Páfrányfeny?k legyez?s árnyalagútján
- mily ?söreg fák! valamennyi él?
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy n?t. Haja nyersaranyát
legyez?nap tarkázza. Más n?k jó pénzért
horgolták édes pezsg?szín anyagból
b?re burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
n?-e vadon? - pettyezi sz?ke, majdnem
sz?ke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos leveg?t, könny?-tisztán
halad t?sarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkez?en! -
elmondhatom: esetem ez a n?, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak el?le riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszeg? kontúr, mely így sóhajt: ?Tied
vagyok, légy íz enyém!?
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy ?szül,
a zenészekre bömböl: ?Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...?
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szer?en;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréb?l,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárn?, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ?Bár ne találkoztak volna.?

Követve ezt a n?t, eszembe jut, hogy
miel?tt idevet?dtem, hajnalban az erd?n
a Madarak Ébreszt?je keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ?Hozzon újat e nap!?
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
?Legyen ez a nap is ugyanolyan!?
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ?Tiéd vagyok,
légy az enyém!?
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki b?g majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzel?désb?l is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezd?dik a pezsg?szín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfeny? árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy el?ször segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az els? vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ?Hozzon újat e nap?, de
madarakéval: ?Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."

...

Te n? vagy; én férfi; ez a világ:
és mindenek m?ve mindegyik.

Itt a tompa léptek a hóban; az idegen;
nyomorék ökörszem; apáca; táncos; Jézusszárny
a falusi sétálók fölött; és körülöttünk
rengeteg gyönyör? kar és meghitt dolgaink.

Nézd, ama csillagok hogy kószálnak ?sfény botjukra
d?lve az égen: míly egyszer?en viszi a kékség
az örökéletet Isten nyugodt barlangjába, hol Cézár
és Szókratész, primitív falfestmény gyanánt
hülye szemmel néz a világba, ahol mi ketten élünk.

Te a keresett vagy; én a keres?; ez a keresés
és mindenek küldetése mindegyik.

Mert a nagyság igásló, mely el?húzza
a szilárd kocsit; és útunknak célja van.
De a géniusz hatalmas kicsiség, szívszivárgás,
mely egyformán borítja be a nyulat és vadászát.

Mint egy virág álma, szerelmem, oly simán
fut a füves szél az éj s?r? fenyérjén:
nézd csak, az erd? nagy fapillantása hogy
mered ártatlanságunk épületére.

Te falu vagy; én az idegen; ez az út:
és mindenek m?ve mindegyik.

Ne tevékenyebb vagy részvétlen legyen az ember: de tágabb
élet?; s minden városa lengessen tiszta lobogót...
Túl sokáig voltunk egyedül, szerelmem; az átszúrt lábnak
kés? van szörnyen a vízen, és nem halhatunk most meg.

T?n?dtél-e, mért tört be az égen valamennyi ablak?
Láttál e hajláktalant nyitott sírban: Isten kezében?
Megismertetnéd a pacsirtákkal a háború eszel?s zenéjét?

Itt a tompa léptek a hóban; az idegen;
nyomorék ökörszem; apáca; táncos; Jézusszárny
a falusi sétálók fölött; és körülöttünk
rengeteg kétségbeesett kar és meghitt dolgaink.

...

Onewéj, ébredj szerelmem,
te vagy a virág az erd?n,
te vagy a madár a prérin,
lágy szemed akár az ?zé.

Ha csak egyszer rám tekintesz,
boldog vagyok, olyan boldog,
mint a prérin liliomszál,
hogyha kelyhét harmat érte.

Lélegzésed édes illat:
vadvirágok szaga reggel,
szárnyaló illatuk éjjel,
hulló lombok évadában.

Minden csepp vérem feléd lök,
vágyik egyesülni véled;
úgy vágyódom rád találni,
mint forrás, ha napba szökken,
s tündökl? holdfénybe éjjel.

Ébredj, rólad zeng a szívem,
ha közel vagy, oly örömmel,
mint sóhajtva daloló fák
eperérés hónapjában.

De mikor boldogtalan vagy,
szívem úgy fordul borúsra,
mint fényes folyó sötétül,
ha felh?k árnyéka hull rá.

Amikor te legvígabb vagy,
zaklatott szívem der?s lesz,
mint folyón, a hideg szélt?l
fodrozó hab nap tüzében.

Mosolyog a föld, a víz is,
mosolyog a tiszta égbolt;
de mosoly nem j? a számra,
ha te már nem vagy körülöttem.

Árva vagyok, árva, nézz rám!
Szívem lüktetése - nézz rám,
ó, ébredj, ébredj szerelmem,
Onewéj, ébredj szerelmem!

...

Ifju éveimet rég elpazaroltam,
Szines álmaimat messze szerte üztem...
Vadrózsák szirmait durván letapostam,
Csak néha maradt egy, mit hajamba tüztem
-Eltünt ifjuságom tudná-e feledni?
Egy megtépett lelket tudna-e szeretni?

Egy megtépett lelket dal és álom nélkül,
Aki olyan, mint egy összetépett rózsa...
Kinek mi sem maradt multak emlékéb?l,
Csak néhány keserü, eltemetett óra.
-Eltemetett multam tudná-e feledni?
Megtért, bünös lelkem tudná-e szeretni?...

Tudná-e szeretni simogatón, lágyan,
Fehér, liliomos, tiszta szerelemmel?
Mint mikor még üde, tiszta volt a vágyam,
Ahogy én szerettem az egész lelkemmel?
- A régi álmaim tudná-e feledni?
S a ragyogó ujat tudná-e szeretni?...

Tudná-e szeretni jelenem, jöv?met?
Tudna-e szeretni egyedül engem?...
A megtisztult lelket, aki ujra sz?het
Sok-sok méla nótát egy uj szerelemben?
- A megírt dalokat tudná-e feledni?
S a meg nem irtakat tudná-e szeretni?...

A meg nem irtakat, amit még csak érzek,
Amelyben szinesnek látom a világot...
S azt a sima utat, amelyre most lépek,
Ahonnan Magának hozom a virágot?
- Mindent letiporva, mindent elfeledni,
Tudna-e egyedül csak engem szeretni?!...

1914

...

Szép este van. Szép csöndesen aludj.
Szomszédjaim is lefeküsznek már
Az uccakövez?k is elballagtak.
Messze-tisztán csengett a k?.
Meg a kalapács
Meg az ucca
S most csönd van.
Régen volt amikor láttalak.

Dolgos két karod is oly h?s
Mint ez a nagy csönd? folyó.
Nem is csobog csak lassan elmegy.
Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
Aztán a halak
A csillagok is.
És én egészen egyedül maradok.

Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj.
Bizonyosan te is szomorú vagy
Azért vagyok én is szomorú.

Csönd van
A virágok most megbocsátanak.

...

Mert lelkem oly tükör, amelyben
Legszebbnek látod magadat;
Gyönyörködöl az istenképben,
Min?nek szerelmem mutat;
Mert szép vagy ott, mint a dics?ség,
Hódító, mint a diadal;
Tekintetedben angyalfönség,
Mit?l imává lesz a dal:

Ezért lejársz hozzám az égb?l,
Hogy ez arany vissz-sugarak
Rád özönölve a lelkemb?l
Fürösszék hiuságodat.
Oh hát e kölcsönös fényesség
Legyen választó átok itt,
Mely arcodon s szivem mélyén ég,
Engem megöl, téged vakít?

Hát csak butor, bár kedves, drága,
Tükröd maradjak én neked,
Kit soha, bármi h?n sovárgja,
Félvén, nem ér lehelleted?
Hát lelkem fénye, tisztasága
Legyen számomra kárhozat,
S ki isten-voltodat nem látja,
Szerelmedet majd annak add?

Ez hát a rend a mindenségben!
Te is olyan vagy, mint a nap,
Tündökl? a végetlenségben,
Melyt?l minden fényt visszakap;
De kebléhöz nem fér, csak az, ki
Reá homályt vet, léha folt;
Míg hátul a föld megkeríti,
Arcára csúsz a satnya hold?!

...