A kormos égb?l lágy fehérség
szitálja le üres porát.
Didergve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégsem hallható,
mert zsongva, súgva, és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem, zordon árnyat
egy hófehér, szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zeng?, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mit angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul,
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csendes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!

...

Leszállt az est, künn a mez?kön árny van,
és szénsötét már-már a tiszta ég,
és a gomolygó, g?zölg? homályban
bátortalanul egy kis csillag ég.

Ezüsterny?s lámpás süt asztalomra,
el?ttem áll a váró tinta, toll.
S én elmerengek, tollam messze dobva,
s egy könny remegve szempillámra foly.

Oly bús az est... A hold merengve kél fel,
távolból édesen szól a zene,
s néhány madár lefekv? éneke.

És záporozva hull a rózsa, csók...
Csak engemet fog által jégkezével
egy visszajáró hófehér halott.

...

Hogy éjfélkor bezörgessen a párod,
ki áldást hoz, s minden jajt vissza?z.
Mert a tiéd lesz, jámbor, tiszta sz?z.

...

1

Olyan vagy, mint egy álom-angyal,
halványszin?, ezüst nyakaddal.
Szavad, minthogyha heged?b?l
zokogna fájón, sírva b?völ.

Nagy b?nök alkonyán jelensz meg
habtestü, sz?zi, gyenge gyermek,
s te szent, te b?ntelen, te boldog,
szivembe felrázod a poklot.

2

Ó mint szeretnélek téged szeretni,
örjöngve hívni lázas éjszakán,
fátylas szemed bágyadtságába nézni,
míg ránkborul a csókos, halk magány.

Egy más világ h?s rózsáit csodálom
virágos, ifju, tiszta arcodon
s fogam csikorgatom, hogy nem szeretlek
s a fagyban a lángokról álmodom.

3

Téged kereslek, rózsakeblü lányka,
halvány nyakaddal, kék gyermekszemeddel,
ki, hogyha megjelensz vad álmaimban,
zokogva és riadva rettenek fel.

Téged kereslek, titkoslelkü gyermek,
ki szembe ülsz le a vonatba s akkor,
mid?n remegve sejtem, hogy szeretlek,
leszállsz a vágtató vonatról...

...

Én feleségem, jó és drága-drága,
eddig neked dalt alig-alig írtam,
mert nem bíztam tintában és papírban,
s féltem, hogy elhull a szavak virága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
mikor az ?sz nyugalmas, tiszta, síma
mosollyal vérzett - áldott heroina -
sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
hordozza a fejét a bálteremben,
karján egy gyémánt-fül?, buta húri.

Én nem hiszek a n?be. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba - kis piros ajtó,
most nevet?, most bánatos-sóhajtó -
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.

Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
olyan bitang már a költ? kabátja,
éjjel két nyomorék-karját kitárja,
s feléd ölel ? is - szegény - busongón.

Mert tett engem az élet h?si-vaddá,
adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
volt kenyerem a g?g meg az alázat,
de csak te tettél krisztusi lovaggá,
ki köntösét is megfelezi azzal,
akit szeret. Érted téptem le álcám.
A fájdalmat hoztad szépmívü tálcán,
a szegénységet, kinccsel és vigasszal.

Világok lázát mérik most a népek -
s én egy higany-pont rebbenését várom,
37,2... vagy 37,3...?
s a pesti utcán is remegve lépek.
Remegve nézek innen messze, hátra,
oda, hol hóban ível föl a Tátra
s betegek fekszenek, lágyan merengve
szájukban h?mér?vel, téli csendbe.

...

Egy képét láttam arany medaillonban,
Tizenhat évvel sz?kén rámmosolygott.
Hol voltam akkor én, ó hol bolyongtam,
Hol vártam a n?t, a veszélyt, a sorsot?

Milyen sikátor rejtett t?le félt?n,
Féltékenyen milyen könyv volt el?ttem,
Milyen nyomor és milyen bánat ?rzött,
Hogy nem kerestem s hozzá nem vet?dtem?

És e mosoly, e sz?z, tizenhat éves
Kit üdvözölt el?ször és sóváran,
Ki állt ujjongva és gy?z?n elébem,
Míg én csillagra vártam a homályban?

Ha vissza tudnék menni e tavaszba
S tizenhat éve küszöbére állni
És mondani: "Üdvözlégy, ifjú angyal,
E nap az élet és e perc királyi!

Megállj, hadd nézzek fiatal szemedbe
És tiszta ajkad bíborát köszöntsem.
Ezért indultam a nagy tengerekre
Életgályámmal az örök id?ben.

E percet és e szent tizenhat évet
Most elviszem. Gy?z?vé tett az élet."

De én oly kés?n láttam ifjú képed...

...