Az öregség kerítése…

Mindig is a saját várfalam-voltam és nem… szabad!
Kellemetlen volt ez nekem, mind egy gyalulatlan pad.

Várfalamat egyben tartotta a gravitáció!
De, én azt nem tudom, hogy ez annyira tömegvonzó?
Én is ellipszis pályámon csak megyek körbe-körbe?
Jó öreg Hold meg megtart és vissza is húz a körbe?

Tudom, hogy a búzamezők is kisebb tagokból állnak,
Lehet, hogy falamon csukott szemmel megyek egy téglának?

Honnan kéne tudnom, hogy ki voltam, főleg, hogy öreg… talán leszek?
Bizony ezek a nagy kérdések, meditálok, mert nem hagynak… ezek.
Aktív szonárom sincsen, nem vagyok mélységjáró… így most elveszek?

Sorsom, tőlem függetlenül, miért tette életem kilátástalanná?
Mivel érdemeltem, hogy sors könyvébe legyek megírva bizonytalanná?
Öregen a rossz sorsom addig tapos, amíg nem válok teljesen porrá?

Látom, vannak szomszédban újabb várfalak, mi frissen vakolt,
Az udvaron meg a személyzet, a tulajdonossal táncolt.

Falaim közben már csak romok, így tengek benn, egyedül,
Csak egy luknyi a szobám, az ablaka is, kitört belül…
Sötét és áporodott levegőjű szobámban pipafüst nem vegyül,
Fázok, aludni is alig tudok, álmom sikolt, „áporban” elvegyül…

Száz szónak is csak egy a vége,
Életemnek ideér... vége.
Ki tudhatná, milyen lesz az utolsó nap,
Fényem sincs már… szerencsétlen, még árnyat kap?

Minden hibám, ezzel minden vád, csak összetákolt barikád…
Szerpentinemen még gátat tákolnak, utolsó barikád?
Minden hibám, ezzel minden vád, csak összetákolt barikád.

Vecsés, 2018. január 28. –Kustra Ferenc József– íródott: önéletrajzi írásként, versben és 3 soros-zárttükrös versszakokban, amit úgy kell olvasni, hogy az első két sor egyben, majd a 2. és 3. sort egyben.

...

Úgy érzem… lelkemet vasalt lópaták tapossák,
Rajtam ugrál világ, bakancsban… gyalázatosság!
Jó már nincsen, nekem régen kihalt, élet eb-rudal,
Fénybe néznék, de az meg, amit a sötétség ural.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
A szivárvány sem világít ide.

Nézd, egy pár gyík milyen boldogan szalad,
Fű, virág tavasszal új tőről fakad,
Bár nekem ebből jó lenne… semmi sem jut.
Fránya forgószél… szemembe homokot fútt.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Elment az élet, bánok… semmit se.

Már régen kolonc vagyok… a nyakamon.
Mondhatnám, hogy béklyó… saját lábamon.
Le vagyok kötözve… magam akadálya vagyok.
Mindenki csak kerék alá lök… tán’ ottmaradok.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Gondtalan élet, eh… nem volt sohse.

Sosem voltam tömeg töltelék
Így mindig kirekesztett valék.
Tömeg… soha nem is fogadott be
Mindig csak lebegtem a semmibe…

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Felsőbbrendű gondolatok… azt se.

Ha felmásztam egy hegyre, lelöktek,
Ha lementem völgybe, megkötöztek,
Ha nagy ötletem volt, rúgtak, elgáncsoltak,
Ha jó véleményem volt, elhallgattattak.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Mennék saját utamon… népmese.

Ha volna legalább egy gyertyányi fényem,
Tán látnék valamit, mit sugall az énem,
De hát rozoga élet megfosztott önmagamtól,
Hogy szilárdan álljak lábamon én, és… magamtól.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Vagy már tudom, de vagyok… senkise.

Vecsés, 2011. szeptember 6. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

...

Ötven vagyok, jó régen élek,
Hogy alakulnak emberi életek?
Enyém rosszul, ünnepelni nincs okom,
Ez van, akarom, vagy nem akarom.

Ma van ötvenedik születésnapom,
Örömre nincsen semmilyen más okom.
Nincsen pénz, nincsen siker, csak múlandóság,
Sajnos sokunknak nem jó ez a világ.

Ma értékkel, emberséggel nem lehet
Élni, élvezni egy teljes életet.
Nem tudom mások, hogy élik életüket,
Én eléggé rosszallom az enyémet.

Pozitív hozzáállással kellene
Jókat kívánni e napra, kedvemre,
De nem tudok gratulálni magamnak.
Legfeljebb visszakárognak a varjak.

Vecsés, 1998. május 21. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

...

Csak egy porszem vagyok a nagy sivatagban.
Fú a szél és gördülők át a dombon, lassan.
Nincsen semmi lehetőségem megállni.
A szélzúgásban nem tudok kiáltani.

Nincs, akihez szóljak, itt minden egyforma
És itt pillanatnyi az alak és forma.
Dűnék jönnek, mennek, ahogy fúj a szél,
Csak gürcölök, ahogy fúj a szél és nincs cél.

Jó nagy tevelábak jönnek, rám taposnak,
Nekik mindegy a homok, csak vándorolnak.
A teve szőrébe ragadni nem tudok,
Mert én csak dűnéről dűnére vonulok.

Borzalmas érzés, egy szem homoknak lenni,
Miközben a szél feladata elvinni
És innen jó messze, más dűnébe épít,
Ahol már nem jár teve, aki segít.

Csak e kedves púposka volna reményem,
De kellene, hogy fölismerje erényem.
Bundájába lennék, nem lenne egyedül,
Én meg az erdőben elhagynám hitlenül.

Úgy hallottam ott már esik is az eső
És nagy sárban én lehetnék az első
Szem, alkotó rész a vályogtéglában
És legalább alkatrész, szép nagy házban.

Csak gördülők tovább a dűnén és semmi
Kilátásom innen egyszer kikerülni.
Csak fúj a szél, fúj, átfúj az ember lelkén.
Homokszem! Embernek képzelem magam én?

...

Bús, könnyáztatta arcom az eső veri,
Búmnak, bánatomnak se száma, se szeri…
Lelkem zokogva sír, már csak úgy támolygok,
Nekem még az sem sikerül, amit nem akarok.

Ember! Ne sajnáld, ha elmúlik az élet,
A végére lásd, hogy mindenki mivé lett…
Fán is elkorhad az ág és a mélybe hull,
Porhüvelyünk bármilyen is, a végére elmúl.

Napsugaras, oly’ csodaszép a sötét éj,
Látnám, de nem látom, eltakarja gömbhéj…
Ily’ szépet akarnék látni, de nem tudok,
Nekem még az sem sikerül, amit nem akarok.

A Hold fekete felhők fogságában él,
Úgy, hogy egy igazi magyar hazát remél…
Erőlködik, jól átnézne a felhőkön,
Én úgy látom, rosszul éltem és így csak bűnhődőm.

Van olyan, kinek napsugaras élete,
Lehet, hogy gyenge a méltóságérzete…
Lelkem zokogva sír, mert bármit akarok,
Nekem még az sem sikerül, amit nem akarok.

Szeretem a szépet, én mindig csak jót akarok…
Nekem még az sem sikerül, amit nem akarok.
Élnék boldogabb életet, de én... mit akarok?
Nekem még az sem sikerül, amit nem akarok.

Vecsés, 2010. október 11. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

...

Harctéri meditáció, versben, apevában és senrjú -ban…

Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.

Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.

Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,

Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?

Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?

Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…

Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.

Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!

Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.

Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!

Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?

Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.

A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.

Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.

A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…

Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.

...