon
Sohasem nyilhatnak ki az öröm-rózsák.

Akinek könnyei ?szi éjszakákon
Egy kis legyez?re százszor leperegnek...
Aki ugy irigyli a festett rózsáit
Lányálmoknak... forró valcereknek...

1914

...

Hiu álmokkal nem csalom magam,
Mögöttük - tudom - por és hamu van...
Szemem a messzeségbe sohse néz,
A fölébredés, tudom, hogy nehéz.

Az ajkam daccal összecsukom,
Hogy dalt ne halljak, fülem befogom...
Mert tudom, hogy fájna az amit mondok,
S tudom, a dalok: halálharangok.

Tudom, a szivem is megcsal engem,
És éppen azzal, akit szerettem...
És tudom azt is, hogy hiába várok,
S ha messze megyek, - hiába járok.

Tudom, örvénybe akarnak csalni,
A kékl? habok, - mit hallok zugni...
S tudom, a mélyben a delphynek várnak,
Uj lakóját a kagyló palotának...

- És tudom: hiába a sok-sok remény,
Egy bús gondolat, - csak az az enyém..
Egy borús sóhaj.. mely feléje száll,
S meghallgatásra sohse talál...

1914

...