Bársonyos, nyári este volt,
Mint mindig, ahogy eddig,
Sétáinkon már megszokott.
Elénk terült az aszfalt szürkéje,
Bársonyos - puhán, hisz minket
Szeretett...
A kósza lámpák rapszodikusan
Kusza fénye hol ott, hol itt még
Elébünk kúszott, tapintatosan
Mutatva, hol voltak régi lépteink,
Miket ?k kísértek sok éjjelen át,
Valamikor...
Szívünkben készen volt a leltár.
Nem örültünk, nem sírtunk,
Mentünk némán, mellettünk
A tárgyilagos semmi baktatott.
Azért a hatalmas lombok még
Összehajoltak...
Fogtam a kezedet, mert így volt
Természetes, fölöttünk telihold,
Nagyon szelíden, nagyon félve,
Kicsi enyhülést remélve, ragyogott,
Várakozott...
Aztán elengedtelek, s váratlanul
A hold egy ezüst könnyet a lábunk
Elé ejtett,mely nyomban fölszáradt.
Ezüstös porrá változott, s bokánk
Körül kavarogva nekünk adta az
Utolsó pillanatot, mely, mint egy
Gyász, egy kis halál, egy leesett
Madár, kimondatlanul elénk hullott.

Elmentem, nem tartottál vissza,
Hátranézni nem is illett volna.
Nem volt harag és bánat sem
Koppant a szíveken...
Tudtuk, most egyedül lettünk,
Hirtelen, s ezen már senki és
Semmi nem változtat többé.
A külön utak kemények, érdesek,
Magányosak, mint pusztában
Felejtett nyárfák, melyek id?tlen
Kémlelik a jöv?t. Sudáran, árván,
Ezüst leveleik csilingelését maguk,
Csak maguk hallván, hisz nincs
Többé, ki e varázsos zenét hallja.
Állnak a t?z? napba, fagyba.
Nem várnak, nem kérnek, igaz,
Nem is mesélnek, hisz ki hallaná?
Talán a holdas éjszaka, de az
Misztikus, rejtett találkozás.
Abban nincs hely senki számára...
Magányos éjszaka, hallgatóság
Nélküli hangversenye...
Veszteség, de mi minden veszett
Már a földön, s legalább egy királyi
Hallgató el?tt szóljon e csodás,
Magányos, mindig más, elhaló
Zene...

...

...megbántott életemet,
mint egy tarka sz?nyeget.
Ne a keservek foltját lássad,
feledkezz bele a színek,
árnyalatok, csodákat
ígér?, puha bolyhok
sokaságába, ne gondolj
most már semmi, semmi
másra, kit?l mit kaptunk
és mennyit...
El?szoba volt az életünk,
eddig, s most kiléptünk
egy napfényes teraszra,
omlik a millió virág rajta,
minket ünnepel minden
kis bimbó, s levél...



Elkezdtünk élni, ne sajnáld
a fölösen lefutó id?ket, most,
épp csak most markolj meg
minden szépet, akár a
könnyet is, mely a boldogságtól
az arcomon végig lepereg...
Sósan is édes, hisz minden
tiéd már, tündökl? mosoly,
mely csak téged talál, s az
öröm könnye, mely miattad
hull le, mint barna levél,
?sszel a fáról, sz?nyeget
terítve boldogságból
eléd...



Megleltük egymást, mint
fájón, véletlenül, bután
elvesztett, kedves holmit,
mit pótolni nem lehet,
mert csak egy van bel?le,
az az egyetlen egy...
Értéke az egyetlensége,
semmivel nem váltható ki,
semmi nem adható érte
cserébe, helyette valami
más nem nyugtat,nem
vigasztal...


Minket, egymás mellett,
tér, s id? marasztal, mert
másik felünk nélkül bénán,
félszegen, iránya vesztett,
képtelen, élet nélküli lét
jutna nekünk...
Együtt, egészek, mi leszünk
a nyom a éji sétányon, mibe,
ha jót akar magának, mindenki
beléphet, hogy varázsunk
által megigézett, teljes létezést
kapjon ? is, ki még ma
boldogtalan...


Mindenkinek szívesen adjuk
a stafétát tovább, hiszen mire
lenne jó egy boldogtalan
világ, szomorú, lehajtott
fej? emberekkel telten...
Mi egy felütéssel zenére
hangoljuk a néma szíveket,
mert ilyen, mint nekünk,
másnak is bizton lehet,
ha tiszta a szíve, s él benne
ezernyi, r?zselángos vágy...


Megmutatjuk, hogyan épül
téglánként a boldogság, ha
megszenvedetten, méltón
felkészülve várunk rá, mint
karácsonyfára, nagy szem?
gyerek...


Többé soha nem engedem el
a kezed, ha te is
engeded...

...

De nem a vágy indítja el.
Megteremti
a maga idejét, éghajlatát,
forr
akár a hajók felszikrázó
nyomdokvize,
érzékeny tengert szétzaklató
titkos s?r?ség.

A vágy nem tudja
hogy járjuk be azt
a keserves, közös akarást,
a legszentebb utat,

ez a két
semmi test
m?ködik
általunk,
ezek az idegen, duzzadó, drága
hajlatok, ezek a red?k, vájatok,
a múlékony
vénül? felszínel
rejtett
szóváltása, ez az,
amib?l felidézhet?
a másikunkban
a Rozetta-k? -

Szerelmem, sose hallom
a céltalan, nyers utcazajt,
nem szívom be a dohos
kínt, amely az ?r nagy pléhkádjaiból
a városunkra árad,
de ?rízem, talizmánt romlás ellen,
a húsod emlékezetét,
az ujjaid, mohó csíp?d,
kiolthatatlan lámpád, alvó szájad.

...

Szerelmem bomlott évadokon kitartunk
még el sem ér agyunkba a helló
már új árnyék telepszik küszöbünkre.

Gyömbér felh?k görögnek le az utcán
s az óceánban megmerülnek
hogy száraz tüzeik kioltsák.

Naponta egymásnak nyújtjuk át
életünk végs? vékonyka lángját
s csendben ránk árad a harangszó.

Holnap talán holt madarak esnek
s szerelmem kis bukott angyalokat hord
haja sötét dús édenében.

...

Szeretnék neked adni
valamit amit én csináltam

néhány szót egy lapon - mintha csak
azt mondanám: ?Néhány kék gyöngy?

vagy: ?Itt egy fényes r?t levél úgy találtam
a járdán? (mert

találni annyi mint választani, és a választás
is tett). De olyan nehéz:

eddig még semmit sem találtam
csak a vágyat, hogy adjak valamit. Vagy

régi szavak utánzatát? Az olcsó
és kegyetlen; és ostoba is
Vedd

helyette hát talán ezt - ezt a fél-
ígéretet: Ha

valaha is írok
egy kicsit jókedv? verset

(spontánat, gyengédet, tétovát,
búsat & pajzánt)

azt neked adom.

...

Páfrányfeny?k legyez?s árnyalagútján
- mily ?söreg fák! valamennyi él?
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy n?t. Haja nyersaranyát
legyez?nap tarkázza. Más n?k jó pénzért
horgolták édes pezsg?szín anyagból
b?re burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
n?-e vadon? - pettyezi sz?ke, majdnem
sz?ke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos leveg?t, könny?-tisztán
halad t?sarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkez?en! -
elmondhatom: esetem ez a n?, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak el?le riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszeg? kontúr, mely így sóhajt: ?Tied
vagyok, légy íz enyém!?
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy ?szül,
a zenészekre bömböl: ?Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...?
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szer?en;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréb?l,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárn?, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ?Bár ne találkoztak volna.?

Követve ezt a n?t, eszembe jut, hogy
miel?tt idevet?dtem, hajnalban az erd?n
a Madarak Ébreszt?je keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ?Hozzon újat e nap!?
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
?Legyen ez a nap is ugyanolyan!?
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ?Tiéd vagyok,
légy az enyém!?
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki b?g majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzel?désb?l is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezd?dik a pezsg?szín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfeny? árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy el?ször segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az els? vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ?Hozzon újat e nap?, de
madarakéval: ?Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."

...