Valentin nap van és ma egyedül vagyok
nem sírok mert SZERETLEK,
lehúnyom a szemeim s Rád gondolok.
Milliónyi gyertyát gyújtanék
arra az útra ami hozzád vezetne
milliónyi angyalszárnyon repülnék feléd
ha lehetne.
?szinte tekinteted melyt?l könny szökik szemembe
becéz? szavaid édes csókod
gyengéd ölelésed kedves mosolyod...
ha Rád gondolok ez jut az eszembe.
Fekszem a csendben és várom a hangodat
egy szó erejéig hogy halljam "SZERETLEK"
s legyen múló pillanat.
Csodálatos érzés szerelmünk lángja
felülmúlja a csillagokat s ett?l boldog vagyok,
bárki felett borús lehet az ég mi tudjuk
felettünk a Nap örökké ragyog.
Még akkor is ha Valentin nap van
és én ma egyedül vagyok.

...

Nem ír már a lány
Nem ír semmit
Nem tehet a fiú
Úgy érzi semmit

Lassan lassan ugyan,
De megérti talán
Ebben a mesében
? volt a szamár

Szamaraknak pedig
Tudjuk mind
Nem bent van helye
Inkább kint.

Kint is elvan,
Tán nem is bánja
A lányt már úgyis
Hiába várja

Nincs többé szükség
A tisztelet körökre
A lány másé lett -
Mégpedig örökre.

...

Elfáradtunk

Elfáradtunk drágám, fejünket letenni végre,
testünk összefonódva,két kezünk összeérve
örökre elengedhetetlen köteléket képezve
vágyunk egy szebb életre.
De tudjuk, azt majd talán unokáink engedhetik meg
Mi dolgozunk a kis szürke hétköznapjainkon serényen,
bízván hogy nem felejt a gyorsan elröppen? élet ,
s fáradozásaink gyümölcse kell?képp beérhet...

Elfáradtunk, talán egy kis szünet nekünk is jár, elvégre
küzdöttünk eleget az élet kifürkészhetetlen útjaira térve.
Családi kötelékeink szemünk el?tt lebegése,
állandó jólétének megteremtése
a feladatunk, ezért robotolunk,küzdünk,harcolunk reménykedve
bízva-bízván,hogy egyszer révbe érve
a világegyetem a sok jót figyelembe véve,
próbál segíteni rajtunk,minket jókedvre derítve.

Elfáradtunk, s mint minden évben
ha tehetjük nyári pihen?re térve
próbáljuk regenerálni fáradt testünk,mint éden
rengetegében patakot keres? tikkadt emberi test fénye,
pislákolva ugyan,de még kapaszkodva a reménybe
próbál világítani er?sebben..... a sötétben......
de ereje gyenge, ki-kialszik a fénye
s próbál pihenni a világ tengerében.

Pihen,pihen, de közben a kerék csak forog,s nem tétlen,
nem hagy nyugodni: pedig mindkett?nk vétlen.....
A sors így próbál jelezni hogy mindig légy résen,
s ha netán pihenni mennél is állj mindig készen,
készülj,hogy menned kell, s váratlan feladat soha ne érje
pihenni vágyó lelkedet és testedet meglepetésképpen.......

...

Ha megállíthatnám az id?t megtenném,

s akkor minden pillanatomat Veled tölthetném,

Veled lehetnék nem csak gondolatban,

hanem minden szenvedélyes mozdulatban.

Érzékien csókolnálak ,míg a testünk egyé válhat.

Nincs jobb a viszonzott csóknál ,...

mert ha egymás szemébe nézünk akkor tudjuk,

ez már több egy vágynál.

...

Szeretem, hogy nem lángolsz,
csak izzassz,
nem égetsz,
de aki közel van Hozzád,
nem fázik sohasem.

Szeretem a mosolyod,
a pillantásodat,
szerelmem lelkébe tört döf?,
szeretem a mosolyt,
több, mint egy csók vagy ölelés,
szeretem a mosolyod,
senki mástól nem kapható.

Szeretem, hogy a kis szerencsemalac
ott lehet polcodon.

Szeretem,
hogy melletted szabad lehetek,
hogy nem akarsz több vagy egyetlen lenni,
így örökké bennem élsz.

Még Meríba vizét is szerettem melletted,
ahogy megrendült egymásban bizalmunk,
voltál Jahve, voltam Mózes,
voltál Mózes, voltam Jahve,
de pár óra, nap
és minden újra helyreáll.

Szeretem a rossz napjaid is,
mert hiába haragszol,
hiába szidsz,
hiába vádolsz,
tudom, rosszkedved csak egy pillanat,
de szereteted örökre megmarad,
akár az Istené,
s utána még édesebb mosolyod.

Szerettem és szeretni is fogom,
a közös kávéf?zéseket,
ahogy harmóniában vannak mozdulataink.
Szeretem, hogy ezt mondtad:
?a világ rendje ez?

Szeretem,
ahogy a buszon és a metrón
melletted ülhetek.

Szeretek minden ajándékot,
mert mindenben ott van a szeretet.
Szeretem a könyvet,
tudtad, mi tetszik nekem,
szeretem a kis angyalkát,
hisz Te is angyal vagy nekem,
s a bögrédb?l ízesebb a kávé.
Szeretem a kávésbögrét,
csak tied és enyém.

Szeretem,
hogy tudsz elfogadni t?lem,
szeretem,
hogy adsz nekem
- s mindketten tudjuk,
tiszta lélek adja.

Szeretem a Déli Pályaudvart,
a kráternak Bacardi íze van,
a lépcs?t, ahogy együtt futunk,
a peront, ahol búcsúzunk,
szeretem, ahogy fellépsz a vonatra,
a félig szívott cigarettát,
amit odaadsz nekem,
szeretem,
ahogy a kupéból rám mosolyogsz,
s bár nem szoktál, integetsz.

Szeretem a lépcs?t a pályaudvaron.
Régen volt:
egy b?nös-b?vös nyári délután,
szenvedély-íz? nyári délután,
kísértem arra kedvesem,
s a lépcs? alján búcsút intett nekem.
Gy?löltem azt a lépcs?t,
s arra gondoltam,
többet arra nem megyek.
De Veled felmentem azon a lépcs?n,
most már a Tied.
Szeretem.

...

Páfrányfeny?k legyez?s árnyalagútján
- mily ?söreg fák! valamennyi él?
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy n?t. Haja nyersaranyát
legyez?nap tarkázza. Más n?k jó pénzért
horgolták édes pezsg?szín anyagból
b?re burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
n?-e vadon? - pettyezi sz?ke, majdnem
sz?ke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos leveg?t, könny?-tisztán
halad t?sarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkez?en! -
elmondhatom: esetem ez a n?, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak el?le riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszeg? kontúr, mely így sóhajt: ?Tied
vagyok, légy íz enyém!?
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy ?szül,
a zenészekre bömböl: ?Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...?
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szer?en;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréb?l,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárn?, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ?Bár ne találkoztak volna.?

Követve ezt a n?t, eszembe jut, hogy
miel?tt idevet?dtem, hajnalban az erd?n
a Madarak Ébreszt?je keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ?Hozzon újat e nap!?
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
?Legyen ez a nap is ugyanolyan!?
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ?Tiéd vagyok,
légy az enyém!?
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki b?g majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzel?désb?l is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezd?dik a pezsg?szín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfeny? árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy el?ször segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az els? vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ?Hozzon újat e nap?, de
madarakéval: ?Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."

...