Most ölelne meg valaki,
Most jönne az igaz asszony,
Ki csak egy kicsit öleljen,
De nagyon marasszon.

Most ölelne meg valaki,
Lehetne tiszta leányzó,
Hogy ömlene telt keblére
Az édes, a lágy szó.

Most ölelne meg valaki,
Valaki, hogy emlékezzem:
Sohse öleltek még némbert
Vissza szebben.

Most ölelne meg valaki,
Mikor futni kéne futva,
Mikor: ébredek-e holnap,
Isten tudja.

Most ölelne meg valaki,
Szép n?stény, könnyes és szánó:
B?nbánó és dalos némber,
Víg b?nbánó.

...

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a siromba.

Álljon el?mbe izzó, forró nyárban:
"Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam."

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Borúljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent t?z hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza ?: legyen ? az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden k?táblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsg? világot.

Együtt kacagnánk végs? búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
"B?n és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek."

...

Mint egy megért boróka,
Mely tiszta hóra hullott;
Mint a delin fejérl?
Rózsába bútt bogárka;
Mint a korinti sz?ll?
A cúkoros kalácson:
Úgy bársonyollik, oly szép,
Oly édes egy kerekded
Szepl?cske Lilla mellyén.

Ez az a kies szigetke,
Amelybe a szerelmek,
Ha keble tengerének
Téjhabja közt fürödtek,
Enyelgve szárogatják
Hajok vizes aranyját.

Ti szóljatok, reája
Hullt csókjaim! ha méltó
Dühödés-e Lilla mellyén,
Egy f?ldi nimfa mellyén
Imádni a hibát is?

...

A semmiség örök tavába
Ifjúkorod javát hiába,
Szép húgom! óh ne hánd;
Úgy éld virágit a tavasznak,
Hogy majd ha mellyeden megasznak,
Elveszteket ne bánd.

Ne higyj a nyájasan mosolygó,
A gráciák kertébe bolygó
Lepkéknek, óh ne higyj!
Ezek csak új rózsákra futnak
És hirtelen vénségre jutnak;
Ne hidd, nem tart ez így.

Én is neveltem egy virágot,
Kit lopva egy hernyócska rágott,
Emésztvén édesen;
De végre lepke vált bel?le,
S újabb virág után el?le
Elt?nt negédesen.

Óh, mennyi bút láttam miatta!
Már lelkem elcsüggedt alatta,
A szívem öszvetört;
Kedvet haszontalan kerestem
Másutt, mihelyt attól elestem,
Ki édesen gyötört.

A szép napok hosszak valának,
Az éjszakák nem nyugtatának,
Hogy ? máshoz hajolt,
Szétnéztem és sehol se láttam
Azt, akit oly híven imádtam:
S egész f?ld puszta volt.

Most is, ha foly könnyhullatásom,
Csupán ez egy vígasztalásom:
Hogy ? a hitszeg?!
A tiszta szívet megvetette,
Ki ?tet oly forrón szerette,
S reám méltatlan ?.

...

Csendes este! légy tanúja,
Mint kesergek én.
Szívemet mint vérzi búja
Lilla szép nevén.
Lágy árnyékkal
Sz?jj be engemet
S e tájékkal
Zengd keservemet.
Mert csalárd az emberekben
Már a szív nagyon,
És az érzéketlenekben
Több kegyes vagyon.

Csendes este! ah, tekints le,
Nézd e bánatot.
Könny helyett szememre hints le
Tiszta harmatot:
Mert elfogytak
Régi könnyeim,
Úgy rámrogytak
Szenvedéseim.
Nincsen, aki sírna vélem,
Szánna engemet.
Így vesz?döm, míg leélem
Kínos éltemet.

Csendes este! Már alusznak
Mások édesen,
Vagy viszonti kedvbe úsznak
?k szerelmesen.
Én aggódom:
Hát mit is tegyek?
Nincs más módom,
Nincs hová legyek.
Édes este! ah, ne hagyj el,
Zárj le más szemet,
És lakásodig ragadj el
Innen engemet.

Csendes este! balzsamozd el
Durva kínomat,
Vagy reám végtére hozd el
Várt halálomat.
Mert fájdalmam
Többre, többre n?,
És nyúgalmam
Senkit?l se j?.
Lilla is mid?n eszembe
Ötlik, elhalok
S újra felfakadt sebembe
Szinte meghalok.

Csendes este! ah, ne hozd el
Még halálomat,
Kérlek, óh, ne balzsamozd el
Gyenge kínomat.
Inkább áztasd
Sz?z szemed te is
És dupláztasd
Kínom ezzel is.
Lilla vesztén sírdogálni
Drága sors nekem,
Sírdogálva haldogálni
Szép halál nekem.

...

Múzsám, ne csüggedj! bár vak irígyeid
Kancsal szemekkel rád hunyorítanak,
Múzsám, zsinatjokban az ország
S a tudományok eránt ne csüggedj!

Lát'd! a magános berki homály alól
Míg a babérszál halkal emelkedik;
A nyári gyanták durrogási
Szent tetején magosabbra rázzák;

A téli szélvész mérgei közt örök
Z?lddel virítván, fája tövesbedik:
Te is kevély megnyúgovással
Bírd magadat, ha sikólt az aljnép.

Lát'd! integetnek tiszta barátaid;
Nevednek oltárt a maradék emel:
Megpukkad annál a kajánság,
És a halál elalél el?tte.

...