Létezik még olyan csodás dolog,
Amit?l még a szív megdobog.
Akad még olyan furcsa érzés!
Felmerül? érdekes kérdés!

Miért érzem olyan egyedül magam?
De ha mellettem van eláll a szavam.
Hiányát mikor már alig tudom elviselni,
De mégsem akarok bel?le kiszeretni.

Hisz ? egy oly csodás teremtés!
Meg sem érdemelném szerelmét.
Nagy úr a félelem, és az ?szinteség.
Szívemet adnám a szerelméért!

Mindig, ha egy ajándékot viszek,
A mosolyát látom álom szépnek.
Többet adok egy apróka doboznál.
Vele adom a szívemb?l egy darabkát.

De er?sebb-e a barátság a szerelemnél?
Er?sebb-e a szívem a kezeimnél?
Hogy úgy öleljem át, mint egy hétköznapi barátot,
Vagy mint egy szerelmes, aki ?rzi szívében a lángot!

...

Megijeszt a sötétség,
az, hogy már nem ölelsz.
Fáj ez az üresség,
mi a lelkemben pihen.
A földön fekszem
kínokkal, terhekkel,
repülni már nem tudok,
így nem mehetek el.

Nyugszik a hajnal, pihen a táj,
nem tudok aludni, mert valami fáj!
Téged kereslek, utánad vágyom,
mert nem hiányzott így még senki a világon!
Néha hiányzik az, aki voltam, az, aki Te voltál,
és azok, akik Mi voltunk!

Nem jön álom a szememre
mert nem vagy melletem
de ha melletem vagy boldog vagyok
nem tudom elmondani azt, hogy
mennyire szeretlek téged

...

Egy szív, mely csak szeretni akar,
Egy n?t, kit az átlag el nem takar.
Kit?nik ?, ha szüntelen keresed
S boldogságod rögvest megleled.

Mert nem létezik oly szó vagy tett
Mi ily szempárt veled elfeledtet.
Ilyen gyönyör? lelket melyet,
Isten csak egyszer teremtett.

Nappal karodban tartanád,
Éjjel álmába ringatnád,
Majd fülébe halkan súgnád,
Leszek az ki örökké imád.

Szereted, hisz mást nem tehetsz,
Szíved szerint cselekedsz
És szíved most már mást akar,
Boldoggá tenni ?t még a föld eltakar.

...

Szinte már ezer éve,
hogy elmentem a hegyek területére.
Igen, Bükkszentkereszten voltam,
s a barátaimmal szórakoztam.

Akkor jött egy lány,
kinek kiléte számomra talány,
Túrázgattunk a sötétben,
s a lány kicsit sem félve,
törte az utat el?re,
el?re a rengetegbe.

A lány mögött menvén,
szemem, s lámpám ottmaradt a fenekén.
Majd beszélgetésbe kezdtünk,
sokat incselkedtünk,
S még többet nevettünk.

Ezek a napok megragadtak,
és még élek megmaradnak,
megmaradnak bennem,
S ha rá gondolok, jó lesz a kedvem.

...

Az magány elborít teljesen! A sötét szoba börtönében csak egy dolog tart életben! Egy név, amit kimondva leomlanának a falak és kiterjesztve szárnyaimat el tudnék repülni hozzá! Majd felkapnám, magamhoz szorítanám, és a fülébe súgnám, hogy szeretem, és nem engedem el többé soha többé! De sajnos szárnyaim nincsenek, repülni nem tudok! Csak a sötét szoba a név és az érzés maradt, meg amit iránta érzek! És az pedig az, hogy szeretlek!

...

Megijeszt a sötétség,
az, hogy már nem ölelsz.
Fáj ez az üresség,
mi a lelkemben pihen.
A földön fekszem
kínokkal, terhekkel,
repülni már nem tudok,
így nem mehetek el.

...