SAS behívót kaptam

Én SAS behívót kaptam és gyorsan idekerültem…
Sokan vagyunk itt, itt látom, nem csak egyedül jöttem!
Itt a hómező olyan, mint a zöldellő, buja dzsungel,
Haladni benne nehéz, elveszni lehet, végérvénnyel.
Minket is itt, mint nyári fenyvesben terjedő tűzvész riogat,
De itt a tűz, ágyútűz, ha eltalál, bizton kilő több fogat.

Nem nagy hideg várt itt minket ősszel, amikor még nem fáztunk,
Az óta tudjuk, e hely életünkben a csonka vágányunk.
Itt a mínusz negyvenben csak, jobb híján makogunk és fázunk!

Olyanok vagyunk, mint vándor, aki nekivágott a végtelennek,
És itt nem talált mást csak, jégcsapokat, amelyek éghetetlenek.
Minden percben, minden nappal, belezuhanunk egy másik életbe,
De ott is bomba vár, így folyvást takarózunk a vak félelembe.
Itt a bánatunkat nem segíti ki az ész bontókalapácsa,
Defektes a mozdonykerék, itt ez, az életünk csonka vágánya

Én, jelen vagyok!
Fáradt, én vagyok!
Mellettem állok!

Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De majd ha, ránk támad az orosz, ők lesznek itt a megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!

Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
A közös vakvágányt már bontják, mozdony is itt marad és múl!

Itten parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy tudok jobbat, nem tetszik és legyen más!
A fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!

Aki nem volt ott, az ne is ítélkezzen,
Otthon a nagy fotelban csak képzelegjen…
Nekünk ott minden mindegy-hideg volt,
Mert a harcunk a túlélésért folyt!

Egy frontkatona, hogyan álljon helyt, morálisan és mentálisan?
Bármit tesz, parancsra vagy a nélkül, élete a tét reálisan...

Háború, nem enged, fogva tart engesztelhetetlenül!
Te ott vagy és próbálsz túlélni, küzdesz reménytelenül!
De lőnek rád és parancsokat kapsz, fékezhetetlenül!

Itt lent a ködben az úr, a homály-reménytelenség…
Felhős az ég, de a felhők felett, tán’ tiszta az ég…
Örök kérdés a levegőben… Leszünk-e holnap még?

Lélekbe maró mindenség, fájó gyalázat-szenvedély
Itt a fakó élet, és mindenestől hazug meredély...
Mohón felőrli a lelket, ráadásul, nagyon kevély.

Ma reggel a lövészárokban, pír besávozta a napfelkeltet,
A végtelen hómező felszíne ritkás köd-párától remegett…
Néztük is az árokból, hogy - mint, oly' finom tülltakaró - kicsit fedte.
Hómező és mi az árokban… szép hajnalkoszorúként viselhette.

Hová visz a sínpár, milyen messzire vezet el az út,
Ahová megyünk jég és fagy lesz? Lesz élő hó-alagút?
Zakatol velünk az életvonat, elviszi életünk,
Ablak nincs de, kinézzük, kicsit azért reménykedhetünk?

Elhagyott sínpárok
Végén, dőlő az állomás,
Menedéket nem ad…

A múlt itt is csendes,
De lövések, oly’ zajosak!
Micsoda vészhelyzet!

Vagyok! Magam vagyok!
Élek, de kérdés, hogy meddig?
Lehet, meg se tudják!

Itt múltba révedni?
Miközben akna száll erre?
Betalál, gyors halál!

Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés,
Föl sem fogja ember, olyan gyorsan elcsattan a lövés…
Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés.

Ha, ezt nem élem túl, a történelem halottja leszek,
Fa sírkeresztek alatt semmi nincs, ott ne keressetek!
Otthon emlékezzetek, szeretetteljesek legyetek.

A szétcsúszott sínpár,
Már csak doni csonka vágány.
Már bizony, meghalt ő…

Vecsés, 2016. január 4. – Kustra Ferenc József- emlékezés a hős őseinkre. A fivérre, apákra, nagypapákra! Aki a fronton életben maradt az hős! Aki meghalt, ő meg a mi hősi halottunk!

...

Szép volt a gyermekkorom, boldog voltam,
Egykeként neveltek, de szigorúan.
Hálás vagyok szüleimnek, Keresztnek,
Jó érzésű, jó emberek neveltek.

Mindez persze mai világban nem előny,
Sőt hátrányát látom, sokszor védekezőn.
Ezen persze kicsit változtatni tudok,
Korszellemhez tán, alkalmazkodni fogok.

Engem még megtanítottak jóra, szépre,
Mikor felnőtt lettem mondtam, hogy na, végre.
Akkor még nem tudtam, mit más fiatal se,
Hogy most kezdődik a rossz, gonosz élete.

Ma sokszor visszasírom a gyermekkorom,
Éltem legjobb két éve, katonakorom.
Szolit elláttam, gondom nem volt semmire,
Főleg akkor kedvelt engem a szerencse.

Gyermekkorom kerékpározással telt,
Télen meg szánkóztam, mikor hó esett.
Akkor nem volt Tv és nem volt telefon, videó
Este hatkor mesét sugárzott a rádió.

Felnőttek beszélgettek velem, meséltek,
Hallgattam őket, élveztem az estéket.
A lelkem nem tette tönkre a diszkó,
Nem lettem egy üres fejű fajankó.

Vittek állatkertbe és még vidámparkba,
Kirándultunk hegyekbe és folyópartra.
Kaptam töltetlen savanyú cukorkát,
Szülinapra meg mindig jó nagy tortát.

Nappal tanultam és játszhattam kedvemre,
Akárhová néztem ráláttam emberre.
Akkor még emberek kommunikáltak,
Egymással szemben jó érzéssel voltak.

Felnőtt koromban szüleim rosszak lettek,
Engem és családomat is... tönkre tettek.
Hát ez persze, nem volt szép és jó részükről,
De nem von le a gyerekkori emlékből.

Ki és milyen ember lesz felnőtt korában,
Attól függ hol, hogyan nevelték korábban.
Alapvető, jó-e szülők módszertana
És környező társadalom ráhatása.

Ha manapság sikk lenne rendesnek lenni,
Bőven volna okom ujjongni, örülni.
Mindezt közel és távol nem értékelik,
De emlékem ettől nem homályosodik.

Vecsés, 1998. október. 22. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írásmű, 50 év után…

...

Lehet, hogy én tévedtem és rossz vonatra szálltam?
Megszülettem az „állomáson”, vonatom vártam…
Jött is éppen arra egy életvonat
Ez volt mi… határozta holnapokat…

Felsírtam… anyám biztosan azt hitte, hogy örülök,
Jött egy pőre kocsi, rádobott… én belekövülök.
Vert az eső, beterített hó, szemembe vágott a szélvihar,
Volt még menetszél, szemembe a mozdony füstje… ami betakar…

(Senrjú)
Kicsi élet csak,
Megjő és semmibe megy…
Életkitöltés.
*
Vad életvonat
Robog a semmiken át.
Utas, mit tehet?
*
Utas bóklászik
Saját életvonatán…
Nézi jegyét… más!
*
Zuhog az eső,
Könny, így nem látszik arcán.
Bánattakaró!
*
Embernek bőre
Pőre kocsin, cserzett lesz.
Szépség múlandó!
*
A kidöntött fa
Síneken, útakadály.
Mozdony átgázol?
*
Pőre kocsin Te
Csak pőre utas lehetsz.
Nincsen védelem!
*
Ha megszületsz, feltesznek vonatra… nem boldog hullámvasútra,
Indulsz azonnal, húz a mozdony… de nem kellemes „társas útra”.
Menetközben ezért úgy érzed, élet maga a hullámvasút,
Azt meg már tudod, hogy ez nem... a valódi, kacagós társas út!
Egyszer bizony lent és egyszer meg fent van, így robog a vonatod,
Bár látod, hogy a sín egyenes, sőt, kinézel és te is tudod!

Hatvanhét éve meditálok, hogy vajon jó vonatra szálltam?
Mit nem tudok, hogy előző életemben és épp erre vártam?
Hosszú menetben van bőven, sínek, kitérő, mozdonyfordító,
Nagyon tűzött nap is, vert eső, volt hideg is… farkasordító!
Biz' leszállni, átszállni, lemaradni állomáson nem lehet,
A vonatom velem együtt utaztatja a megírt végzetet…
A vonatom magányos, bár pőre kocsin, néha sok az utas!
Ők jönnek, mennek, állomáson átszállnak… van ki meg társutas.
Van még potyautas, fiataluras, én meg... az öreguras.

Éjszaka, ott látok, ahol, van rendes kültéri világítás,
A nappal meg rendben van, mert akkor a napsugár a fényforrás,
De nem nekem, mert fejem felett nagy, vastag esőfelhők vannak.
Napfény sem világit, csak a más vonaton ülőnek, csak annak...

Ha leugranék, futnék, én, magamat utolérni sem tudom,
Mert arra nincsen vasút, nincsen sínek, arra nem megy… vonatom.
Kinek milyen vonata jött, amikor rádobták,
Olyan lesz élete, ez lesz, ez az mit... rászabták.
*

(Senrjú)
Éltem már hosszú
Volt, remélem, tart is még!
Én bízva bízok!
*
Éltető remény,
Mi benned, lelket tartja?!
Ne veszítsd magad!

Vecsés, 2015. február 27. – Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjú -ban. Önéletrajzi írás...

...

Versben és senrjúban…

Az időm erős karja szorításában vagyok,
Szabadulnék, ezért én lobbanó tűzet, szítok…
Pardon! Szítanék én, de hogyan is kell? Nem tudok...

Magamnak én tartozok… így a múltamért fizetnem kell?
De, sajnos harcban állok a vörös szőnyegem szélével…
A lelkiismeretemmel intézzem… éljek békével?

Sétálok magamban a sáros betonúton,
Csúszkálok, és csak merengek a rég elmúlton.
*
Rejtőzik a múlt,
Sírástól, fátylat látok…
Érzelemsodrás…
*
Mérgezett a múlt?
Fakuló nappali fény!
Boldog… ízetlen.
*
Vágyak eltűntek,
De feltűnnek emlékben.
Lélekdarabok.
*
Rájöttem már, múltban nincs benne a felejtés!
A múlt maga a dicsőséges emlékezés.
Keresem önön magamat és ez nem kevés.

A múlt szavai talán bántóak?
A válaszok tán’ meggyalázóak?
*
A lét világa,
Tán' lehet meggyalázó?
Világ színtelen…
*
Múlt kutatásban
Percek csak vánszorognak.
Kevés a jó hír!
*
A múlt való' szépsége, miért akarnánk, hogy eltűnt legyen,
Nem lehet, nem kívánhatjuk, hogy a múlt feledésbe menjen…
*
Régről álmodunk,
De valósan megtudni?
Rettegés ural?
*
A múlt adata
Mint zsarátnok, csak éget?
Múlt az alapod!
*
Kiáltani a
Múltnak nem-e lehet? És?
Ott úgysem hallják…

Sors-utunk még nem vezetett soha sima utakon,
Soha nem volt, hogy csak túl lettünk volna fájdalmakon…
Folyt már biztos mindenki a szeméből fájón a sok könny,
Akik meg nézték, csak mutatták az érzést, ami közöny.

Már sokszor futottak vakvágányon a remények,
Aztán nem lett semmi és csak a múltba süllyedtek.
Ahogy melankóliába estünk, ők öleltek…
*
A múlt lakása
Árnyékvölgyekben ásott!
Valónk határa.
*
Az élő világunk a múlt ellen nem nyújt védelmet,
Ezért ne utasítsd el a reménykedő vélelmet,
Hogy múltban találsz finom, építő lelki élelmet…

Vecsés, 2015. november 30. – Kustra Ferenc József

...

Hol vagy már, kedvesem?

Vágyam irányít, nagyon rejtelmes eme világ.
Hiányzol, régen voltál, testemben, vajon, mi rág?
Gyere már, várlak, remegek érted, csillagvirág.

Élek én tökéletes, reális vágyakkal,
De nem bírok az üres konyhaasztalokkal,
Várlak már én tégedet… tele tányérokkal…

Agyam és a testem már annyira vár…
Sőt, szerelem ösvénye is miránk vár…
Közelséged old fel a bűnben, immár.

Hiszek benned, szerető hitem nem hagyhat cserben
Nálam bizsergésnek semmi netovábbja nincsen…
Kívánom a közeledet, sorsom… már segítsen!

Ha nem vagy itt, akkor éjjel beszélgetek a magánnyal,
Magammal, reszkető, vágyón remegő, esdő vagánnyal.
Én már úgy találkoznék legott, az istennőm leánnyal.

Ölelném én a burkodat, beszívnám fáradt lélegzetedet,
Letörölném én az izzadt hátadat és a forró öledet.
Bizseregnék, ha itt lennél... Állandósítsd az ölelésedet!

Már nagyon elfásultam, unom a mámortalan szótlanságot,
Várakozásban álom a szememre szállt, kissé elringatott.
Azt álmodtam melletted ébredtem, de megéltem valóságot.

Most már egyfolytában üvölt a lelkem! Szerető lenge leple
Az udvari faágak levélhegyét is kínjában belepte…
Hol vagy már, mért nem jössz? Bizsergek, kívánlak, még érdekellek-e?

Szívzörejem dübörög, az ortopédus mankóval látná el,
De nekem nem kell, én csak vágyódva remegek, izzadó testtel…
Ha a bús, borús esőfelhő beszorít a házba,
Kínomba belekapaszkodok a drapériába.
Remegve ordít a lelkem is, hol vagy Te, mikor is jössz mán?
Megőrülök, úgy vágyom látni, hogy felfúj a szél a szoknyán.

Ha a rossz idő a lakásba bizseregve beszorít,
A lelkem ott bent bizseregve, fájósan, folyton ordít,
Lelkem bizseregve, már olyan nagy bánatot alakít.

Ha köd borítja a kertem virágait,
Én könnytől, nem látom a jövőnk árnyait.
Balsorsom, hogy nem vagy velem csak, ácsingózok,
Remegésem érted nem múlik… most nem fázok.

Minek a kezem, ha nem tudlak simogatni?
Minek a lábam, ha nem tudok eléd menni?
Minek a szemem, ha nem tudlak itt látni?
Minek az ágy, ha nincs kivel belemászni?

Ha nem vagy itt, én remegve téged csak, várlak,
Ha egyedül alszok, akkor álmomban látlak.
Ha, majd itt vagy, akkor kimondom, hogy imádlak.

Szerencséd, hogy nem vagy itt?! Egész éjjel, vadultan ölelnélek,
Vágyódásom rád teríteném, téged kicsit sem fékeznélek.
Verejtékben szeretnélek, totál vizesen üdvözölnélek.

Ha, nem vagy itt csak, fájón hüppögők egész éjjel,
Folyton rád gondolok, megfékezhetetlen kéjjel.
Este, ha megágyazok, csak lefekszem, sötéttel.

Annyira vágyódok, hogy háztetőmre borult az este...
Kínomban csak csúszok-csúszok, bánat-gödrömbe lefele.
Pedig nagyon készültem... Ma izzadságban fürdök vele…

Érzem, testemben megvadult szikra lobban,
Csókod égethetne, nem fájna, a lázban…

A szeretetem, vágyódásom lépre csalt, ott tartani nehéz,
A lelkem és a testem téged akar… nem jössz? Belep a penész!
Üvöltök, hogy gyere, már mindenem fáj... ennyi volna az egész.

Rájöttem, hogy az ember egyedül semmit nem ér,
Ezért legalább egy vágyódó nőt, magának kér…
Ha meg már megadatott a nő, legyen ő bő-vér.

Éjszaka a balkonom falai között ülök,
Ha volna hegedűm, mondanám, hogy hegedülök,
De nincs! Így csak, egyedül lefeküdni készülök.

Ma este már csak magamban… elvegyülök,
Vele ma közösen, ágy szélén nem ülök...
Remegek, vágyódok... talán lázban fülök…

Vecsés, 2016. július 22. – Kustra Ferenc József

...

Hol vagy már, kedvesem?

A vágy bősz bizsergése lúdbőrösséget okoz,
Ha nincs ott a partnered, az élet ezzel pofoz.

A gondolatok is nehezülnek
És nagyon vaddal kiegészülnek…

Csak egy éjszaka, a földöntúli boldogság,
De élet, ha nem adja, lesz elkárhozottság.

Kérdések halmozódnak, igazi válasz nélkül,
Bennem a vágyódás, katasztrofálisan mélyül.
A bizsergés, eluralja eremet,
Forróvá teszi oly' habzó véremet…

Már nem is tudok semmi máson gondolkodni, csak fellebbenő szoknyádra gondolok,
Úgy tűnik, hogy a nyári, meleg időjárás is ellenségem, magamban harcolok.
Szoborszerű szépséged, betölti a látómezőmet,
Kiterjeszti a nagyon felbuzduló férfi énemet!

Vad gondolatokat letörni,
És imádsággal segíteni…
Bizony, marhaság elmélkedni.

Bizsereg a vérem, a libabőröm, meg minden is,
Másra már nem is gondolhatok, bőrödre, rád, csakis…
Megölelnélek én, hogy érezd, hogy remegek most is.

Vecsés, 2016. július 21. – Kustra Ferenc József

...