Félek ,hogy vége lesz, nem mondom,
de érzem szíved már mást ölel.
Föld voltál számomra,
de most már egy múló szerelem.

Egy forró perzsel? érzés mely itt él bennem,
félek, hogy kimondod vége.
S szívemet szilánkokra téped,
nem hittem volna,hogy megszeretlek.

Pedig csak egy flört voltál
s most egy szerelem, de
Érzem te már mást szeretsz
mást csókolsz s ölelsz.

De tudod, hogy megszerettelek,
két lánnyal vagy együtt
vele és velem,?t szereted
de mégis megcsalod velem.

Két éve jársz vele
csak változat voltam neked.
Rövidke flört,de mégis úgy érzem,
szeretlek,de csak játék voltam neked.

Ostoba flört voltál de mégis szerelem,
Nem hittem volna hogy ezt teszed velem.
összetörted szívemet,nagyot csalódtam benned,
De már kés? hisz vége
S el kell felednem téged örökre...

...

Öreg barátném, feleségem!
Emlékszel-e még a madarainkra?
Múlt nyáron egyik reggel elvet?dtem
Mainbe, a házunkhoz. Ott állt régi helyén,
a domb tetején -

Majd egy indián kukoricacs?
lángcsóvája az ajtóig csapott.
A tizenhárom csíkú Lobogó
egy póznán lógott. A faburkolat
ó-vörös volt, mint egy iskolaépület.

Birtokba vette az új birtokos,
új asszony, új sepr? a házban!
Atlanti parti ószeres
cinedények és vacakok
fényét?l úszott minden szoba lázban.

Újult látóhatár!
Nincs több szomszédba rohanás,
a seriffnek több telefon,
hogy Bathba száguldjak bérelt kocsin,
az italboltba, eszement futár.

Nem látta senki szellemárnyként
réml? szerelmesed
kibámulni az ablakon,
miközben nyakkend?-hurokba
dugta torkát.

Üdv az újonnan érkez?knek,
üdv zászlójuknak és öreg,
újjávarázsolt házuknak a dombtet?n!
A sepr? mindent tisztára söpört;
új körítés, új rend, tiszta a leveg?.

Minden a lehet? legjobbra változott -
milyen ijedtek és vadak
voltunk a hó-csapdába hullva,
zümmögtünk, mint a darazsak,
könyvsátorunkban.

Szegény szellem, öreg szerelem,
szólj öreg hangodon lángoló
bölcsességr?l, mely ébren
tartott minket az éjben.
Egy ágyban is külön

hallottuk ott a hóekét
a dombra felhörögni -
vörös a fény, utána kék,
ahogy havat taszít
az út két oldalára.

...

I

Úgy leltem rá: bimbó volt az ág hegyén,
még meg sem ébredt, s föleszméltem én:
álmom mélyebb álomemlékbe hullt;
szem a szemt?l, száj a szájtól tanult,
S álmom szétvált egy t?zcsík mentiben;
ahol álltunk, fény dermedt a vizen:
sz?rt holdfény - messze halk madár csipog;
rezzent a víz, s fölrezzent ? is ott.

II

Megáradt leveg?ben jött felém,
maga a változás, önt?zkörén.
Néztem, ott járt köztem s a hold között;
k? és bokor táncolt, föl-fölszökött;
megfogtam árnyát, hogy a fény apadt:
elfordultam, s el?ttem maradt.
S a lomb szivéb?l madár énekelt.
Szélre vágyott, mert engem szél ölelt.

III

Sértetlen élhet csak a szerelem.
Alig pihegett, hallgatott velem.
Egy kismadár körözve szállt fölénk,
pettyes erd?b?l ?z jött, lesve ránk.
Ki emlékszik - kétked. Tehet-e mást?
K?be rúgtam, s lestem a csobbanást.
? neszek nyelvét tudta: - az erény,
mit t?le kaptam, attól élek én.

IV

Teste a szélben szilárdan megállt;
árnyunk elvegyült, s lengve körbe szállt;
s lett fényes tenger T?le a mez?,
s gyermek én, t?z-vízzel játszadozó;
s fönt lebegtem egy hullám taraján,
nedves farönk. T?zben dalolt a szám.
S a végtelen határán meglepett
szerelmem - s végre önmagam leszek.

...

Egész nap hegyet másztam magam
a tavaszhó vakító sivatagán,
lejöttem Napszállat határán,
a legfels? legel?re - zöld
a vízesés hideg ködében,
a vízpókhálóhoz, amely
sz?ve a vadírisz számtalan
csilla virágaival;
s messzir?l láttam tüzünk füstjét,
mint száll föl a szirtfal közéb?l:
emberi jel az ?r-hegyekben.
Ott álltam a szirten
örvényvizek közepett,
örvényl? íriszillat szédületében
látomásként láttalak
valósabban mint a való:
hajad mély csigáiban: t?z;
tangóra örvénylett a csíp?d,
ringva a ködtömjénezte fényben;
orcád hópír, citerák csöngnek,
az egész síkunyhó népe
táncol, dalol; karod fehéren
villan a barna ?szi vízben,
átúszva a halott lombokon,
áradó pókhálóját sz?ve
a szikamorfákon a fénynek;
combod feszes íve, a finom fátyol
átsiklik kezemen, s izgalmad már
a ledérség határán;
melled érintése, szaga,
a szex édes titokillata.
Az örökös rádgondolás
és az írisz ragyogása,
a gy?rött írisz-szirom,
a hímporpúderes aranyhaj
és a szövevényes víz ködös
éneke és az ég?,
szenvtelen hócsúcsok
itt mind összebogozódtak.
E tény és látomás e pillanata
érinti a halhatatlanságot
s a hely szellemévé lesz.
És a valósult szerelem és látott szépség
felel?ssége ég
az ég? angyalban
virágon s kövön túli valóként.

...

Túl a megszámlált es?cseppeken
bizonyosság volt minden, ami jött.
A viharban faharangszerüen
szólt a dörgés manzardtet?nk fölött,

s a felh?s napot szétszórták a padlón
a tükrök, szélben sírt a burkolat.
Nekifeszültél, hogy - héját a kagyló -
védelmezd a falat.

Valaha barna tölgyleveleket
tépkedtünk, száraz fák telén, kakas
szólt valahol, a fejsze hangja meg
a csapás mögött picit lemaradt.

Láttunk, csönd évadján, hogy odalenn
borzong a borzas inda, a rózsaág
a tüskéig piroslik s, élesen,
a hó fölé feszült vadászkutyát.

...

A szerelem éhet, szomjat nem olt;
nem is álom, es? ellen se véd;
szerelem még gerendát nem sodort
fuldoklóhoz, hogy mentse életét,
roncs tüd?t lehelettel nem hat át,
csontot nem forraszt, sebet nem hegeszt;
mégis hány ember hívja a halált
szerelmét vesztve - csak míg írom ezt!
Egy súlyos órán én is, meglehet,
enyhülésért nyögve, er?im végén,
kíntól legy?zve kénytelen leszek
az éj emlékéért megvenni békém,
vagy szerelmedért kenyerem és vizem.
Igen, talán így lesz. De nem hiszem.

...