Tavasz. Tizenötéves vagyok.
Kamasz. Versfaragó.
Szokolnyikiba indulok,
záporvert utakon csavarogni
versfüzetemmel.

A házkapuban megállok.
Mélységes kútfenék az udvar.
Felnézek a magasba:
a k?tenger lékében, odafenn,
csillan a feneketlen ég
habzó vize.
De mást is látok.
Minden ablakban lábak, n?i lábak.
Nyújtózkodik. Tavaszi ablakmosók.
Jókedv? ablaksúrolók. Mint ókori
szüreti szaturnálián:
vállig-csupasz karok. Felt?zött haj-kígyók.
Felcsippentett ruhák. Könyökök, térdek villogása!

A görbe vonal titkain t?n?döm.
Ó, n?i testek görbületei!
Mért szárad ki t?lük a torkom?...
Az udvaron lesütött szemmel vágok át:
keresztül-kasul kötél és kötés-
n?i fehérnem?t röpködtet rajtuk a szél.
Az intim dolgok roppant tárlata ez.
A rejtett titkok múzeuma.
A n?iség profán kiállítása.
Két szín ül itt diadalt:
a halványkék meg a rózsaszín?.
Szemérmetlen tivornyáján a test,
mint zászlót, tépte ki ezt a két színt
a naívság kezéb?l.

Megpróbálok az utcára kitörni
Félresiklom egy roppant ing el?l.
Átsurranok egy hálóing alatt.
Kibukkanok, de úgy, hogy egy vizes
selyemharisnya arcomra tapad.
Felnézek, messze fenn a lékben,
mint víz, csillan a feneketlen ég.
Nagyot sóhajtok, könny? szívvel.
De ott meg... ott egy felh? ring, oly gömböly?-síma
akár egy asszony...

...

Vakítón hunyorít s belerándul a kínba a villám,
puha fellegek árnya omolva a f?re terül,
lélegezni mind nehezebb, felh? gomolyog, s?r? hullám,
a madár alacsony köröket kanyarítva repül.

Szeretem nagyon ezt a homályt, a lelkesülés rövid éjét,
meg a jós hideget kezemen, a f? emberi, könny? neszét.
Tovacikkan a gondolat, és anyanyelvem igéjét
zengeti távol az ég - megdördül az ?si beszéd.

Sugarasszem? sz?z sötét vizi mélyb?l a fényre kilépett,
gyönyör? testér?l a víz gyöngyszeme pereg s elalél,
belereszket a f?, a mez?kön a csorda messzire széled,
riadoz s az eget lesi, fél.

Nyújtózik a sz?z, és p?re magát csodálja mereng?n,
üde teste fehér ragyogása vakít pazarul.
Egy szó repül át a magasban, hószín? felh?n,
s a szomjú virágra a boldog es? lezúdul.

...

Téged a nyári záporok jegyeztek el velem
Péter vállára rásimult Leningrád hermelin éjszakája.
Ki voltál kisleány, te égi tükörkép, végzetem?
A Nyári Kert k?szentjei mellett tovat?ntél meg sem állva!
Szeretlek én, szeretlek, még ezerévekig hallik igém.
A fakó, idegen hang elhat a messzi utód füléhez,
s szól: kedves, figyelj, ez a távoli üdvözlet vagyok én;
halk pára akár a te bronz hajad, édes.

...

Alázatos jajszavak tanítottak
A válás tudományára. Barom
kér?dzik, várni kell... városiaknak
végs? víg órája ez... mormolom
szertartását a kakasszavú éjnek-
az úti bánat a vállra terült,
kisírt szemek a messzeségbe néztek,
a múzsák dalába n?sírás vegyült.

Ki tudhatja, mikor azt mondja - válás,
hogy mi vár rá, mekkora szakadék,
hogy mit jövendöl a kakaskiáltás,
mikor az Akropoliszon t?z ég,
valami új életre virradóra,
mikor mélán rág almán a barom,
hogy a kakas, új élet hírhozója,
mivégre verdes a városfalon?

Szeretem szövedékét a szokásnak:
csónak cikázik, orsó duruzsol.
Nézd, nézd csak mezítlábas Déiádat,
repül feléd, akár a hattyútoll.
Az öröm nyelve mily sivár, szegényes,
ó, életünknek csenevész töve!
Volt már minden, ismétl?dik csak, édes
csupán a felismert perc öröme.

Hát legyen úgy: az agyagcsészealjat,
mint kiterített mókus teteme,
beborítja egy áttetsz? alakzat-
egy lány hajol a viasz fölibe.
A görög Ereboszról nem mi jóslunk,
asszonynak viasz, vas a férfinek.
Minekünk csak a harcmez? a sorsunk,
nekik - jövend?t mondva halni meg.

...

Kimondhatatlan aggaszt, kimondhatatlan éget:
vonaton messzi menni attól, aki szeret...
A fák mért harmatosak? Színe mért kék az égnek?
S tényleg kell-e mennem? Vagy tán csak tévedek?

Tán jobb lett volna sírni, könnyebb lett volna sírni
el?tte, aki szenved, bár mindig idegen?
Levelem korholom csak, mikor fog már elérni
bet?kkel láncozottan, lelkemmel terhesen.

Dereng? éj borítja holdtól puhán a rétet,
baglyok az új útitársak, köd száll, nincs irgalom...
Kimondhatatlan aggaszt, kimondhatatlan éget!-
Szeretnék visszatérni, s ott vár a borzalom!

...

Látom: ma szemed különös-szomorú, tüze fáj,
s véznább ma kezed, míg a térdedet átkarolod,
Figyelj ide: messze, a Csád csuda-partjainál
egy dendi zsiráf csavarog.

Harmónikus és kecses, édes arányú kobold,
b?rén divatos, kusza minta varázsa virul,
versengeni senkise tud vele, tán csak a hold,
míg ring a tavak tetején, remeg és kisimul.

Távolban akárcsak a tarka vitorla, suhan,
futása örömteli, fürge madár-repülés,
márvány üregébe bujik, ha az est lezuhan,
s ilyenkor a föld csodaszép örömök fele néz.

Mondjam, hogy a messzi regékben, az ifjú vezér
hogyan szeretett s vele volt-e az éjhajú lány?
Nehéz ez a köd, belehelted, a torkodig ér,
és hinni csupán az es?ben akarsz ezután.

Meséljem-e el, milyen ékes a trópusi táj,
mily karcsú a pálma s a f? milyen ?s-magas ott?
Zokogsz? No, figyelj csak: a Csád csuda partjainál
egy dendi zsiráf csavarog.

...