Ha eljövend a búcsu-óra,
Ha majd e szív végs?t dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok.

És jól tudom, el?re látom,
Mi bú, öröm van itt ezen
S az ismeretlen túlvilágon:
Egyszerre mind átérezem.

Eszembe jut majd minden átok,
Mind, ami történt s ami nem;
Mely felgyujtotta a világot,
Mást üdvözítvén az "igen".

Mit lelkem eddig félve sejtett,
El?ttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.

És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a multban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?

A gondolat, hogy e mindenség
Nem lesz se több, se kevesebb,
S isten se törli azt le végkép,
Mi egyszer itten megesett...

Vagy hogy nem halt meg voltakép itt
Csak az a perc, mely elrepült;
A bimbó, mely nekem ki nem nyilt,
A vágy, amely nem teljesült?

...

Az emberek beszélnek fájdalomról,
Rakásra hordva sok bút, bánatot;
És mondja mindenik a magáéról,
Hogy már a földön az a legnagyobb.

Hallgatva némán ennyi bút, keservet,
A magamét én el nem mondhatom.
Keresem a magányt, a véghetetlent,
Csak ottan önthetem ki bánatom.

Hol legsür?bb az erd?, legsötétebb,
S a szél elalszik a falevelen,
Mintha megállna percre id?, élet, -
Leborulok sohajtva: "istenem,

Hát e világon semmi sem tökélyes!
Nincs alkotásod kifogástalan.
Ha fogyatékos minden, ami véges,
Teljes talán, ami határtalan?

Te, aki ülsz ott arany fellegtrónon,
Teremt, változtat, öl vezényszavad;
Míg lényeid itt hánykolódnak gyarlón,
Elégedett volnál te egymagad?"

És láthatatlan elborul az égbolt.
Valami árny vonul el odafönt.
A mozdulatlan leveg? meredt, holt.
Mintha befagyna, dermeszt? a csönd.

És mintha megszólamlanék az isten,
És hallanék fohászt, mélyet, nagyot:
"Hozzám hasonló e világon nincsen;
Mindig magamban, egyedül vagyok!"

...

Mint a szerelmes járja szép párjával
Menüetje keccsel teljes lépteit,
S ígézi a szála torlott rendeit
Enyelg? vissza- s vissza-fordultával:

Honnom Ausonia narancsgallyával
Kör?lölelve f?m szép fürtjeit,
Úgy járom én kobzom lejtéseit,
Két négyét összef?zve két hármával.

Gerézd övedzi mostan homlokom;
Ott, hol Tokaj nyújt nektárt istenének,
Víg szárnyokon kél a nem-hallott ének.

E szép vidék l?n kedves birtokom;
Egy új Tibull itt megdics?jtett engem,
S én ?tet és hölgyét örökre zengem.

...

Töredék


1

Mi légyen egy sohajtás s lágy tekintet,
Mi egy olvadó szív forró csók hevén,
S reád epedvén hogy ha lyányod intett,
Ez álom, e merengés, s vágy, s remény?
S szelíd keserv és boldog könnyeinket
Cythere hív ölében zengem én,
F?zz, ó Camoena, szárnyat énekemnek,
Cypris virági nálad is teremnek.

2

Vigan, mint Eos, s mint az estpirúlat,
Mosolygó csendben száll olykor dalom,
Fellengve majd, miként sas, égben múlat,
Ismét borongva j?, mint sírhalom:
De szép alakján sem vad láng nem gyúlad,
Körítve t?led égi nyúgalom,
Sem csüggedésre nem d?l, s gyötrelmében
Eped, mint égi lyány, keggyel szemében.

3

Ne múzsa, lantod reszket? hurjára
Ne j?jön semmi durva, semmi rút,
Szennyetlen áll a gráciák oltára,
Hol nyitva minden szépnek van az út.
A tiszta költ? f?zhet csak hajára
Örökre hervadatlan koszorút,
Melyet remegvén sz?z kezek fonának
Ékességül pirúló homlokának.

4

Még Chronus élt, s Olympnak boltozatja
Víg istenek sorával volt tele,
És Heliósnak fénylett arculatja,
S bájjal fogadta el Thetis kebele.
Oltártok állt, ó Chronus nagy magzatja,
S szép keblü Héra, s tisztelt Cybele,
S mosolyga még, a szent italt kelyhébe
Habozva töltvén, rózsaszájjal Hébe.

5

E szép koron rengett el? Cythére
Vén óceánnak kék hullámain,
Aranyhaj, melyhez csapkodó hab ére,
Sötétesen simúlt el vállain,
Epedt szemérem ült tekintetére,
Félénk mosolygás lengett ajkain,
S lebegve száll a partra kellemében,
S öröm tenyész kör?lte, mint keblében.

6

Szép, mint pályája kezdetén Auróra,
Keggyel teljes, mint Luna jön el?,
Nyílt szívvel minden szépre, minden jóra,
Az égbe gráciák közt hág fel ?.
Minden tekintet száll a lankadóra,
Mindent utána vonz egy bájer?,
De tisztán áll a Charis istennéje,
S csak némán leng a kívánság feléje.

7

Mind boldogok, kik itt az égben vannak.
Mond s földre szálla kísér?ivel
A földlakónak, a boldogtalannak
Nyugtot szerezni lágy érzésivel:
S itt, kik felé remegnek és rohannak,
Oltárán változólag fogja fel,
Dereng azokban egy szelíd indúlat,
S e vad csoport emészt? lángra gyúlad.

8

Azok felett, mint hajnal csillagzatja,
Jelen meg a der?l? szeretet,
Ezekre villámként csap lángozatja,
És öszvezúz reményt és életet.
Ott a jövend?t rózsa közt mutatja,
Útadba szór itt csak tövíseket,
Mert tiszta hely a gráciának honja,
S elvész, kit?l segédét félrevonja.

...

Teljes világi életemben
szelíd a-mollban udvaroltam;
nem volt sosem merész frivolság,
pajzán enyelgés a dalomban.

A jourokon nem egy koros sz?z
érzelmesen szólott szivemhez,
bíztatva egyre, hogy maradjak
továbbra is jó, illedelmes.

Az ablakon át csókolóztam,
de akkor is nagyon szerényen:
álom-reményt, képzelt szerelmet
szívtam magamba holdas éjen.

Az ideál arany hajára
költ?i lázban verset írtam,
s más csókolgatta hamvas arcát,
míg ünnepeltem dalaimban.

Sóhajtozó nagy mélabúmért
a lánynép oldalamra pártolt;
dícsért is sok, de a szívében
azt mondta mind: "De nagy szamár volt!"

...

Már megbántam amit tettem
Már megváltoztam.
Nem is értem,Rám miért haragszol..
Mit vétettem,mondd meg Drága
Bármi legyen,én kiváltom:
Ha szerelmet akarsz
T?lem mindig kapsz!
Ha fogni szeretnéd kezem
Én mindig itt leszek.
Egy valamit nem teljesíthetek:
Hogy szerelmedet elveszítsem!

...