Május havában hosszú már a nap,
kiszáll a várból mind a jó lovag,
Raynaut vitéz is jó lovára kap,
száguld csapatja Erembort alatt,
de fel se néz, de büszkén elhalad:
édes egy Raynaut!

Erembort lánya ablaka mögött,
térdén a sz?ttes hímesre szövött,
látva látja a büszkén érkez?t,
látja Raynau-t a szép sereg el?tt,
fennen kiáltva így szólítja ?t:
édes egy Raynaut!

Raynaut, Raynaut, feledve már a nap,
hogy vágtatásodban a vár alatt
búsultál, ha nem szólítottalak?"
"Mert ismerem már csalfaságodat,
mert elfeledtél engem, gyöngyalak"-
édes egy Raynaut!

"Uram, Raynaut, hallgas meg engemet,
a szent keresztre esküvésemet,
tanúm száz sz?z és harminc hölgy velek,
hogy mindig csak téged szerettelek,
higgy szómnak és jöjj, hadd öleljelek,
édes egy Raynaut!

Raynaut a lépcs? kanyaraiban
szalad sudáran, vállban vállasan,
csapódik sz?ke fürtje bodrosan,
lovag szebb nála nincsen csakugyan,
Erembort lánya fölsír hangosan:
édes egy Raynaut!

Raynaut lovag már a toronyszobán,
ott ül virággal-írott nyoszolyán,
leül mellé Erembort szép leány
szeretik egymást úgy, mint hajdanán,
édes egy Raynaut!

...

Tavasz. Tizenötéves vagyok.
Kamasz. Versfaragó.
Szokolnyikiba indulok,
záporvert utakon csavarogni
versfüzetemmel.

A házkapuban megállok.
Mélységes kútfenék az udvar.
Felnézek a magasba:
a k?tenger lékében, odafenn,
csillan a feneketlen ég
habzó vize.
De mást is látok.
Minden ablakban lábak, n?i lábak.
Nyújtózkodik. Tavaszi ablakmosók.
Jókedv? ablaksúrolók. Mint ókori
szüreti szaturnálián:
vállig-csupasz karok. Felt?zött haj-kígyók.
Felcsippentett ruhák. Könyökök, térdek villogása!

A görbe vonal titkain t?n?döm.
Ó, n?i testek görbületei!
Mért szárad ki t?lük a torkom?...
Az udvaron lesütött szemmel vágok át:
keresztül-kasul kötél és kötés-
n?i fehérnem?t röpködtet rajtuk a szél.
Az intim dolgok roppant tárlata ez.
A rejtett titkok múzeuma.
A n?iség profán kiállítása.
Két szín ül itt diadalt:
a halványkék meg a rózsaszín?.
Szemérmetlen tivornyáján a test,
mint zászlót, tépte ki ezt a két színt
a naívság kezéb?l.

Megpróbálok az utcára kitörni
Félresiklom egy roppant ing el?l.
Átsurranok egy hálóing alatt.
Kibukkanok, de úgy, hogy egy vizes
selyemharisnya arcomra tapad.
Felnézek, messze fenn a lékben,
mint víz, csillan a feneketlen ég.
Nagyot sóhajtok, könny? szívvel.
De ott meg... ott egy felh? ring, oly gömböly?-síma
akár egy asszony...

...

Vakítón hunyorít s belerándul a kínba a villám,
puha fellegek árnya omolva a f?re terül,
lélegezni mind nehezebb, felh? gomolyog, s?r? hullám,
a madár alacsony köröket kanyarítva repül.

Szeretem nagyon ezt a homályt, a lelkesülés rövid éjét,
meg a jós hideget kezemen, a f? emberi, könny? neszét.
Tovacikkan a gondolat, és anyanyelvem igéjét
zengeti távol az ég - megdördül az ?si beszéd.

Sugarasszem? sz?z sötét vizi mélyb?l a fényre kilépett,
gyönyör? testér?l a víz gyöngyszeme pereg s elalél,
belereszket a f?, a mez?kön a csorda messzire széled,
riadoz s az eget lesi, fél.

Nyújtózik a sz?z, és p?re magát csodálja mereng?n,
üde teste fehér ragyogása vakít pazarul.
Egy szó repül át a magasban, hószín? felh?n,
s a szomjú virágra a boldog es? lezúdul.

...

Téged a nyári záporok jegyeztek el velem
Péter vállára rásimult Leningrád hermelin éjszakája.
Ki voltál kisleány, te égi tükörkép, végzetem?
A Nyári Kert k?szentjei mellett tovat?ntél meg sem állva!
Szeretlek én, szeretlek, még ezerévekig hallik igém.
A fakó, idegen hang elhat a messzi utód füléhez,
s szól: kedves, figyelj, ez a távoli üdvözlet vagyok én;
halk pára akár a te bronz hajad, édes.

...

Alázatos jajszavak tanítottak
A válás tudományára. Barom
kér?dzik, várni kell... városiaknak
végs? víg órája ez... mormolom
szertartását a kakasszavú éjnek-
az úti bánat a vállra terült,
kisírt szemek a messzeségbe néztek,
a múzsák dalába n?sírás vegyült.

Ki tudhatja, mikor azt mondja - válás,
hogy mi vár rá, mekkora szakadék,
hogy mit jövendöl a kakaskiáltás,
mikor az Akropoliszon t?z ég,
valami új életre virradóra,
mikor mélán rág almán a barom,
hogy a kakas, új élet hírhozója,
mivégre verdes a városfalon?

Szeretem szövedékét a szokásnak:
csónak cikázik, orsó duruzsol.
Nézd, nézd csak mezítlábas Déiádat,
repül feléd, akár a hattyútoll.
Az öröm nyelve mily sivár, szegényes,
ó, életünknek csenevész töve!
Volt már minden, ismétl?dik csak, édes
csupán a felismert perc öröme.

Hát legyen úgy: az agyagcsészealjat,
mint kiterített mókus teteme,
beborítja egy áttetsz? alakzat-
egy lány hajol a viasz fölibe.
A görög Ereboszról nem mi jóslunk,
asszonynak viasz, vas a férfinek.
Minekünk csak a harcmez? a sorsunk,
nekik - jövend?t mondva halni meg.

...

Kimondhatatlan aggaszt, kimondhatatlan éget:
vonaton messzi menni attól, aki szeret...
A fák mért harmatosak? Színe mért kék az égnek?
S tényleg kell-e mennem? Vagy tán csak tévedek?

Tán jobb lett volna sírni, könnyebb lett volna sírni
el?tte, aki szenved, bár mindig idegen?
Levelem korholom csak, mikor fog már elérni
bet?kkel láncozottan, lelkemmel terhesen.

Dereng? éj borítja holdtól puhán a rétet,
baglyok az új útitársak, köd száll, nincs irgalom...
Kimondhatatlan aggaszt, kimondhatatlan éget!-
Szeretnék visszatérni, s ott vár a borzalom!

...