Friss tavaszi szell? fújta felém
CSODÁS érzelmek langy illatát.
Mint villámcsapás úgy hasított belém...
Vágyom CSÓKJAID mézédes zamatát.

Véletlen csupán érzelmeink árja.
Sosem gondoltam, hogy létezhet ilyen.
Lelkem csak SZERELMES SZAVAID várja,
Édes érintésedt?l úgy dobog szívem.

Olyan ez nekem, MINT EGY SZÉP ÁLOM,
Melyb?l felébredni sosem akarok.
Rezdüléseidet VISZONOZNI VÁGYOM...

Alig hiszem el, de SZERELMES VAGYOK!
Amit Te adsz, s én adhatok Neked;
Végtelen BOLDOGSÁGOT ÁLMODOK Veled!

...

Kandallód imbolygó fényénél, intim félhomály,
Kezed kezemben, reszket?n táncra jár.
A lágy tavaszi est csendben surran be ablakodon,
Hárman voltunk akkor, Te, én, és az alkalom.

Szemedben huncut mosoly, szádon a szó: Szeretlek!
Több sem kellet remeg?, szerelmes szívemnek.
Kezem simítva kereste tested bársonyát,
Vágytól ég? ajkad számmal frigyre járt.

És akkor ott, mint láva mely izzó mélyb?l tör fel,
Szerelmünk is így robbant bel?lünk az égig fel.
És repültünk, szálltunk, égtünk, és kívántunk,
Míg meghitten karomban beteljesült vágyunk.

Csókomra csók a válasz, nem egy, talán száz is,
Vágytól tikkadó ajkamnak így adtál oázist.
Testünk egybeforrott, szikrázott az éjben,
Míg meg nem pihentünk kisszobád csendjében.

És reggel együtt keltünk, szívünkben a lánggal,
Te csókkal ébresztettél, én pedig a vággyal.
Azóta is várom percét, mikor viszont látlak,
A valóra vált álom, csak téged kívánlak.

...

Ringass karodban, mint gyermekedet,
hisz azzá válok, ha ölelsz, nyomban!
Elfészkel?döm óvó karodban,
szoríts magadhoz, félts, hogy féltselek!

Úgy kapcsolt össze minket véletlen,
f?höz virágot, ételhez a sót.
Minek bizonygatni nyilvánvalót?
Halálodon túl én sem létezem...

Szeretlek. Ringass, mint hajót a víz,
párát tavaszi szell? tó felett.
Hozzád simulva átdobban a szív,

és felgerjedt, csúcsosult élvezet,
hogy ajkad csókra csupán engem hív,
s szemed tükre elemi szeretet...

...

Tavasz. Tizenötéves vagyok.
Kamasz. Versfaragó.
Szokolnyikiba indulok,
záporvert utakon csavarogni
versfüzetemmel.

A házkapuban megállok.
Mélységes kútfenék az udvar.
Felnézek a magasba:
a k?tenger lékében, odafenn,
csillan a feneketlen ég
habzó vize.
De mást is látok.
Minden ablakban lábak, n?i lábak.
Nyújtózkodik. Tavaszi ablakmosók.
Jókedv? ablaksúrolók. Mint ókori
szüreti szaturnálián:
vállig-csupasz karok. Felt?zött haj-kígyók.
Felcsippentett ruhák. Könyökök, térdek villogása!

A görbe vonal titkain t?n?döm.
Ó, n?i testek görbületei!
Mért szárad ki t?lük a torkom?...
Az udvaron lesütött szemmel vágok át:
keresztül-kasul kötél és kötés-
n?i fehérnem?t röpködtet rajtuk a szél.
Az intim dolgok roppant tárlata ez.
A rejtett titkok múzeuma.
A n?iség profán kiállítása.
Két szín ül itt diadalt:
a halványkék meg a rózsaszín?.
Szemérmetlen tivornyáján a test,
mint zászlót, tépte ki ezt a két színt
a naívság kezéb?l.

Megpróbálok az utcára kitörni
Félresiklom egy roppant ing el?l.
Átsurranok egy hálóing alatt.
Kibukkanok, de úgy, hogy egy vizes
selyemharisnya arcomra tapad.
Felnézek, messze fenn a lékben,
mint víz, csillan a feneketlen ég.
Nagyot sóhajtok, könny? szívvel.
De ott meg... ott egy felh? ring, oly gömböly?-síma
akár egy asszony...

...

Égre nézve látom, vonulnak a felh?k,
elindulok felkutatni a tavaszi erd?t.
Olvad már a hó is, lecsöpög az ágról,
magvak bújnak el? drága földanyából.

Nézem, egyre-másra virág nyílik sorba,
akad itt-ott köztük piros pöttyös gomba.
Kezét fogom nyomban minden földi n?nek,
kísérem így fák közé szembekötve ?ket.

Megérkeztünk nézzék, mind kik körül álltok,
néktek adom mindazt, amit itt Ti láttok.
Jácintok és ibolyák csak is azért nyílnak,
ne feledje senki ma van éppen N?nap.

...

Az ajtóhoz menni nehéz,
oly sz?kre van vájva a falba, hol
a magányt visszhangzó látomás
erdei vadvirág illatát hozza.

Értem még, amit megértettem.
Gyötr?dik néha a lelkem,
néha jó és csupa elevenség
és érzi a földet.

De látom az ajtót,
s kell az erd? s a falat ismerem rég,
ha tudnék odamennék
lábbal és kézzel és ésszel.

Hölgyem, e csapongásért
ne szám?zz. Tétova
vallomások mocsara
a lényem. Követlek, Hölgyem.

Elsétáltam magamtól,
ki a szobából, megleltem a kertet,
ismertem benne
a n?t, együtt lefekszünk.

Holt éj emlékszik. Változunk
decemberben: nem sokasodva,
szétszórtan kúsztunk ki gyerekkorunkból,
megcsonkítás rítusa.

Pompás varázslat egy anya,
benne másfajta rögzítettség,
ismételt forma, falmegújítás,
a parancsnoklás terhe.

Visszhangzik a szobában a kert.
A falon függ mint tükör,
mely mögötted az ablakra néz
s visszaveri az árnyakat.

Most szabad?
Legörnyedhetek a megújítás
nevetséges pózába,
amelyhez erényb?l ragaszkodom?

Számodra semmi sem alkalmatlan.
Belül is nagyszer? volnál,
nagyszer?, gyönyör?.
Jöjj felém a faltól, hogy veled lehessek.

Ezt sikoltottam neked neked,
ki szélként hallasz, s a változások
sokasodnak változatlan,
a lélek változásai.

Az ajtóhoz rohantam, megálltam,
mint egy óra. Botladozva
bokáztam vissza, leültem
keservesen a padlóra a falnál.

Hol voltál.
Mily képtelen, mily galád
Mi mást tehetnék, felkelek.
Térdem sas volt, berozsdásodott, úgy imádtalak.

Mert ez énekel, az
megírja a tavaszi ódát, amaz sétál.
A Hölgy folyvást a szomszéd városba költözik,
s te utána támolyogsz.

A falbeli ajtó a kertbe visz,
hol hosszú viktoriánus ruhákban
ülnek a napon a Gráciák,
akikr?l nagyanyám beszélt.

Arcukon a történelem dalol.
Fiatalok és elérhet?k
s te is követed ?ket
Isten és igazság szolgálatában.

De a Hölgy meghatározhatatlan,
? lesz a napfényes kertbe
nyíló ajtó a falban.
Megindulok beszélve örökkön.

Sosem érek oda.
Ó, Hölgyem, emlékezz rám,
szolgálatodban, akárcsak régen,
vénülök, de nem okoskodom.

Hogy halhatnék meg egyedül.
Hol leszek akkor ha most egyedül,
mily nyöszörög oly szánalmasan
e szobában, hol várok egyedül?

A kertbe akarok menni.
Romantikus akarok lenni.
Eladom magam a pokolban,
a mennybe is eljutok.

Lelkemmel látom ajtóm,
látom a napfényt el?ttem a padlón
int nekem, amint a Hölgy szoknyája
meglibben mögötte.

...