Mese-mese mátka…

Mordult rám egy ijesztőn nagyot… sötét reggeli felleg,
Megijedtem és úgy felborzolódott bennem az ideg!
Messzire révedek, látok kénköves ménkű levágott.
Vihar borzolja, tó vize nem tükrözi képed, látszott!

Mellénk ment, pedig igyekezett nagyon, így megmaradok meg a mának,
Majd holnap keresem, sajnálatomat kifejezem az égett fának…
Néha hál’ Istennek az ellen is téved,
Szemem, most boldogan félre, másra réved…

Jelszavaink vannak: Tisztesség! Méltóság! Szabadság!
De egy hóvihar ezt mind elsodorja? Ez igazság?
Figyelem, de nem hallom, hogy időjárás lépked hangtalan,
Így azt sem látom meg, nincs napsütés, de hosszú árnyéka van.
Nincs nekem nyugalmam, ez biztos, mint a végtelen, oly' távoli messzeség,
Felettem, mint egy végtelen kék óceán, betakar és irányít az ég...

Esik, akkor is, ha nem akarom, és nekem esernyőt kellene nyitni!
Nyitnám, de az orkán legott széttépi, rongyát, meg messzi ég felé viszi!
Így én csak ázok és látom mások is, télen meg jég, sítalpam tőri,
Szomszéd gyerek meghógolyózott, majd elszaladt, ez ellen sem véd semmi.

Csak baj van tavasszal, mert a termés lefagy,
Nyáron a növényzet… mert nincs víz, kiszárad.
Ősszel az esőzésekben szánt és elakad a traktor,
Majd megint jő a hideg tél, az a legkeményebb faktor.

El kellene menni az Óperenciás tengeren túlra,
Mert ott lakik a hatalom és az bizony csak rajta múlna,
Hogy az időjárás javuljon, a kecskénk ne száraz füvet legeljen,
Szegény ember fia, valahogy… üres szénapadlásig emelkedjen.

Jelszavaink vannak és változatlan: Tisztesség! Méltóság! Szabadság!
Már ítélhetne, a mesebeli üveghegyi, emberi bíróság…
Verőfényes nap lesz ma, kéne is indulnom a parasztok nevében,
De még szereznem kell hamuba sült pogácsát és sikerül, remélem…

Csak akkor ehetünk, ha az időjárás megengedi, és csak akkor kirándulhatunk
Ha, az időjárás alkalmas, és a dzsungel özönvíz elmossa az új betonutunk!
Ki kint marad, azt villám veszély fenyegeti,
Olyan nagyon csattan, hogy lelkét remegtetni.
Mentség, csak ha lehasalsz a tíz centis sárba,
Az meg, jól befolyik a gyolcsgatyád korcába!

Ősembernek volt már menedéke, egy nagy-nagy masszív sziklabarlang,
Bejáratnál égett a tűz, védte őt… ez nem volt ópiumbarlang!

Nyáron izzadunk,
Télen meg fázunk.
Esőben ázunk,
Most mit csináljunk?

Király nem ígérte meg, ha eredménnyel járok, hozzám adja a lányát,
De majd meg is kell tennie, mert nem rúghatja föl eme mese világát!
Nők és gyermekek, férfiak, küzdjetek időjárással, ez égi harc!
Ne feledjétek, jön hóvihar, jön tornádó, ez mind… a nagy égi sarc.
Ti, meg mi, mind csak nézzük, hogy változnak meg a felhők, szél fújja leveleket,
És a fű kiszárad, meg éheztek is… már nem tudom sorolni egyebeket.

Szélroham, őseim gránit sírját forgatta, le is döntötte!
Az meg fed lapot, kis, apró miszlikbe majd' porrá feltördelte.
Ha így majd később, a sírhelyet a sírásók beszántják,
Aztán a maradt gödörbe a száraz avart behányják…

Egy kalpagom volt, tegnap azt is elvitte a szél,
Belül zsíros volt, de így már nincs ki múltról beszél.
Fázok, izzadok, esdek és köhögők!
Életben úgy maradok, ha röhögők…

Kor embere látja, az időjárás átok, oly’ mint egy szabadságharc!
Itt az ember csak akkor győzhet, ha győzhet, hogyha oly’ kemény, mint a kvarc!
Kénes eső ellen nem véd semmi, főleg nem az ámító ál-jogok,
Özönvízben, meg amit veszítünk, a sok élet... mind-mind áldozatok!

Hóviharban, tűző napon, buktak el már hős urak,
Sokan csak értelmetlenül, béke-földben nyugszanak.
Rossz idő nemcsak a fákat tépi, csavarja ki és tarolja a termést,
De emberi életeket sem kímél, ők már tán' nem hallják a dobpergést!

Aki a küldöttségbe velem akar jönni az, most jelentkezzen,
Hozzon biz’ viharkabátot, a nélkül elutazni lehetetlen.
Ha! Megjövünk, érkezünk, a királynál bízunk, hogy lesz dinom-dánom,
És értelmes üzenetet hozunk… és az, tán’ nem lesz ákombákom…

Vecsés, 2014. december 28. – Kustra Ferenc József

...

Nem tudom az élet miért olyan mint egy dzsungel?
Másnak nem? Én érdemeltem e jót? valamivel?
Folyton fába, bokorba, vadállatba ütközők,
Kerülném ezeket, de? csak beléjük ütközők.

Az élet tengerén nekem is van álomhajóm,
Mi kivezethet a viharos vízből, ezt szomjazom.
Mondják az élet üstökös, enyém csak trükkös,
Nekem már minden döfős, göcsörtösen tükrös.

Keresztre feszít a létem, ezzel kész?
Tekintetem mereng, sűrű ködbe vész.
A vérem majd belep és paplanként eltakar?
A jótékony lombfüggöny örökre betakar?

Ahogy a távolba merengek könnyeim peregnek,
Meditálok léten, belőlem síró szemek kinéznek.
Erőm lassan elhagy? miért hagysz el Istenem?
Már bizony csak szenvedek, megszakad szívem?

Óriás boa átölel, de nem kellek már,
Csontomat majd lerágcsálja a jaguár.
Nyíl méreg béka lassan átmászik rajtam,
Harcom véget ér s egyedül maradtam.

Még azt mondja a jaguár, látom, nem mozog az ajkad
És látom, hogy végigfut a félelem, borzongás rajtad.
Azt gondolom én, hogy igen jól látod bundás,
De az élet nem egyszerűen csak így sommás.

Elátkozott az én életem,
Mert közösségi ember lettem.
Nem születtem én falkavezérnek,
Rabszolgája lettem a létemnek!

Ha fáj a szó és lúdbőrös a hátad, vigaszt vársz,
Nem vágysz mesékre, törékenyen csak egyedül állsz.
Gyermekkori álmaim? olyan szépek,
Elmúlóan tündöklő álomképek?

Zúgva-bőgve robbant fel a láva? és hol még a vége,
Elsodorja erdőket, bujt állatot? mi ember léte.
A keserűség hatalmába kerít,
Valószerűség, hogy lelkem meg vonít.

Csöpörgő esőben ázok? de fázok!
Nincs esernyő, mi megvéd, hát átázok.
A halál a koronatanú a daloló múltjáról.
Mosolya, vidámsága, az öröme, eltűnt útjáról?

Jóm nem sok volt még ó, ezen a földön
Bár szivárvány ragyog, égen és földön
Alulról a lomboktól nem látom? Ó, de régen
Aprócska koromban volt ilyen, vágyó élményem.

Ez van? én így éltem életem zömét,
Nekem ez jutott, az örök félsötét,
Sőt, a tévedésből belém lőtt sörét!

Nem vagyok én szabó? álmot már nem varrok magamnak.
A vadállatok mik? belőlem harapni akarnak.
Tengerész sem vagyok, mégis kint vagyok az élet tengerén
És tán úgy végzem, mint hajótörött, lassan, jól elmerülvén?

Arcomat borítja a vér és a halálveríték,
Neszezés nélkül múlt az élet, dzsungel a teríték?
Itt csak döghalál van? itt sehol nincs senki,
A dögcédulámat? ki az, ki letépi?

Vecsés, 2012. május 26. ? Kustra Ferenc József

...

A torpedós orvlövész - a II. Világháborúban, az Atlanti óceáni, tengeralattjáró háborúban…

A konvojtól lemaradókra, halál bőszen leselkedett,
Ki lemaradt, azoknál a hangulat nem volt emelkedett…
A szürke, néma és rozsdafoltos hajótest,
Csendesen állt a víz felszínén, mint aki rest.

A periszkóp kiálló fémoszlopáról
És a fedélzeti biztonsági láncról,
A közeledő hajó motorjai zakatolása ütemére,
Csöpögött a víz folyamatosan, a búvárhajó fedélzetére!

Lent a torpedóvetőnél némán álltak, néztek emberek,
Ez volt az utolsó torpedójuk, amit most betöltöttek…

Hidrofon-kezelő figyelt, fejhallgatóval a fején megadta
Hogy halálraítélt kereskedelmi hajónak mi az adata,
Hogy a torpedó, kilövés után, el, hol és mikor találhatja…

A becsült sebesség, becsült távolság is megvolt,
A háta mögött álló ember a kapitány volt...
A kapott válaszokra, egyenként bólogatott.

A parancsnok felmászott az acél létrán a támadó fülkébe,
Ott a helyiség megélénkült, elmúlt az emberek feszültsége.
Volt, kinek viccelésre támadt kedve hevesen, mint, menedéke...

Az U-boot hídján, négy őr távcsővel pásztázta ködöt,
És semmit nem láttak, de a szabályszegés föl sem ötlött!

Csak a hullámok miatt fedélzetről felcsapódó és becsorgó víz hangját
Lehetett hallani és érezni hajó, süllyedő, emelkedő ritmusát…
A kapitány odaért közéjük, csak nézett, de nem szólt, nem hallatta hangját.

Mind az öten, egyszerre hallották meg hajóról, karácsony énekét,
És tudták, a hajón angolok ünnepelték a karácsony estéjét…
A kapitány felemelte a különleges Zeiss távcsövét, de semmit nem látott,
Bámult ködbe... a hajót akarta látni, vágyni szerette volna a valóságot!
Fogta a csőbeszélőt és halkan egy parancsot morgott bele,
Elektromos motorokkal indultak el, a hullámos csendbe…

A Walwis Bay nem kapott semmilyen elő jelet vagy figyelmeztetést,
Egy pillanat alatt fordult át a fedélzete, élte rettenetét…
Ünneplő gyereket bontogatták a karácsonyi ajándékokat,
És aki élt, átélte halálos pusztulást meghozott rémálmokat.
A kabinpadló is megemelkedett és fel is szakadt,
Mint egy felhasított gyomor, ami a kardtól kiszakadt…

A hajó megbillent és imbolyogni is kezdett,
Mint a bizonytalan, aki a ködben eltévedt…
Bal oldali motor kiszakadt masszív, szétzúzott talapzatáról,
És kiszakította a hajó oldalát, mintha... lenne papírból.

A rémült rádiós tudta mi lett, a beállt sötétben asztalába kapaszkodott,
Hallotta a kinti pánikot, adásra tette rádiót, morzejeleket adott.
Tengeralattjáró! Tengeralattjárók megtámadtak! Közben, több imát mormogott!

Többször leadta a hívójelet, de senki nem válaszolt,
A konvoj ötven mérföldre már régen el is távolodott…
Megpróbált egy közeli New-foulandi állomást is hívni ízibe…
De a hajó süllyedt, az antennavezeték már belelógott a vízbe…

Vecsés, 2016. november 14. – Kustra Ferenc József – íródott: Földi Pál: „Konvoj csata az északi-tengeren” c. dokumentum regénye ihletésével.

...

A II. Világháborúban, a tengeralattjáró háború…

Az U-boot kapitánynak, előnybe kell részesíteni a jövőt a jelennel,
És az alapos előkészítést, értő, fegyelmezett, mérsékletes vezetéssel…

Szemben a vad zabolátlansággal, mint véggel,
Szemben az előkészítetlen rögtönzéssel,
Valamint, meggondolatlan vakmerőséggel!

Vízi koporsó
A tengeralattjáró;
Ha elsüllyesztik.
*
Mosoly fogyóban,
Végtelen fájdalom… úr!
Idő is véges.
*
Az életcsata
Győztese, mindenki más…
Vég, időben jön.
*
Testből megy lélek.
A várt léptek elhaltak…
Csend uralkodik.
*
Pereg életfilm…
Adás közben megszakad…
Elégett cellux…
*
Csendben van a vég…
Hirtelen, vad ordítás!
Feladás… rögzült!
*
Ládába zárt lét…
Ez… a jövő nyugalma…
Út, már elfogyott.
*
Kínszenvedés sok,
Türelem, meg oly’ kevés.
Végül, győz… halál.
*
A kötelesség,
Katona istenhite.
Nincs meggyőződés.
*
Világ, mivé lett,
Így haladva, mivé lesz?
Pálfordulás, hol?
*
Üzletből a pénz!
Üzlet… kinek érdeke?
Halott, tömegek!
*
Tűzben hamvadhat
A fegyver, hamu maradt;
De béke nem lesz…

Vecsés, 2016. november 13. – Kustra Ferenc József – íródott: Földi Pál: „Konvoj csata az északi-tengeren” c. dokumentum regénye ihletésével.

...

II. Világháborúban: bevetés a Földközi tengeren…

A Földközi tengeren régebben őrjáratozó
U-311 számú tengeralattjáró
Parancsnoka, H.D.F. von Tiesenhausen tengerészfőhadnagy. Nagyon is gyakorlott volt.
Látcsövében meglátta a közeledő flottaköteléket… annak a végzet volt!

A hadműveleti napló béli bejegyzés,
Teljesen hiteles és ez maga nem kevés.

„Negyvenegy, november hatodika. Tizenhat óra.
Derült idő, enyhe szél, kis hullámok, egy játszoda.

Az őrszem is jelzi, hogy riadó!
Keletről jövő, több hadihajó.
Minden ember, tüzelőállásba,
Periszkóp ki, támadóállásba.”

Periszkópmélységben a naszád… kapitány meg nézi,
Hogy jön három hadihajó, meg több romboló… neki.
Valamennyi vetőcsőnek készenlét! Lövést fogok leadni az orrból!
Ki is lett választva a második óriási csatahajó az sorból.

A nagy csatahajó lassan beúszott periszkóp látómezejébe,
A cél baloldalára, „Los: I.-II.-III.-IV. cső tüzelése”!
Futási idő: ötven másodperc, majd három nagy robbanás!
A hadihajó balra dől, lőszerrobbanás, füsttakarás.

Orr hirtelen megkönnyebbül, emelkedik, hullámnyomás emeli, kormány nem tartja meg,
Felszínen körbepillantott és ötszáz méterre egy csatahajó közelítette meg.
Erre rohan, hogy legázolja a tengeralattjárót, de, elkésett, már nem lepi meg.

Gyors-merülés! Mindenki az orrba! Elektromos gépek, előre!
A naszád éppen, hogy sikeresen lebukik, mint bálna a mélybe.
A csatahajó teljes gőzzel, gyilkos haraggal elzúg felette…

Nincs megállás, a víz fokozatosan préselődik a cellákba,
A mélység pillanatok alatt már száz méter, a naszád mentsvára.

Mivel süllyedés nem állt meg, kormányt fel! Egész erővel előre!
De a naszád, tovább merül… Biztonsági mélységhatár a léte?
Százhatvan méter a végső határ… Kioldani a hajótő gerendáit!
Végső merülési tartalék, több mint öt tonna… ne veszítse legendáit.
Minden sűrített levegőt, palackot, a mellső tankokra kapcsolni!
Vészkiürítés! Lassan kétszáz méteren vagyunk, nem áll meg süllyedni…

A mélységmérő nem mutat többet, már kiakadt.
A hajótest recseg, jajong, sok szegecs elpattant.
Lámpaburák eltörtek, szerkezet majd’ szétszakadt.

Jóval lent vagyunk már a biztonsági határ alatt,
A naszád, bármelyik pillanatban összeroppanhat!
Végtelennek tűnő, elmúlt percek alatt a süllyedés megáll,
Erőlködő elektromos gépek miatt az orr felfelé áll…

Hosszú percek csak múltak, volt idő elemezgetni...
A naszád, orral kezd lassan felfelé emelkedni,
Egyre gyorsul, nem tudjuk a levegőt elvezetni…

Gépek állj! Ez sem segít, a felszínre emelkedtünk gyorsan,
Mert naszád könnyebb a stabil súlyánál, a tenger is morran.
Hajó, hatalmas toccsanással kiugrik a vízből,
Libegve áll a felszínen, nem mozdul el egy helyből.

Jó pár mérföldre vagyunk már elsodródva, a harc helyszínétől,
Ellenség nem látható, mesélhetünk hajó dicsőségéről...

A naszád menekülőképtelen, csak felszíni úszás a léte,
Felszínen kezdjük meg a veszélyes visszatérést a kikötőnkbe.
***
A négy torpedóból, Őfelsége csatahajó
BARHAMOT, telibe találta három torpedó.
Nyolc perc alatt el is süllyedt,
Lent, kezdődött az enyészet.
***
Az utólagos vizsgálat megállapította, hogy a tengeralattjáró
Kétszáznegyven méterről jött vissza. A német haditechnika volt kiváló,
Hiszen csak, maximálisan százhatvan méteres merülésű volt a hajó!

Vecsés, 2017. január 2. – Kustra Ferenc József - A tengeralattjárós epizód, megtörtént eset. ’Megmenekülés a víz alatti pokolból…’

...

Végig süvölt…

Hangos szél... végigsüvölt a háztetőn,
Dübörögve... mint lovas had a mezőn.
Engem üldözne, de én lekushadok,
Védelmet ellene, sehol nem kapok.

Elvagyok, mint cirkáló a tengeren
Egy csóró pórnép vagyok a végeken.
Én lennék más... pici szerencsém volna,
De nincs (!) csak a pech szól... utolsó szóra.

Már kitörnék, mint bika karámjából
Mert már elegem van az olcsóságból…
Én megtennék többet is, ha tudnám mit!
Fogadnám, bárki... őszinte segélyit….

Vecsés, 2002. december 20. – Kustra Ferenc József

...