A Nagy Háborúban megtörtént eseményekről…

Thélis kapitány temetésén, mind ott voltak, körülvették a sírt,
És a kemény lég-harcosoknak a szeme kivétel nélkül… kisírt.
Amikor a szertartásnak vége volt, a repülőtérre mentek,
Mert Herbillon zászlós és Maury hadnagy felderítő páros lettek…

Jeges tűk nagyon szurkálták a zászlós félig fagyott ujjait.
Bár próbálta összedörzsölni csak, hogy csökkentse fájdalmait.
Ellenséges terület felett voltak, és hogy csökkentsék a kockázatot,
Hatezer méterben állapították meg a repülési magasságot.

Viszont látta, az ismerős tájakat, a száznyolcas magaslatot,
Azt ahol most az ellenség letáborozott, a rozsnyi fennsíkot.
Ebből a magasságból nézve a föld vonalai alig mozdultak,
A teljes sebességgel haladó gépben ők is csak alig mozogtak…

Föntről a föld vékonyas, szürke szálakkal, országutakkal,
Hol vékonyabb, hol kiszélesedő szálakkal, a folyókkal
Volt kihímezve, mint valami direkt csodálni valókkal.

Herbillon megfigyelő időnként felemelkedett az ülésből,
Mert el is zsibbadt, de inkább csak megszokásból, mint meggyőződésből.
A kábultság, olyan közönyőssé tette…
A veszély gondolata meg elkerülte.

Látott alant egy léggömböt. Maury egyszer csak hátrafordította a fejét,
Ő gyors mozdulattal, a léggömb felé mutatott. Látta pilóta igenjét.

A pilóta tartósan nézett lefele… ő is arra nézett,
És meglátta, hogy a mélyből több folt nagyon gyorsan emelkedett…
Olyan érzés uralta el, hogy egy vad darázsraj közeledett.

Ezek a foltok, amelyek néha, csak felvillantak tükörként,
Az acél tükröződése volt, a napfény rájuk vetültjeként.
Nagyon úgy tűnt, egy német őrjárat várakozott rájuk.
Összesen öt gép volt, ezzel jó is volt a számarányuk.

A zászlós megtanulta a távolságokat felbecsülni
És látta, tudta, hogy az ellenség el fogja őket érni
Kivéve, ha ilyen magasságig nem tudnak felrepülni…

Maury megkísérelt a légbe, még magasabbra fúródni,
De a motor kihagyott, gép engedetlen mozdulatai
Megértették velük, itt nem lehet fölfelé menekülni…

Közben a barna foltok folyvást-nagyon növekedtek,
Igyekeztek és a légtérben magasságot nyertek.
Jean látta a kurta szárnyakat, tömzsi profiljukat,
És megértette, már repülik az újabb típusokat…

Készenlétbe helyezte a géppuskáját,
Precízen lesüllyesztette páncéltornyát,
Közben tüdeje fájt, erőltette magát.

A pilóta, aztán lejtette a gépet nagyon hamar,
Ami a sűrűbb levegőben úgy zúgott, mint a vihar…
Azt érezte a hideg majd' lefagyasztotta a kezeit,
A zuhanás áramlata gátolta a lélegzeteit.

A németek bíborvörös golyói
Repülőjük oly' ad ugrálásai,
A német gépek szédítő táncai…
Közben, már felébredtek reményei…

Hirtelen „részegesen” csodálkozó örömöt érzett,
Mert Maury a zuhanásban nem törte össze a gépet,
Sőt túlhaladtak, az ellenséges vonalakon,
Szerencse-palást beterítette őket, vakon.
Nyugalom, azonban sosem tart hosszú ideig.
Béke sohasem tart, csak nagyon rövid ideig…

Három fekete-keresztes monoplán közeledett feléjük,
Szembe, francia oldal felől jövet, szinte jöttek eléjük.
Az öt harci gép hátulról is támadott… csak jöttek beléjük…

Az ellenségtől nyüzsgő űr, Jeant elkápráztatta,
Mert ez volt a kétágú rettenetes fogó… csapda.
Látta, tudta, hogy ebből kimenekülni, csak vágya…

Maury megkísérelt rést találni a repülő-falakon,
Melyek gyors, töredezett mozdulattal voltak a nyakukon.
Maury bármerre igyekezett, fordult, furakodott,
Az ellenség rögtöni mozdulattal, parírozott.
Minthogy ebben a szempillantásban újabb gép került éppen eléje,
Egyetlen rántással ráirányította a gépét, hogy megy beléje…

De ám, mégis… A kormánykerék vad lökése megreccsentette a gépet…
Maury látta a pilótát, aki kormányt elengedve várta a véget…
A sűrű levegő, elsuhantatta egymás mellett... két repülőgépet…

Közben már a Marne folyó fölé értek,
Melynek a túloldalán… megmenekültek.

De a pilóta egy pillanatig habozott, gépét merre irányítsa,
És ekkor legott, váratlan, erős fájdalom harapott az oldalába.
Szívében most támadt fel a mentő életérzés... érezte csodálkozva.

Fáradt volt már, remegő ajkaiba harapott, hogy legyőzze a gyengeségét,
Hidegtől nagyon merev kézzel, görcsösen fogta emeltyűt és levitte gépét…
Ez az erő jelentette a halálküzdelem pillanataiban a létét.

A landolás után, gép már a kemény, füves földön gurult,
Hogy elkiáltsa őrjöngő örömét, Jean felé fordult.
A hátsó kabinban a széllökések egy élettelen fejet táncoltattak,
Melynek a bal halántékából a vöröses-rózsaszínes habok bugyogtak.

A zászlósnak is kijárt… szép sírhely kellett.
Ott nyugszik örökre… kapitánya mellett.

-VÉGE-

Vecsés, 2015. augusztus 19. –Kustra Ferenc József- Joseph Kessel: „A repülőtiszt” c. regénye ihletésével írtam.

...

A Nagy Háborúban megtörtént eseményekről…

Rövid, néhány nap alatt, csak úgy, az osztag a felére fogyott…
Utána hirtelen, ez a tendencia, elhalt, lehorgonyzott.
Thélis volt az, aki a fáradt emberekben tartotta a lelket,
És a sokk ellenére beléjük töltött egy kis „lázas” jókedvet.

Egy reggel a Meaux mellett egy pilóta bizonytalan keze
Vezette gép vágódott az út menti töltésnek, bele a földbe.
A kerekek összetörtek, a motor egészen a földig ért le.

Ez, a nap ébredésének a pillanata volt,
Amikor az éjszaka szelíd árnyain látszott,
Hogy a hajnal, hasadó fényével találkozott.

A leges-legmélyebb csend zárta körül a láthatatlan ösvényt,
Melyet a landoló repülő kevert, mint láthatatlan örvényt…

A hátsó fülkéből nagy nehezen, Marbot szállt ki,
Vállából fecskendezett vére, vékony sugárnyi…

Görnyedten, lassan a gép elejéhez csoszogott,
Ahol nem régen a kapitány sisakja látszott…
A lába megroggyant, ájultan a földre bukott.

Múlt az idő és Thélis eszmélve látta a növekvő fény hátterét,
Aztán megérezte, hogy a kormánykerék összeroncsolta a mellét,
Közben elkápráztatva nézte kelő nap sugarainak szépségét…

Gépiesen lefejtette magáról a vastag bundát,
Majd lecsúszott… amíg lába érintette a föld porát…
Halotti csend uralkodott mezők felett…
Thélis kapaszkodva felegyenesedett.

A mezők, hallgatagon elterülő csendje vonzotta,
Semmit sem értett, üres volt… nem volt semmi gondolata.
A hajnal friss levegőjében megfeszültek az izmai,
De önálló életet éltek a súlytalan végtagjai.
Már teljesen elvesztette a teste fölött az uralmát,
Csodálkozva nézte a karjai inga-szerű mozgását…
Bal oldalából langyos forrás csörgedezett,
De ezt nem tudta, ilyet ő már nem érzékelt…

Az volt az érzése, mintha régen sétálna a mezőkön…
Holott a friss napfényben, már régen elvágódott a földön…
Szomjas volt… beleharapott a harmatosan zsíros fűbe,
Még megpróbált fel is állni, de csak úgy maradt félig ülve.
Azután a hátára dőlt, mellén keresztbe tett karokkal,
Sebéből egyre gyorsabban kifolyt a vére… patakokkal.

A kapitány, még élve hullt a halál szelíden ölelő karjaiba…
Az aranyszínűre váltó napfény, a sugaraival beborította…

Vecsés, 2015. augusztus 17. –Kustra Ferenc József- Joseph Kessel: „A repülőtiszt” c. regénye ihletésével írtam.

...

A Nagy Háborúban megtörtént eseményekről…

A repülősök a köd ellenére, parancsot kaptak felderítésre…
A zászlós, könyörögve nézett a kapitányra, de nem ment bevetésre.
Most Thélis még nem tartotta alkalmasnak ilyen időben repülésre.

Bevetésen, Neuville volt a pilóta, Berthier meg a társa.
A pilóta két éve volt már a repülő osztag oszlopos tagja.
Bevetések előtt izgatott volt, mint szülésnél a bába,
De soha sem közelítette meg a halál gondolata.

A német lövészárkok fölé értek, a köd és a föld között,
Egy sötétes, folyosó-szerű nyilasban, az ellenség fölött.
A gép, teljes sebességgel, csak belevetette magát,
Német gyalogosok csak nézték a távolodó farkát.
Olyan közel voltak a földhöz, hogy látták a lövészárkok belsejét,
És teljesen ki lehetett venni az árok-mellvédek reliefjét.

Legfeljebb tizenöt méter, gondolta Neuville, összeszorított foggal,
Bizonyára lőnek is ránk, meg talán ordítanak nekünk, teli torokkal.
A gyakorlott pilóta keze, azonban erősen fogta a kormányt,
A gép így határozottan tört előre, keverve a köd-állományt.

A pilóta még nem félt ajkát bevonta... köd ízetlen nedvessége,
Az ellenzőt is belepte a köd, vastag, harmatszerű sűrűsége.
A szél dühödten korbácsolta szabadon hagyott homlokát,
A gép meg maga előtt, csak hajtotta-tolta a köd falát.

Neuville, előkelő származása okán, nem akart lövészárokba menni,
Így ajánlották, bár nagyon veszélyes, de ha tetszik, próbáljon meg pilóta lenni.
Küzdelem tombolt az akaratereje és gyávasága között... Nem látta senki…

Ujjaival görcsösen markolta a magassági kormányt,
És a lövészárkok rendszere fölött, tartotta az irányt
Ahogy közeledtek a célhelyhez, a köd csak erősödött,
És csak alig látszott a lövészárkok rajza a föld fölött...

Berthier is izgult, egészen másért, bár már ő is két éve szolgált,
Félt, mint mindig, ha úgy vélte, hogy nem tudja ellátni a szolgálatát.

Végig repülték a frontot, Soissons és Reims között,
De végül is nem láttak semmi jelentőst sem, köd mögött.
Így Berthier az ujjával, hazafelé irányt bökött.

A repülőtéren Thélis kapitány, fel és alá járkált hosszan,
Jean zászlós is ott várta a gépet, izgultak... egyre csak jobban.
A Veste felől, a ködvattától tompítva, mormogás hallatszott,
De a zászlós nem tudtam megkülönböztetni, szél fújt, vagy mást hallott.

A kétfedelű, hirtelen vált ki, megjelent a ködből,
Neuville mesterien tette le a széles ívből.
A hangárhoz gurult, a pilóta a kabinjából kiszállt.
Berthier meg mozdulatlanul ült tovább, semmit sem csinált.

A kapitány odament, megrázta, de a keze leesett…
Berthier egyenruhája a bal válla alatt volt tépett…
Rögtön kórházba bevitték, de útközben már nem lélegzett…

Neuville nem tudta megmondani, rájuk lőttek-e,
A motor és a szélzúgásba, ő nem hallott semmit se…

Vecsés, 2015. július 27. – Kustra Ferenc József- Joseph Kessel: „A repülőtiszt” c. regénye ihletésével írtam.

...

Hétköznapi pszichológia…

Választ keresel?
Megleled, ha igyekszel,
Saját utadon.
*
Okos az ember,
Bölcsességgel szívében.
Döntés mindig kell.
*
Vágyak szívedben,
Mik vezetnek életben?
Sok nem teljesül.
*
Imához térdelsz,
És benne Istent kérlelsz…
De Te mit teszel?
*
A remény éled,
Tétovácskán felébred;
Megy tovább élet.
*
Szemeddel is láss!
Mert szíved, bizonytalan,
Döntése téves?
*
Fuldokló sóhaj
A végzetek porában;
Már nincs új óhaj.
*
A sötétkamra
Kiolt a végtelenből,
Az üdvösségből…
*
Mikor minden rossz,
Te legyél más, ne légy rossz!
Mássz ki… gödörből!
*
Egy jó barátnak
Soha ne fordíts hátat,
Mert nem tudhatod...
*
Ha süt rád a Nap
Akkor Te légy boldogabb,
Hithű borúsként.
*
Vágy villamosa
Néha bizony, kisiklik;
Tedd újra sínre…
*
Az észjárásod
Legyen gyors és furfangos,
Lész’ eredményes.
*
Ha sarkallnak az
Érzelmek, tévúton vagy!
Élet, úgy marad!
*
Dönteni pedig
Mindig muszáj, de hogyan?
Élet elrontás?
*
A fájó döntés
Is döntés. Meghozandó!
Élet kegyetlen…
*
Minden döntésed
Először gondold végig.
Helyes döntés jó!
*
A döntéseknél
Összes körülményt vizsgáld.
Ne üsd ki magad.
*
Ha halogatod
Döntést, becsapod magad.
Légy ön őszinte!
*
Nagy döntésekkel ’Bölcsességről’…
Választ keresel?
Megleled, ha igyekszel,
Saját utadon.
*
Okos az ember,
Bölcsességgel szívében.
Döntés mindig kell.
*
Vágyak szívedben,
Mik vezetnek életben?
Sok nem teljesül.
*
Imához térdelsz,
És benne Istent kérlelsz…
De Te mit teszel?
*
A remény éled,
Tétovácskán felébred;
Megy tovább élet.
*
Szemeddel is láss!
Mert szíved, bizonytalan,
Döntése téves?
*
Fuldokló sóhaj
A végzetek porában;
Már nincs új óhaj.
*
A sötétkamra
Kiolt a végtelenből,
Az üdvösségből…
*
Mikor minden rossz,
Te legyél más, ne légy rossz!
Mássz ki… gödörből!
*
Egy jó barátnak
Soha ne fordíts hátat,
Mert nem tudhatod...
*
Ha süt rád a Nap
Akkor Te légy boldogabb,
Hithű borúsként.
*
Vágy villamosa
Néha bizony, kisiklik;
Tedd újra sínre…
*
Az észjárásod
Legyen gyors és furfangos,
Lész’ eredményes.
*
Ha sarkallnak az
Érzelmek, tévúton vagy!
Élet, úgy marad!
*
Dönteni pedig
Mindig muszáj, de hogyan?
Élet elrontás?
*
A fájó döntés
Is döntés. Meghozandó!
Élet kegyetlen…
*
Minden döntésed
Először gondold végig.
Helyes döntés jó!
*
A döntéseknél
Összes körülményt vizsgáld.
Ne üsd ki magad.
*
Ha halogatod
Döntést, becsapod magad.
Légy ön őszinte!
*
Nagy döntésekkel
Irányítod életed!
Sorsod kovácsold.
*
Bíz’ jó a döntés,
Ha a jövőd, így jobb lesz.
Eredményfüggő!
*
Az okos döntés,
Ha attól boldog leszel…
Élet végéig.
*
Ha használod az
Intuíciót, bölcs vagy!
Ész és megérzés!
*
A bölcsesség a
Mindig jó döntés vége!
Ezt az utat járd!

Vecsés, 2013. október 11. –Kustra Ferenc József – íródott: senrjú csokorban.

...

1942 telén…

Nagy pelyhekben
Hull az első. Nyirkos sár.
Nap elolvasztja.
*
Hó bolyhok fákon,
Mélybe hulló ősvények.
Szél, nyirkot áraszt.
*
Hitvány az idő,
Havas eső, hózápor.
Lefagyás veszély.
*
Ködbe feszülő
A tél. Zuhanó pihék.
Fent mereng a Nap.
*
Hűvös-gonosz szél.
Esőcseppek, ősvényen.
Víz, földön megfagy.
*
Szél, bőszen zenél,
Nyers hangjai szúróak.
Szél… hideg kabát!
*
Első fagynyomok,
Fenyőknek sűrűjében.
Hideg hajnalok.
*
Hideg dalocska,
Szakadékba hallatszik.
Fázó állatok.
*
Tölgyerdő, ködben
Kezdi a didergését.
Nagyon soká tart!
*
Erdőben sok a
Tapasztalt fa-emberke.
Kopaszak ágak.
*
Üvöltő vad szél,
Sziklahasadékokban.
Félelmesítő.
*
Lombtalan fejű
Fák felett a szél sem jár.
Álló, hideg tömb.
*
Sombokrok fagyos
Hálóján szarvas fut át.
Fanyar, megfagyott.
*
Kemény tél lehet,
Ha a som bő termést hoz.
Som csak tarkállik.
*
Hófelhő-torony
Sötéten emelkedik.
Baljós előjel.
*
Széllel és jéggel
Fagyasztó havas erdők.
Titokrejtő hegy.
*
Fehérek biz’ a fák
Nincs világ, hol a világ?
Lét, maga szürke.
*
Sötét éjszaka.
Lombtalan fa, kóró ág.
Nagy a fehérség.
*
Csend előfordul.
Félelmetesebb zajnál.
Viharszél surrog.
*
Sátorlap kunyhó
Fehér, dérbevonattal…
Kacaj, nem hallik.
*
Sátorlap alatt
Még nyűtt lóca sincs. Jégpad.
Zord, hideg magány.
*
Dühöngő szelek,
Mindent beterítő hó.
Felhőfolyamok.
*
Hófehér a tél.
Erdők, hideg-szárazak.
Mindenből jég lett!
*
Színek megfagytak,
Felhők eljegesedtek.
Megdermedt világ.
*
Hideg, hegyi szél,
Átkozott krimi jálja.
Nagyon erős fagy.
*
Deres mindenség,
Jég borította ősvény.
Jeges sziklapad.
*
Jégszerű, kemény,
Összeállt hó utakon.
Megcsúszás veszély!
*
Levegő ködös,
Mindent belep zúzmara.
Teljes a szélcsend.
*
Rideggé válik,
Kopasz lesz az egész táj.
Víznek fagyveszély.
*
Farkasordító
Hidegben esik a hó.
Fehér táj-lepel.
*
Tél csendvilága,
Dermesztőn hideg, jeges.
Hóban vetett ágy!
*
Fagyos hópihék
Hozzák hideg változást.
Egyujjas kesztyű.
*
A viharos szél,
Jégcsap orgonán játszik.
Jéghideg dallam.
*
A hótakaró
Élőt, élettelent fed.
Andalító csönd…
*
Fehér látványa,
Szemvakítóan mesés.
Hószemüveg nincs.
*
Ébredő hajnal,
Sok-sok hóakadályt lát.
Hó, derékig ér…
*
Hóval fedett hegy.
Köd borította fennsík.
Lavina csusszan.
*
Jégbe borultak
Sok hó alatt, bokrok, fák.
Kristálytakaró.
*
Összesereglés
Fennsíki vadludaknak.
Hóban élelem.
*
Mátyásmadarak
Kiáltanak, nem fáznak.
Hidegtűrőek.
*
Hópihe roham,
Föld fehér takarót kap.
Hógolyó verseny.
*
Hópehely attak.
Szél kavarta hóvihar.
Lavina veszély.
*
Fehér takaró.
Síkság, végig szikrázik.
Hóvakság veszély.
*
Meredek utak,
Szédítő szikla-szélen.
Havas és csúszós.
*
Utakon menni,
Nagy hótorlaszok között.
Fagy és jeges hó!
*
Kőrisfa erdő
Csikorgó, hegyi fagyban.
Jéghideg reggel.
*
A fenyves fölött
Fölkúszott a Hold. Hó-fény.
Hóban árnyjáték.
*
Január násza,
Kopasz fákkal karöltve.
Hó fátyol… szépség!
*
Homály takarja
Fényes csillag sereget.
Láthatatlan fény.
*
Vastag hóesés,
Hó-híd is kialakul.
Hideg összeköt.
*
Szél, hó szemcséket,
Szürke hófelhőket fútt!
Nedves hózápor.
*
Szakadatlanul,
Erővel tomboló hó.
Ősvényt betemet.
*
Tiszta egű éj,
Hófödte fedezékek.
Nyomorgó élet.
*
Égető a fagy.
Átfúj mindent… jeges szél.
Erőfeszítés.
*
Éj, mély és vastag,
Hideg, húst lemarkoló!
Mindenhol jégcsap.
*
Jégkéreg kemény,
Ágak, bolyhos csuklyában.
Fényességesek.
*
Minden időknek
Legkegyetlenebb tele.
Rekord a Krímben.
*
A Nap, borzasan
Remeg a hegyek fölött.
Jég! Havas síkság..
*
Hold, fényesedve,
Havas hegyekre világít.
Baljós árnyjáték.
*
A hajnali fagy
Jégvastagítóan tart.
Felette, ködfolt.
*
Hajnal. Hóvihar.
Elemek tombolása.
Test szinte jeges.
*
Kegyetlen fagy.
Kétszáz éves tölgy reccsen!
Mínusz harminc fok.
*
Hirtelen vihar.
Égbe forgó hó tornyok.
Támadás lanyhul.
*
Védett erdőkben
Februári viharok.
Nincs hátra sasszé.
*
Három napos szél.
Vihar, mint Himaláján.
Sérülés, fagyás.
*
Ég, teljesen vak,
Rég nincs csillagragyogás.
Hóesés könnyed.
*
Szétoszló felhők,
Vakítóan fehér hegyek.
Repülő sem jár.
*
Tág térségeken,
Vak botorkálás. Porhó.
Hirtelen szűnik.
*
Régi, erdei
Út bokrokkal. Olvadás.
Szürkés víz folyik.
*
Erdő melegszik.
Fenyvesekbe, olvadt hó.
Fekete földsáv.
*
Szédítő sziklák,
Öreg erdők rügyeznek.
Bő hegyi folyók.
*
Előbujt a nap,
Űzte reggeli ködöt.
Jégcsapolvadás.
*
Holdtányér kitört
Felhőből, tisztásra néz.
Még fagyos a szél.
*
Márciusi szél,
Délről, felhőket kerget.
Eső, hó vegyes.
*
Fekete színnel
Átitatott felhők úsznak.
Zivatar könnyek.
*
Április. Hó nincs,
Elolvadt hegyekben is.
Kiadós esők.
*
Húsz öles fenyők
Magas hegyek díszei.
Lent füves mezők.
*
Vizes pára ül
Fűvön, fán, szakadékban.
Lesz még napsütés…

Vecsés, 2016. január 20. – Kustra Ferenc József- Ilja Vergaszov: „Történetek a Krímből” c. dokumentumregénye alapján… eredeti Basho féle haiku-stílusban írva.

...

Kezdő hadnagy voltam 1942.- ben…

Jaj!
Hideg
Ölelget!
Remeg testem,
Lelkem, mindenem!
*
Itt
Lélek
Nem leli
Nyugvó helyét!
Sír is oly’ hideg.
*
Gaz
Hideg,
Maga az
Ármány! És az,
Hogy még lőnek is…!
*
Vánszorogva botorkál a lélek, de, nincs miért visszanézni,
Mert azzal is csak robbanásokat lehetne visszaidézni.
Álmodozó a lélek, az égbe száll belőle a sóhajtás,
De, nem hallja meg az itteni hó és a hideg ármánykodás.

Amikor először hallottam, hogy „tyiu-tyiu-tyiu…” az orosz így orgonál,
Majdhogy nem, áhítattal hallgattam, „tyiu-tyiu-tyiu…”, az orosz hogy muzsikál…

Az ágyúszó oly' lágyan, harsogva-ordítva a fülembe cseng…
A találat becsapódik… ha élünk, érezzük; föld belereng!

Tyiuuu-tyiuuu-tyiuuu… tizennyolcszor egymás után,
Ez volt a nagy katyusa, a tizennyolc csövével sorban, majdnem buján...
Ez a reaktív fegyver, ontotta a halált, dallamra, szinte puhán.

A katyusákból csak mi előttünk van, vagy harminc darab,
Nagy zenekar, mi úgy van hangszerelve, hogy… haláldarab.

Itt a lélek, mint tört cserép, darabokra válik,
Folyvást sebző szilánkoktól, kis-apróra mállik,
Ez nem a mi harcunk, mi életünk... kiviláglik.

Tra-tra-tra… szólt a géppuska, a lövedékek felénk kaszáltak,
Kat-kat-kat… a légvédelmi gépágyú is megszólal... galádak.
Trrr-trrr… pereg az orosz dobtáras géppisztoly, nyelve, szeletelne.
Ha életben maradunk, az föltétlen Isten segedelme…

Rám morog egy messze hordó ágyú, miközben csak... csak ácsorgok.
Nem talált messze volt, így ijedtemben, mérgemben, én rámorgok.
Embervér-éhes a robbanás, látom, de az ittlétünk, átok!
*
Front lehetne az
Élted pályaudvara…
Akna csak fütyül.
*
Vannak itt még nekem, otthoni reményteljes álmok,
Élet szabadulásra, isteni csodára várok.
A múlt sodort ide, régebbi időszakon át,
Itt én, nem látom szépnek reggel, a nap sugarát...

Negyvenkettő szilveszterre értem az állomáshelyemre,
Legott csak, azt láttam, mennyi bajtársam nincsen eltemetve….
Éppen, mínusz harminchét fok volt... mulatságra a hideg,
De itt nem volt pezsgő, nők meg tánc, itt élet nagyon rideg.
Megdöbbentem… itt a lefagyott kéz és a láb a módi,
Mínusz negyvennel szemben nem lehet akadékoskodni.
A hideg itt mindenható, mint a gonosz, sátáni kacaj...
Lépre csal, de, ha nem mész, akkor is kiállt... erre, davaj.
*
Aknának, hideg
Nem számít. Repül és öl.
Épp szilveszterkor.
*
Szilveszterkor az élet és a halál, táncra is kelt egymással,
Közben egy bomba lecsapott, ölelkezett kemény fagyhalállal!
*
Katonák fáznak,
Nincsen téli ruhájuk.
Vezérkar… izzad?
*
Én szakaszparancsnoknak lettem idevezényelve,
Egyből az első vonalba, életben… reménykedve…
Van itt nekem a hóba ásva egy kis bunkerem,
Van tisztiszolgám, épp a földim, őt már ismerem!
Az őrség meg a készültség, állandóan mindig kint van terepen,
Ez a rettenetes hideg és vastag hó, lyukat robbant lelkeken.

Érzem én azt, mi benne él a szívemben,
Nem hevenyészett érzelem a semmiben.
Hogy mi van, a havas éjben,
Meglelem… a fagyos jégben.

Nekem itt, mint szakaszparancsnoknak, emberekről kellene gondoskodnom.
De nincs időm... a sok elesettért, sebesültért, folyton le kell hajolnom…

Itt nincsenek lombtalan, meztelen fák, mik borzonganának,
És nincsenek vérmes remények, mik köztük bolyonganának!

Hamar jött a január tizenkettedike és reggel kilenckor,
Az orosz össztüzet kezdett zúdítani most, és nem majd, víkendkor.
Elég baj volt ez nekünk, de, délután öt órakor meg is indultak!
Végeláthatatlan roham hömpölygött felénk... szerepek, kitisztultak.

Igyekeztek úgy lőni, hogy találjon belénk! Jaj, ügyességnek...
Jöttek a pufajkás gyalogosok, a motorizált lövészek,
Jöttek a lánctalpasok, amik lassan de, éppen elénk értek.

Kiadtam a parancsot, mindenki kezdjen el futni hátrafelé,
Megvártam az utolsó katonámat és indultam arrafelé…

20 év múlva…
*********
Emlékszem, a bunkerommal átellenben egy fakereszt állott.
Egy akna belecsapott, a friss kereszt, az enyészetbe szállott.
Már akkor sem tudtuk, hogy ki volt az eltemetett, él ös emlékezet
Mert, az aknarobbanás elvitte róla az utolsó emlékeket…

Emlékeimben: ott minden karcos volt, szinte katasztrófa,
Akárhová néztem is, láttam, mindenütt csak, sok a sorja…

Nagyon porzott a hó, a hóvihar szembefutott velem.
A pengeéles hó szemcsék, könnyezővé tették szemem.
Derékig hóba süllyedve, velem battyogott a bánat.
Behívót kaptam, így hagytam el kedves hazámat.

Egy biztos, ott az élet nekünk biz' több volt, mint roskatag,
Lőtt egy akna, és utána már lehet... minden hallgatag.
Öt percre előre gondolni is, volt nagyon ingatag.

Az ember ott csak tengette a szürke napjait egykedvűen,
És bizony, senki nem kapott nevetőgörcsöt… semmi örömben.
A frontvonalat én jó helynek nem-igen gondolnám,
Golyóval ölő, és jeges mészárszéknek mondanám!

Ott az ember lelke olyan volt, mint oldott kéve,
Szíve-lelke is széthullott, fronti messzeségbe.
És bizony ott még elfagyott az ő legénysége…

Borzalmas, a havas, jeges-tájon orosz roham-támadás,
Élet kiszámíthatatlan… soknak nem is volt megmaradás.
A fronton, az erőszak dúlt és a reménytelenség,
Megfagyás volt napirenden, hozzá elő dermedtség.
Ott éltek és lőttek a katonák, megfagyott lábbal,
Oly kicsinyes volt ott az élet… kéz-fogás, halállal.
Folyvást és szinte állandóan bőgtek az orosz fegyverek,
Kik a fronton éltek-haltak, fagytak… voltak ők is emberek.
A halál oly’ keveset dolgozott, csak a fagyást küldte ránk,
Mint kisgyermek, sóvárogtak, sírtak a haldokló katonák.

Régen voltak ezek, de, bennem még nem múló az emlék,
Barátaim, ott mind elmentek… legyen nekik békesség!

Ott bizony, nem voltak unalmas, kurta napok,
Esténként konstatáltam: huh, életben vagyok.
Számból, másokéból, szakadtak a sóhajok…

Szerencsére túléltem, itt vagyok,
Nevelek is, egy szép nagy, családot!
A régi háború, nekem szerencsémre már emlék,
Bízok, hogy több háború nem lesz nekem! Én nem mennék...

Az útmentén, néha még látom… halott, merev emberi testek,
Kilőtt, égő harckocsik, lánctalpak által felszántott bunkerek.

Hallom, hogy miként süvít... katyusa tizennyolc csöve,
Még látom, hogy a parancsok bunkere szét van lőve!

Még emlékszem, hogy a kemény, negyvenfokosra fagyott szalonnát
Nem tudtuk vágni, sem rendesen enni, csak faragtuk falatkát.

Minden emlék, csupán fájdalmas szerencsére múlt idő,
A részben elveszett élet hiánya nem felejthető.
Az öldöklő mészárlás emléke soha nem múlik,
A hó meg, a meghalt bajtársak sírjára, csak hullik.

Ott
Voltam!
Az ármány
Nem győzött le!
Ördögkacaj se…
*
De
Lelkem
Darabja
Csak ott maradt!
Jól emlékezek!
*
Isten velünk volt, mi tizenegyen, egyben maradtunk és haza is érhettünk!
A sok viszontagságot, borzalmat még leírni sem tudom… mindent túléltünk!

Van egy kis tanyám, én még a nagypapámtól örököltem,
Állatokkal és egy kis földdel. Kezdtem is és műveltem.
Mire az orosz front ideért, már visszailleszkedtem.

Azért a biztonság kedvéért a család elbujtatott egy kis árva szénakazalba,
És a kaukázusi hordának garázdálkodását, a feleségem is megúszta…
Gazdálkodtam pár évet, de az új hatalom elvette a gazdaságot,
Örültem, hogy a ház megmaradt, meghagyták a családi lakhatóságot.

Pár éve kezdtem keresni a velem volt túlélőket, de csak hétről tudtam meg valamit,
Még ennyien élünk és évente január tizenkettedikén, találkozunk egy kicsit!
Örülünk egymásnak és az életnek, anekdotázunk, eszegetünk, iszogatunk kortynyit.

Amikor rám lőttek az oroszok, nagy volt a kalamajka,
De, semmit nem tehettünk, ez volt az orosz tüzérek dolga…
Nekem fontos, hogy túléltem, jeget is, megérkeztem haza

Az emlék nem hal meg, csak talán eltelt idő elfedi,
De a rosszra is feltétlen muszáj visszaemlékezni!

Vecsés, 2016. január 2. – Kustra Ferenc József - versben, haikuban és apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.

...