Versben és senrjúban.

Égjetek lángok!
Gyertyafény is, magányos…
Virághervadás…

*

Temetőkapu.
Belül sejtelmes a múlt!
Tűnt évszázadok.

*

Fájdalom bent, majd’
Leterít. Sírás segít.
Semmiből, sírba.

*

Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem?
Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem?
A lezárt talány és valós magány lett a végzetem…

Őszi szellő lengedez a sírok felett,
Keresem én az arctalan csillagképet…
Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet.

Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni,
Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni…
Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni.

*

Mély a fájdalom,
Örökre ment szerettünk…
Távoli harang.

*

Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad,
A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad.
A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban,
Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban…

*

Sír már az este,
Ríni fog a hajnalpír.
Márványon avar.

*

Virágillatot sodor az őszi szellő,
Napot eltakarja a sok, őszi felhő.
Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje,
De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje…

*

Égen csillagok.
Temetőt bevilágít.
Nem sötét az éj.

*

Lángvilágítás,
Szeretet erősítő.
Esti sötétben.

*

A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok…
A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók…
Síroknál az előjött emlékezések, zokogók.

Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél,
Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél.

Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog.
Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog…
A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog…

Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja,
Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja.
Bánatom viaszát csurgóra olvasztja,
Bánatomat, árva szívemre csurgatja.

*

A gyertyaláng a
Vágyódó lelkek fénye.
Sír! Véget érve…

*

Ha gyertyát gyújtunk,
Szívünkben ébred, múltunk.
Rokonság is él?!

*

Gyertyalángban szeretteink emléke még él,
Szívünkben az összes emlékünk életre kél.
Sírkert bánatos tömeggel van telve,
Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve.

Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze,
És mindenfélére emlékeztet november eleje.
Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat?
Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat…

A temetőben cikázva suhan a halál,
Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll…
Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret,
És megvilágítja a már halványult emlékeket.

*

Hoznak virágot,
Beborítják sírokat.
Ősnek jólesik.

*

Későn ébredő
Emberek! Adóssággal.
Határidő nincs!

*

Körbenézek, szép a fényben úszó temető,
Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő!
Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok.
Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok.
Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek,
Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek.

Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok,
Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok.
Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok,
Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok.

Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok.
Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok.
Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen,
Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen.

Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek
Bánatom erősítik, halványuló fények,
Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem,
Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem.

Lassú lépteink az avarban csúszkálnak,
A barnás-színes levelek meg ropognak.
Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek...
Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények.

A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben.
Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben.
Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen,
Finom rezgés fut végig, leveleken.

*

Hallik reccsenés,
Végleges szerep, csendben…
Szélben lengedez…

*

Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében,
Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben.

Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József

...

Tűzlobogásban, fény mellett csak járkálnak
A lerázhatatlan, fénnyel bélelt árnyak.
A fények, leégett mécsesek felett lebegnek.
Ha a lángot szél fújja, árnyak nagyon remegnek.
Ha majd a mécsesek sírodon csonkig égnek,
Akkor jön még hidege novemberi télnek.

Sok-sok csillag pompázik a ritkásan felhős égen,
A sok csillagfény sírokra ereszkedik merészen…
Csillogva ezüstben, nevetve káprázik fényesen.

A búvár örök álomba merül,
Egyszer koldus jobblétre szenderül...
Kertész a paradicsomba kerül.

Az én rokonaim mások voltak nem, mint ezek, sem matrózok,
Mégis ők lettek, az örök nyugalom tengerére hajózók,
És mint örökös bérlők lettek, örökös otthonra lelt lakók.

Változok én is, más vagyok, mint tegnap voltam,
Holnapra változok, más leszek, mint ma voltam!
De most bennem van a fájdalom, és a hiányérzés,
De nincs fellebbezés, olyan, mint bírósági végzés.

Nekünk, most más világunk van, más a te helyed,
Megy az idő… Majd fogunk találkozni veled.
Ősz olyan, nagyon álnok, néz minket és csak nevet, nevet,
Mint sütire a porcukrot, szitálja esőpermetet.

Sok-sok emlék a lelkemben simogat...
Krémszínűen édes, lélek szirmokat.

Esteledik, levegő hűl, betakar őszi alkonyat,
Aztán ősz talán játékból, de lesöpri a lombokat.
Természet meg némán tűri, terjedéshez mutat utat.

A létünk még van, temetőben, mécses fényben kőangyalok,
Hideg, csiszolt gránit sírok felett, szálldosnak az angyalok.

Barnás arany és rőt vörös... gyűröttek a falevelek,
Szálldogálnak és beterítik füvesített részeket.
A gyertyafény és a kereszt árnyéka nem hazudik,
Élet-halál belőle teljesen kitárulkozik,

Köd ilyenkor ősszel leszáll az összes sírra,
Rétekre, erdőben, összes bokorra, fára…
Végül is, minek kell ide virág, minek a mécses fény,
Várom néha, hogy hazatérj… de már Te magad vagy a fény…

Vecsés, 2014. október 8. -Kustra Ferenc József

...

Versben és senrjúban…

Elveszett élet,
Élőt, magányra ítélt.
Új jövőkép kell!
*
Tűzből parázs lett,
Parázs meg, hűl hamuvá.
Fahasáb szikra?
*
Felszabadító
Had nincs, ima sem segít.
Elmúlás véges…
*
Ne szégyelld, ha fáj,
Könnyek kikéredzkednek…
Ne kerüld magad!
*
Por-hamu lélek,
Saját betonkriptában…
Csendesült vágyak.
*
Élet, monoton,
Rohanvást elsorvadás.
Tüzek, már kinek?
*
Élet keserű,
Még a jók is elmennek.
Társas magányok.
*
Ég mécsese, bíborral áraszd fényed a földre,
Halottak napja az emlékezésnek ideje…
Terítsd be fényeddel az összes sírhantot,
Nézd a fájdalomtól könnyező sok arcot.
*
Pergő gondolat!
Márványról jön a visszhang…
Válasz már nincsen.
*
Zokogó bús szív,
Kőkemény kilátások…
Jó, már sohse lesz.
*
Remény érzése
Fényt és meleget nem ad…
Hamu is kihűl.
*
Nagyon nagy volt szegénykémben az élni- akarás-szenvedély,
Letaglózta, elvitte a halál… mélye, mélységesen mély.
Mi maradtunk, de élet, nekünk is, nagyon csúszós meredély…
*
Lépteknek nyoma
Van avarban. Szétfújva.
Gyertyafény ragyog.
*
Ünnep, jövőre,
Hogy ismét ideülünk.
Ha még lesz élet!

Vecsés, 2014. október 7. - Kustra Ferenc József

...

Többünk is a temetőben, rossz, korhadó padon ücsörög,
A halál lehelete szúrós, sebzett lelkekben dübörög,
Tekintetünk a már régen, szintén korhadt fejfákra révedt,
Sok ember a temetőben neszez…emlék fejfába vésett…

Virággal, gyertyával jól beborított sírhantok,
Körötte emlékező, beszélgető rokonok.
Közben meg látom, mint télen a nagy hópihe,
Megállás nélkül… úgy hull a fák sok levele

Hűen szeretett halottaink emléknapján
A temetőnek régen korhadt, szálkás padján
Ücsörgés közben a vad szél kacagva feltámad, hajamba túr.
Őt nem érdekli a bánatom, úgy viselkedik, mint egy kegyúr.

Avardombokat kell kerülgetni, a másik sírhoz megyünk,
Közben temető megtelik, gyertyák gyúlnak, mi is így teszünk.
Sok-sok mécsest és gyertyát gyújtunk szeretteinkért… érettük,
Világosságot ezzel neki és magunknak meg teremtünk.

Ősz van már, a levelek meg repkednek, mint pillangók
Mohás sírkövek alatt laknak… az örök álmodók.
Kezdi bántani a szemem a sötétedés, a szürkület,
Felismerem, hogy megint itt vagyok… ez keserves döbbenet.

A halál kín-korbácsa egy élőt sem kímél.
Ami őszerinte nekünk jár, annyit kimér!
A hideg márvány előttem valóság, arcomat könny hegyek borítják.
Maradt az elhallgatott szó, a sós könnyek… szélben elalszanak gyertyák.

A temető simogatóan mókás sok és aprócska, kis füstjeit,
Fenyővel vegyes illatát orromba szívom… bánatosan mámorít.
Csillagként világít a milliónyi gyertya és mécses lángja,
Esti sötétben az eget, a mindenséget… úgy beragyogja.

Jöjj éjszaka, temetőt takard be félelmetes köpenyeddel
És a jótékony sötét minden embert és síremléket elnyel…

Már hazaértem, de még a temető-dallamot hallom az éjen át,
A nyitott ablakon viszi fel az egekbe lelkem-szívem sóhaját.

Vecsés, 2013. október 1. -Kustra Ferenc József

...

Szín-kavalkádok, minden irányban másként
Láttatják, hogy ősz színei, hogy változnak.
A színek változásai mindenütt kissé másként
Mutatják meg, hogy a fű, a növények, hogy változnak!

(Senrjú)
Színes ősz zizzen,
Ahogy avarban lépek!
Halkan recsegés.
*
Köd hull színekre,
De színek nem bújnának…
Köd, könyörtelen.
*
Síró, szitáló
Köd… még ő a magányos.
Színek, párában!
*

Ködtől alig látható hajnalok,
Színek eltűnve… bújt völgyhajlatok.
Ősznek a csöndje is nézgélve, halk ködpárában hallgat,
Látszik, hogy nem sikerül neki, de kínlódva farolgat.

(Haiku)
Köd sötét árnya,
Árnyékmentességet fest.
Láthatatlanság.
*
Szürkület, eget
Nagyon ural, hajnalban.
Kis ködszitálás.
*
Tejfölös fátyol
Fehér bársonyként terül…
Horizont elbújt!

Vecsés, 2019. szeptember 13. Kustra Ferenc – íródott a láthatóról…

...

Ez az?

Életemben mind torzók lettek a saját-kútfő döntéseim,
Nekem mindig csak befuccsoltak a saját elmélkedéseim…
*
Van, ki felismerés
Hiányában olyan… marad.
Van ki meg hiába?!
Sorsom irányítás nélkül
Egészen üres, leépül...
*
Makovecz féle, eklektikus, vagy kékfestő a stílusom…?
Ha megérem, ha rájövők, nem felejtem, nektek elmondom…

Tudom, hogy a jó az életben, a különleges áldás,
És csak ritkán zárul jó eredménnyel a csodavárás…
Akinek meg bejön, az mondhatja, ő élet-dalárdás…

Az életem az életházam ajtaját, mindig zárva tartotta,
Oda besétálni sosem tudtam, pedig esdekeltem, kopogva...
Kajánul kinevetett, törjem be az ablakot… bejutás módja!
*
Dőre ember lakna
A saját életházában!
De sors a házmester?!
Én majd megtöltöm élettel
Szobám, lelkem szeretettel.
*
Így aztán sohse tudtam, hová is tartozok,
Azt meg hiába tudtam, hogy én mit akarok…
Szegényen… nálam nem halmozódtak vagyonok.

Nem volt nekem rétem, ahol elsétálgathatok,
Nem volt nekem helyem, ahol elkóborolhatok…
Nem volt valóm, erőm, hogy ezen változtathatok.
*
Kiszabott életút,
Az mi véglet ki van róva.
Múlton változtatni?
Voltom már régi, feledő,
Csodás még lehet a jövő.
*
Eljártam, erre, arra, tudatosan mentem,
Volt, hogy a járt utat járatlanra cseréltem,
Vállaltam én ha, bármerre is kanyarodott,
Akkor is, ha sűrű köd, nem is szakadozott!

Meg kellene tudnom, mielőtt végleg elmegyek
Miért én vagyok, kit folyvást beköpnek a legyek…
Élet rám parancsolt, ha idő van… úgyis megyek...

Léteznek, kiknek az élet egy pozitív fergeteg,
És vagyunk mi sokan, kiknek az ötlete gyermeteg.
Ezeken a végleteken változtatni nem igen lehet,
Ami a miénk volt, az miénk volt, ki nekünk magát kellett!

Elmélkedésem volton, múlton, dőreség, mint másoknak,
Mert bizony nincs lehetőség ellenállni a csápoknak…
De elmondtam, megkönnyültem, részeseként... a báboknak…
*
Menni vagy nem menni?
Ez itt a Hamleti kérdés…
De a sors a döntnök!
S ha lépek egyet előre,
Gondolhatok már jövőre.
*
Van, ki nem bírja már,
Ő változtat! Dalnak vége…
Kevés, ki visszatér!
Mert a változás, az remény
A szorongás rút közepén.

•
Sors, kire mit rótt ki…
Teljesül, részlet és a vég.
Sors az emlékkönyvben.
De mi van, ha mégse jó ez?
Ha kudarc vár reám, mi lesz?
*
Sors könyve, ha lejár,
Minden marad az emlékkönyvben.
De, múlt? Kit érdekel?
Múltam nem segít semmit se,
Csak a könnyem lett hű kincse.
*
Az, aki már elment,
Múl, emberek tudatából…
Ki fog emlékezni?
Mégis emlékszem a percre,
Bár elmém múltam feledte!

Vecsés, 2016. április 24. – Mórahalom. 2020. január 17. - Kustra Ferenc – a verset és a HIAQ –kat én írtam, alájuk a TANQ verset, szerző-, és poétatársam Farkas Tekla

...