T?led én csak azt kívánom,
Jelenj meg újra, ott, az állomáson,
Tomboljon a nyár újra felettünk,
A szemedbe újra csodálkozás
Vegyüljön...
Ne hidd el, magadnak se, hogy
Még mindig szép vagyok, ?rzött
Szerelmed, hogy együtt legyünk
Boldogok...
Érkezz meg úgy, mint akkor az
Els? nyáron, tomboló forróságon
Áthasító villámon, akard, hogy ez
Legyen az otthonod...
Tégy csodát, két kezed varázsoljon
Körénk csodákat, az otthont, a
Kicsi házat, muskátlis csoda-várat,
Ahol mindig imádlak...
Akármi fáj, bármi nehéz, jussak
Eszedbe, hiszen a szíved már oly
Rég megígérte, tartod és nézlek,
H?séges óriás...
Tiéd a szívem, nem férhet hozzá
Senki más, nem férhet hozzá, hisz
Hogyan tehetné, mikor te akkor
A mindenem lettél, ki merne így a
Helyedbe lépni, hisz ez az esküvés
Ki nem mondatott,
De égi...

De ki is mondtuk,
Végleges, nekünk
Már nem kell
Félni...

...

Az aranyló nap bukott
A Dunába, alkonyat tájt.
Eszembe fájtál, menten.
Milyen szép volt, s rövid,
S hogy nem lehetett sehogy
Másképpen...
Igazából most mondom el,
Akartalak, mint játékot a
Kirakatból a gyerek.
Alatta az ára, kopár
Kifogás, de téged már
Egyszer kifizettek...
Becsomagoltak, valakinek.
El is vittek, így hiába már,
Hogy húz a szíved hozzám.

Te másoké vagy régen,
Én magamé vagyok.
Te azt nem adod fel,
Én ebb?l nem adok.

De - ha fölhangzik egy
Lágy country dallam,
Szálas alakod testet
Ölt a dalban.
Míg tart a zene, a tiéd
Minden ragyogásom.
Szeretettel hazudom,
Hogy vártalak és te
Lettél az álmom...
Zene kikapcsol, távolodsz.
Én újra józanul talajt fogok.
De tudom és ez annyira jó
Nekem... hogy volt egy nyár,
Benne egy sosem volt

Szerelem...

...

...megbántott életemet,
mint egy tarka sz?nyeget.
Ne a keservek foltját lássad,
feledkezz bele a színek,
árnyalatok, csodákat
ígér?, puha bolyhok
sokaságába, ne gondolj
most már semmi, semmi
másra, kit?l mit kaptunk
és mennyit...
El?szoba volt az életünk,
eddig, s most kiléptünk
egy napfényes teraszra,
omlik a millió virág rajta,
minket ünnepel minden
kis bimbó, s levél...



Elkezdtünk élni, ne sajnáld
a fölösen lefutó id?ket, most,
épp csak most markolj meg
minden szépet, akár a
könnyet is, mely a boldogságtól
az arcomon végig lepereg...
Sósan is édes, hisz minden
tiéd már, tündökl? mosoly,
mely csak téged talál, s az
öröm könnye, mely miattad
hull le, mint barna levél,
?sszel a fáról, sz?nyeget
terítve boldogságból
eléd...



Megleltük egymást, mint
fájón, véletlenül, bután
elvesztett, kedves holmit,
mit pótolni nem lehet,
mert csak egy van bel?le,
az az egyetlen egy...
Értéke az egyetlensége,
semmivel nem váltható ki,
semmi nem adható érte
cserébe, helyette valami
más nem nyugtat,nem
vigasztal...


Minket, egymás mellett,
tér, s id? marasztal, mert
másik felünk nélkül bénán,
félszegen, iránya vesztett,
képtelen, élet nélküli lét
jutna nekünk...
Együtt, egészek, mi leszünk
a nyom a éji sétányon, mibe,
ha jót akar magának, mindenki
beléphet, hogy varázsunk
által megigézett, teljes létezést
kapjon ? is, ki még ma
boldogtalan...


Mindenkinek szívesen adjuk
a stafétát tovább, hiszen mire
lenne jó egy boldogtalan
világ, szomorú, lehajtott
fej? emberekkel telten...
Mi egy felütéssel zenére
hangoljuk a néma szíveket,
mert ilyen, mint nekünk,
másnak is bizton lehet,
ha tiszta a szíve, s él benne
ezernyi, r?zselángos vágy...


Megmutatjuk, hogyan épül
téglánként a boldogság, ha
megszenvedetten, méltón
felkészülve várunk rá, mint
karácsonyfára, nagy szem?
gyerek...


Többé soha nem engedem el
a kezed, ha te is
engeded...

...

Meg kéne házasodnom? Meg kéne javulnom?
Kápráztassam el a szomszédok lányát
bársonyruhámmal és faustus csuklyámmal?
Ne moziba vigyem hanem temet?be
értekezzenek vele az Ullman-fürd?kádak meg a legújabb csaptelepek
el?nyeir?l
aztán kívánjam meg csókoljam meg a többi és a többi
? meg mindent csak azt nem én meg tele megértéssel tudom miért
nem gurulok dühbe és nem ordítok rá Tapogass! Azt szeretem ha tapogatsz!
Ehelyett szépen összeölelkezünk
nekid?lünk egy vén megroggyant sírk?nek
és csillagokat számlálva duruzsolol neki egész éjszaka-

Mikor bemutat a szüleinek
egyenes hát, végleg megfésült haj, fojtogató nyakkend?,
üljek le összeszorított térdekkel harmadosztályú hever?jükre
és ne kérdezzem Merre van a fürd?szoba?
Hogy lehetnék más mint aki vagyok,
fiatal senki minden vágyam egy habfürd?-
Ó szörny? is egy fiatal senkinek
kitéve közszemlére a család elé és a család ilyeneket gondol
Most látjuk el?ször! Ez akarja a mi Mary Lounkat!
a tea meg a házisütemények után megkérdezik Mivel foglalkozik?
Most mondjam meg? Tetszenék-e nekik akkor?
Mondanák-e Na jó házasodjatok össze, elveszítjük a lányunkat
de kapunk helyette egy fiút-
Most kérdezzem meg Merre van a fürd?szoba?
Úristen, és az esküv?! Az egész család meg a család barátai
és csak egy maroknyi tarhás szakállas haver
azok is kizárólag a kajáért meg a piáért-
És a pap! Rám bámul mintha onanizálnék
és megkérdezi Óhajtod-e ezt a n?t
hites és törvényes feleségedül?
Én meg, reszket? térddel, hogy mit feleljek, azt mondom Zzelatin!
Megcsókolom a menyasszonyt és azok a gennyes állatok veregetik
a hátamat:
Na fiú, most már testesül-lelkestül a tiéd! Hahaha!
és láthatod hogy a szemükben
valami obszcén nászéjszaka csillog-
Aztán lehetetlen rizsszemek és edénycsörgés meg cip?nyikorgás
Niagara! Cs?dület! Férjek! Feleségek! Virágok!
Mind kényelmes hotelekbe tódulunk
Mind ugyanazt csináljuk éjszaka
A közömbös portás tudja mi következik
A hallban lötyög?k tudják amit tudnak
A fütyörész? liftkezel? tudja
A pislogó szobapincér tudja
Mindenki tudja! Esküszöm már ott tartok, hogy semmit sem csinálok!
Fennmaradok egész éjjel! Belebámulok a szállodaportás pofájába!
Visítozom: Francba a nászéjszakával! Francba a nászéjszakával!
ámokfutást rendezek ezekben a majdnem felülmúlhatatlan szobákban
nyasgem! Unom a banánt!
Élnék inkább a Niagara mélyén! egy sötét oduban a Zuhatag alatt
ott gubbasztanék ?rült Nászutazó
kiötölve a házasságtörés sohanemvolt módozatait, bigámia megszállottja
válás szentje-

De mégiscsak meg kéne házasodnom meg kéne javulnom
Milyen szép is volna hazamenni hozzá
megülni a t?z mellett a feleségem a konyhában
kötényben fiatalon és kedvesen a gyerekemmel a szíve alatt
és túláradó boldogsággal odaégeti a marhahúst
és sírva jön be hozzám és felkelek a nagy karosszékb?l
Azannya! A teremburáját! Ty? a kiskésit!
Istenem micsoda férj lenne bel?lem! Bizony meg kéne házasodnom!
Annyi ugyanis a dolgom! többek közt be kell lopódznom Mr. Jones
házába kés? éjszaka
és be kell temetnem a golfüt?it az 1920-as norvég könyvekkel
Továbbá egy Rimbaud-képet akasztanom a f?nyírógépre
Továbbá teleragasztanom Tannu Tuva postabélyegeivel
az egész léckerítést
Továbbá ha Mrs. Kindhead gy?jteni jön
A Közös Kassza számára
elmarnom és fülébe súgnom Kedvez?tlen jelek gyülekeznek az égen!
Valamint ha a polgármester eljön a szavazatomért
Mikor hoznak törvényt a cápavadászok ellen?
És a tejesembernek egy cédulát hagynom az üvegben
Pingvinport, legyen szíves, hozzon egy kis pingvinport-

Mégis, ha megházasodnék és Connecticut és minden csupa hó
és lebabázik az asszony és én álmatlanul mint a rongy
éjszakákon át talpon, homlokomat a csöndes ablaknak támasztva,
mögöttem a múlttal
minden helyzetek legközönségessebbjében találom magam,
remeg? ember
a felel?sség súlyával a vállán és semmi hogy-oda-ne-rohanjak
semmi római arcél? smuzolás-
Az lenne csak a szép!
Cuclinak hoznék egy gumi Tacitust
Csörg?nek egy zsák törött Bach lemezt
Kiszögezném Della Francescát az ágyra
Ráhímezném a partedlire a görög ábécét
Járókának meg felépítenék egy födetlen Parthenont -

Nem, kétlem hogy ilyen családapa lenne bel?lem,
se vidéki élet se hó se csöndes ablak
csak ez a tüzes büdös sz?k New York
hát emeletnyire a föld felett, svábbogár a patkány a falban
elhízott birodalmi-német feleség sikoltozik a krumpli felett
Mer büdös neked a munka
És öt csöpög? orrú kölyök örök szerelemben Ciccamicával
És a szomszédok fogatlanok és kazal a hajuk
mint a 18-ik század izgága boszorkányainak
mind át akar jönni és nézni a tv-t
A háziúr a lakbért követeli
F?szer és Gyarmatáru és Kék Láng Gáz és Elektromos Tartozékok
Szerelése
Lehetetlen hanyatt feküdni és álmodni telefon hóról
parkoló szellemekr?l -
Nem, nem házasodhatom meg soha nem házasodhatom meg!

De - tegyük fel ha elvennék egy szép
szívdögleszt? úrin?t
magasat és sápadtat elegáns fekete ruhában
hosszú fekete keszty?ben
egyik kezében cigarettaszipka
másik kezében egy pohár whisky
és egy m?teremlakásban élnénk óriási ablakkal
ahonnan kilátás nyílik egész New Yorkra
tisztább napokon még távolabbra is
Nem, nem ismernék magamra elegáns börtönálom felestársa -

No, és a szerelem? Azt bizony elfelejtem
nem mintha alkalmatlan lennék rá
éppen csak fölöslegesnek tartom mint hogy cip?ben járjak -
Soha nem akartam elvenni egy anyámforma lányt
És Ingrid Bergmann szóbe se jöhetett
És lehet hogy ma már akadna nekemvaló de az már biztos régen
férjhez ment
És a fiúkat nem szeretem és-
de mégiscsak kéne valaki!
Mi lesz ha 60 éves leszek és magányos
egyedül a bútorozott szobában húgyfoltokkal a gatyámon
és a világon mindenki házas! az egész világegyetem csak én nem!
Ó, tudom én ha volna egy valószín?tlen
amilyen valószín?tlen vagyok én
a házasság sem volna valószín?tlen -
Ahogy ? várja magányos idegen ékkövei közt Egyiptomi kedvesét úgy várom én is - 2000 évet és az élet fürd?vizét siratva.

...

Páfrányfeny?k legyez?s árnyalagútján
- mily ?söreg fák! valamennyi él?
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy n?t. Haja nyersaranyát
legyez?nap tarkázza. Más n?k jó pénzért
horgolták édes pezsg?szín anyagból
b?re burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
n?-e vadon? - pettyezi sz?ke, majdnem
sz?ke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos leveg?t, könny?-tisztán
halad t?sarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkez?en! -
elmondhatom: esetem ez a n?, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak el?le riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszeg? kontúr, mely így sóhajt: ?Tied
vagyok, légy íz enyém!?
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy ?szül,
a zenészekre bömböl: ?Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...?
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szer?en;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréb?l,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárn?, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ?Bár ne találkoztak volna.?

Követve ezt a n?t, eszembe jut, hogy
miel?tt idevet?dtem, hajnalban az erd?n
a Madarak Ébreszt?je keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ?Hozzon újat e nap!?
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
?Legyen ez a nap is ugyanolyan!?
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ?Tiéd vagyok,
légy az enyém!?
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki b?g majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzel?désb?l is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezd?dik a pezsg?szín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfeny? árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy el?ször segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az els? vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ?Hozzon újat e nap?, de
madarakéval: ?Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."

...

I

Oh kedves az élet, szép a világ;
Itt hagyni nehéz nyarad, ifjuság...
De szép Ida nélkül nem élhetek...
Világom, éltem, isten veletek!

Pokol az éden is pár ne'kül;
Le a sírba, le, csak ne egyedül!
Kevély, dacos Ida ott lesz velem;
Egyszer halok, egyszer megölelem.

Kértem, könyörögtem; kinevetett.
A halállal szóltam; megegyezett.
Csak vigyem el, ugymond, majd összeád;
Öleljem örökké sz?z derekát.

"Ölelni fogom sz?z hóderekát,
Csókolni tüzes parázsajakát.
Rongy életemet így jól eladom.
A halált, a rondát, kikacagom."

II

A sírbolt zárva, a kulcs kihajítva.
"Ketten valahára, ketten Ída!"

"»De isten a harmadik, tudd meg, pór!«"
"S mi mindaketten csak hamu, por!"

"»Itt esküszöm, ?seim hamvaira,
Hogy meghalok inkább!«" - "Hahaha!

Hisz magam is épen úgy akarom.
Szerelmet ad ajkam, halált karom.

Ragyogó szép tested ugy égetett;
Ki nem állhatom már; legyen hideg!

És lelkedet, azt magamba szivom,
Hogy el még a halál se válasszon."

Sírmécs odafönn, aludj ki hamar;
Hóváll, ne remegj, az éj betakar.

III

Tizenkett?t ver az óra,
Vigyázzatok házatokra.
Atya, fiu és szent lélek!
Mondja minden jótét-lélek!

Dúl, ful a szél, szaggat fákat,
Mint valami dühödt állat.
Ablak, ajtó zörg; a sírbolt
Egyszerre csak nagyot sikolt.

Hirtelen megállapodék
A szél, mintha hallgatóznék.
Még egyet nyög, egyet sóhajt.
Mit jelenthet!? kéjt-e vagy jajt?

IV

Szivében a t?r, de az ajk meleg
Egy percig: ez Ártor, ez a tied!

Csak percig, ugyan minek is tovább?
Több kéjt az öröklét maga sem ád!

S gyult ajka halóéhoz közelít;
De holtat a holtak nem engedik!

Egyszerre, holott mi zörej se volt,
Valamennyi el?tte áll, a holt.

A lányra eresztik pókkarjokat;
Nem húzza ki száz ló egy ujjokat.

Rángatja el Ártor, sehogy se megy.
Megkondul azonban fölötte: egy!

Elt?nnek a vázak, de már mit ér?
Még tüzel az agy, de már fagy a vér.

És üthet az óra akár hatot,
Mindegy nekiök: az utolsó volt.

V

Hova lett a kisasszony s a vadász?
Túrt hangyaboly, zúg, forr a grófi ház.

Egyházfi le-föl lót-fut; mi baja?
Orsó a szeme, gereben a haja.

Házát keresi, nem tudja melyik.
Hebeg sokat is: nem érteni, mit.

Kezében a kriptakulcs: oda hát!
Le a baktert, a szolgált katonát.

Lemegy az, föl is ér; beszélne már;
De néma örökre, szegény; mi kár!

A diák, pedig olyan jó feje volt,
Esze nélkül jött föl: tébolyodott!

Megy harmadik is, nagy igéretért;
De mi haszna, az meg már föl sem ért.

Ne senki be többet! Hívnak papot,
Beszenteli újra a templomot.

A kriptagarádot befalazák.
Azóta, kié volt, kiholt az ág.

Halasztva a pör, temetve titok,
Úgy várja be a vég itéletnapot.

S csak sejti, ki hallja, mit beszél,
Mely szökdös az ablakon át, a szél.

...