Mikor mindketten gyengéden vadak
s válva békülni túl-azonosak;
ujjhegy-érintés is rázkódtatás,
bennük hintaringású kölcsönös
egymássraforrt ellenkezés közös,
mely tündérhez olvasztja a fát
szorosabban mint kérgéhez; harag,
unalom, tréfa itt szét nem bogoz;
húsnál mélyebb, léleknél lázasabb,
mert a csontvázak házassága ez-

s a frigy félér?l húst hánt le a sár
s a hántatlantól elválasztja már,
melyikük tudná: ki van fenn, ki lenn?
Perce nyugszom, vagy évek óta így?
Csak a magányba és a homályba higgy,
a többi kétes. Sír sötétje zár,
vagy éjfél egy szobában társtalan.
Elfojtom, vagy nincs lélegzetem
mozdulni félek, vagy dermedt vagyok
nem vagy velem, csupán annyit tudok,

melyikünk halt meg, kérdem hasztalan.

...

Éjjel az utakon a szemek csillogását láttam:
a sötétség, mely engem vett körül, egy fény-
sugarat vetett ki; az a feketeség pedig
szemükhöz volt kegyes: csillámot engedett meg
a macska szemének, a lepkének leveg?t, hogy
fényleni tudjon,
légy mozaikja, rubintszem? rovar, a sohasem
síró szemek,
a földön a szarvasbéka, könnye vér,
az erd? harcosai és foglyai, éber nép
a csaknem teljes sötétben, ahol a fény puszta
ténye
teremt különbözést.

Szemek az úton éjszaka, mint egy rímpár, az út
két oldala;
a kivilágított árnyéktengerfenék,
a sekélyekben gyüleml? villanások, a látvány
gyökérzete, indái, a törékeny csillagok szeme.
És a te szemed az árnyas, r?t szobában,
erd?szalag hatol be, változékony id? szava,
és végig a mennyezeten az erd? fényei,
fölöttünk meg a kilátó madarak és kerek szemük.
És testünkben a szeme él?knek és holtaknak, akik
közeli
ajándékot adók: a csillogást mindannyiuk szeméb?l.

...

I

Úgy leltem rá: bimbó volt az ág hegyén,
még meg sem ébredt, s föleszméltem én:
álmom mélyebb álomemlékbe hullt;
szem a szemt?l, száj a szájtól tanult,
S álmom szétvált egy t?zcsík mentiben;
ahol álltunk, fény dermedt a vizen:
sz?rt holdfény - messze halk madár csipog;
rezzent a víz, s fölrezzent ? is ott.

II

Megáradt leveg?ben jött felém,
maga a változás, önt?zkörén.
Néztem, ott járt köztem s a hold között;
k? és bokor táncolt, föl-fölszökött;
megfogtam árnyát, hogy a fény apadt:
elfordultam, s el?ttem maradt.
S a lomb szivéb?l madár énekelt.
Szélre vágyott, mert engem szél ölelt.

III

Sértetlen élhet csak a szerelem.
Alig pihegett, hallgatott velem.
Egy kismadár körözve szállt fölénk,
pettyes erd?b?l ?z jött, lesve ránk.
Ki emlékszik - kétked. Tehet-e mást?
K?be rúgtam, s lestem a csobbanást.
? neszek nyelvét tudta: - az erény,
mit t?le kaptam, attól élek én.

IV

Teste a szélben szilárdan megállt;
árnyunk elvegyült, s lengve körbe szállt;
s lett fényes tenger T?le a mez?,
s gyermek én, t?z-vízzel játszadozó;
s fönt lebegtem egy hullám taraján,
nedves farönk. T?zben dalolt a szám.
S a végtelen határán meglepett
szerelmem - s végre önmagam leszek.

...

Mi csodás az eufória-érzés? érzés mi csodás; nos máma eurforiánus
vagyok, agilis, mint egy görög isten, s étvágyam viktoriánus,
igenis, ma tán sárcip? nélkül megyek ki,
ma köteked? vagyok, mutassam-e, kedjek kötni?
E napom boldog.
Ma égbolton dobolok, s miel?tt letolnak, kereket oldok.
Szelidítek egy karibút,
felékítek egy marabút.
Életem megörökítem memoárban.
Ah ifjuság! Mecsoda mecsoda eufória!
Ritkán forogtam budoárban,
inkább ott voltam, ahol van kaja.
Osztriga kell-e angyagyom?
Nekem agyom.
Hajóroncs kell e kedvetyem?
Majd partravetyem.
Mert nekem kínai fecskefészket játszik a Wurlitzer,
és úgy beszélek portugálul, akár a Berlitzer.
Cip?t húzok és vetek madzag nélkül, mert sarum mokaszin,
gyakorlatból tudom, miben különbözik szérum és antitokaszin.
Feleim, ne higgyétek, hogy fölvet a pénzem, nem vagyok g?g-glóriás,
csupán kicsikét eufóriás.

...

A szerelem éhet, szomjat nem olt;
nem is álom, es? ellen se véd;
szerelem még gerendát nem sodort
fuldoklóhoz, hogy mentse életét,
roncs tüd?t lehelettel nem hat át,
csontot nem forraszt, sebet nem hegeszt;
mégis hány ember hívja a halált
szerelmét vesztve - csak míg írom ezt!
Egy súlyos órán én is, meglehet,
enyhülésért nyögve, er?im végén,
kíntól legy?zve kénytelen leszek
az éj emlékéért megvenni békém,
vagy szerelmedért kenyerem és vizem.
Igen, talán így lesz. De nem hiszem.

...

Milyen mánia idézgetni teljes
éjen át hét vagy hetven akár
tízezer szóval Istent, ?t, a kedves
szemét? Oh, ha anyanyelvem madár-
rajjá változna, tengernyivé, én meg
Prosperóvá, s kiengedném s e friss
szárnyakkal az eget födném - a lényeg
megfoghatatlan maradna úgy is:
kimondhatatlan! Mint mindig: a fontos.
Szerelem! Legyek szület? világ,
n?jjek Id?b?l Id?tlenbe át,
csengjen csillagszineimmel a Kozmosz,
jaj, lenne szavam bár Vég s a Kezdet,
mást úgyse tudnék mondani: Szeretlek!

...