Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.

Vonaglottunk bízón, nagyon,
H?s estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.

Roskadjunk le a Sors el?tt
Két gyáva, koldus csókmível?k.
Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.

Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrás, kis szerelmesek.
Túl vánkoson, leplen, ingen
Sírva láttuk meg: ez se Minden.

Be búsak vagyunk, be nagyok,
Csókokban él? csóktalanok,
A Végtelent hogy szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.

...

Valami szent, nagy éjszakán
Vad nászban megfogant az élet
S azóta tart a nász örökké,
Minden kis mozgás csókba téved.
Csókok világa a világunk,
Csókban fogan a gondolat,
Kicsi kis agyvel?-csomócskák
Cserélnek tüzes csókokat
S a legforróbb csókból szület meg
A legszebb, legnagyobb ige,
Mely hódítóan csap belé
A végtelenbe, semmibe.
S a leglanyhább csókból fakadt ki
A szürkeség, a régi mása:
Nincs vad párzás, nincs tüzes csók ma
S nincs a világnak messiása.
Úgy van talán: szép a világ s jó,
Mi vagyunk satnyák, betegek,
Jégfagyos csókokban fogantunk
S a fagy a lelkünk vette meg.
Szent kéj a csók és szent az élet,
A párzás végtelen sora
S átok a csók, átok az élet,
Ha nincs a csóknak mámora.
Az elt?rt csókok tunya nászán,
A langyos csókok éjjelén
Az átok egyre n? fölöttünk
S így lesz az élet lomha, vén
S így leszünk mi, párzó királyok,
Kopottak, búsak, betegek,
Kiknek csókolni szomjas t?zzel
Már nem szabad és nem lehet.
Ha szomjas ajkak szomjas csókot
Csak szomjas ajkra hintenek,
Ma ez a föld üdvök Olimpja
S nem laknak itt: csak istenek.

...

Álmodom egy n?r?l, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ? megért. Neki, óh, jaj, csupán neki,
Bús, áttetsz? szivem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az ? szent könnyei.

Barna, sz?ke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messzir?l jön, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.

...

Én beszennyezlek. Én beszennyezlek
A leghavasabb, legszebb éjen:
Hiába kísértesz hófehéren.

Színem elé parancsolom majd
Fehér köntösös sz?zi árnyad,
Saját lelkemb?l fölcibállak.

Hiába libeg félve, fázva:
Telefröccsentem tintalével,
Vérrel, gennyel, könnyel, epével.

Hiába reszket, hiába reszket:
Befoltozom gyanúval, váddal,
Bepaskolom mérges csalánnal.

S míg libeg búsan, szerelemben,
Én kikacagom kósza árnyad,
Felé fúvok: menj, elbocsátlak.

...

Remény s kétség között epesztem
Édes kínok közt magamat.
Most feltalálom, majd elvesztem
Lillát s bels? nyugalmamat.

Ha látom ?tet, felhev?lnek
Rabbá-esett érzéseim;
Ha eltávozik, hanyatt d?lnek
Tornyodzó reménységeim.

Imádandó kegyes képének
Mindennap temjénezhetek:
De egy nyájas kis istennének
Tekintetére reszketek.

Err?l bátorít, arról ijjeszt
A tisztelet s a szerelem;
A szív emel, az éj lesijjeszt.
Óh, csiklándozó gyötrelem!

Lelke kegyes; de negédjét?l
Ójjatok, irgalmas egek!
Szava nyájas; de egy nem-jét?l,
Mint a haláltól, rettegek.

Szeme, mint élet csillagzatja,
Boldog napra hív engemet;
Mégis, mint a villám, meghatja
És öszverázza szívemet.

Édes mézharmattal kecsegtet
A nyíló rózsa ajjakán:
De hátha még halált csepegtet
Szívemre, hogyha meg nem szán?

Óh, értem teremtett szép lélek,
Hogy szívem ki nem önthetem!
T?led reménylek, t?led félek:
Terád van bízva életem.

Piros orcádnak rózsájára
Ámor új-új pecsétet nyom,
Hószín kebled liliomára
Lehellte az én fátumom!

De kit bélyegzett ki színedre?
Mék az a boldog valaki?
S fel?lem mit fuvalt mellyedre?
Halált vagy életet? mondd ki!

De kímélj s adj er?t szívemnek,
Ah, gyengén szólj sorsom fel?l:
Mert akármit végzesz fejemnek,
A kín vagy az öröm megöl.

...

Sírhalmok, óh köd-lepte kertek,
Te szívborzasztó éjszaka!
Te alvilág vakablaka!
Ti holtak, akik itt hevertek!
Ti múlandóság birtokának
Setétes völgyei,
Ahol petécses fantomának
Bóbiskolt Hervey!

Gyászhely! melyt?l lelkünk irtódzik,
Hol minden érzésünk elhal,
Fülünk csak csendességet hall,
Szemünk a semmit?l kapródzik,
Csak kupressz árnyékát láthatja
A holdnak fényinél,
Mid?n azt bágyadtan ingatja
Egy sír-fuvallta szél.

Szörny? környék! hová a lélek
Ha ólomszárnyakon rep?l,
Rém?lve jár, alél, elh?l
S félholtan hátrál vissza vélek.
Szörny? környék! kérkedj Youngoddal.
Ki hantodon ragyog;
Isten veled s mord ánglusoddal!
Én ánglus nem vagyok.

Mások siralmas énekekkel
B?gettessék az óboát,
És holmi gyász-trenódiát
Ríkassanak jajos versekkel.
Én íly kedvetlen embereknek
Nem lészek egyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
A kedves estike.

Nékem inkább oly bokréta
Árnyékozza képemet,
Melyet nyér a víg poéta,
Múlatván a szépnemet:
Ezt a vídámabb múzsáknak
S a mosolygó gráciáknak
F?zzék öszve rózsaszín? újjai,
Élesztgessék borba ferdett csókjai.

Nem kell kupressz, mellyel Rácint
Tisztelé Melpómene;
Egy kis rózsa, egy kis jácint
Nékem jobban illene.
Mert ez Lillám szép szemével,
Az pedig tekintetével
Egyezvén, mindenkor lészen t?köröm;
S így mindég új dalra késztet új öröm.

Így veszem fel víg lélekkel
Gyengén rezg? lantomat;
S majd Lillám új énekekkel
Lelkesíti húromat,
Míg leng a friss esti szell?,
S szárnyán egy nárdust lehell?
Rózsában megszállnak a kis istenek
És mennybéli koncertecskét zengenek.

Lelkünkb?l e víg hangokkal
Minden únalom kivész,
Mert megédesítjük csókkal
Ott, hol tartós pauza lész.
Bágyadt nótánk vég-szózatja
A szép tájt elszunnyadtatja;
S addig andalgunk az esti hajnalon,
Míg egymás ölébe hullunk a dalon.

...