Az elmúlás mozgalma…

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös duó)
Látod? A fáról, bokrokról hullanak le a színesedett levelek,
Látod? Erdei lombok is muriznak, de ők már avarban hevernek…
Látod? A fáról, bokrokról hullanak le a színesedett levelek.

Már kolomp sem hallatszik és a mezei virágok is lassan, de sárgulnak,
Már bizony eljött az idő és mindőjük elveszti szép színét, elfakulnak…
Már kolomp sem hallatszik és a mezei virágok is lassan, de sárgulnak.

(Leoninus duó)
Elhallgatta erdőn a madárdal és a közeli temető csendje maga a dal…
Azért a hideg szél, ha futó edzést vesz, visít és a csendtörő önön maga lesz.
Ez a szél, mikor jönöcskél visszafele, az avar lesz, mint halk lépés ellenfele.

Neszt hallok föntről, fejem fölött... emelem fejem, szállnak a daruk messzire… vélem.
Van ez a oly' nagy V betű, tán’ több száz is, nem számolom, van szárny sokkal több... még több száz is!
Micsoda ’emberi hangok', nem győzőm figyelni, mennek... szemmel nem tudom követni…

(Anaforás, haiku trió)
Ősszel igy múlnak
Percek, órák, idő fogy.
Távozó vígság…

Ősszel múlik az
Ábránd, időkerék forg’.
Hallgató vígság.

Ősszel az idő
Ellenfele… szemfedél.
Gyors időkerék.

Vecsés, 2022. október 22. – Kustra Ferenc József – íródott: Baróthi Elemér (1800. - ???) azonos c. verse átirataként.

...

Hallom, ahogy a búsulózó szél, búcsúdalt komponál,
De megbotlik, összes apró-fehéres hullámtaréjnál…
Ijedtében össze-vissza fúj, látszik, hogy nincs magánál.
*
(Senrjú)
Szép, csillagfényes
Hajnalon, nyár, vetkőzik…
Parton, levél hull.
*
Déli partról elnézem, hogy a bazaltorgonás hegyek,
Ellepik a képzeletemet, mint nyers húst a zöld legyek…
Ihletet adnak, elgondolkodtatnak, írni kell... megyek.

Kezem ügyében van a papírom meg a tollam,
Mert a kalamárisomat én most, el nem hoztam…
Azt hiszem… hogy kitehettem volna… nem gondoltam.

A tó víztükrében, még látom, fürdőzik a gyengülő napsugár,
De én már azt tudom, hogy ide a nyári hőség, nem jön vissza már…
Neki is állok írni nektek… jaj, de hiányzik az a kalamár!
*
Utolsó tánca
A nyárnak. Röpke alkony.
Képzelet, suhan.
*
Lebegek a vízpárában, egy korhadó, de kényelmes pad felett.
Érzem, béke átható és nem zavarja semmi sem a lelkemet…
Még azért ücsörögnöm kell, mert van, ami zavarja, az eszemet.
*
Természet hangja
Zsong a fülemben. Látom!
Agyban, kerge szél.
*
Ahogy itt vagyok ez maga, kisebb szelet valóság,
Itt a magyar tenger partján... ez nagy szelet boldogság…
Itt kéne maradni… dühöng bennem a vad mohóság.

Balcsikám, te most még együtt játszol a nyárral,
A napfényt még visszavered… sok hullámpárral.
Az esőfelhők eltávoztak innen, jó messzire,
A parton, két lovas hintó áll rendelkezésünkre.
*
A jövő számít?
Nekem a tegnapok is!
Víztükör, szépség.
*
Jól látom, hogy víz fölött suhan a sok elvesztegetett szó,
Rajtuk lovagol a sok-sok elveszett lélek? Elkárhozó!
Erős és még gyenge is vagy. Ma valami megváltozott,
Én érzek valamit, lehet, hogy a lelkem elkárhozott?

Őszül a természet, a színei a legszebbek,
Majd visszatükröződnek… itt írt szebbnél szebb versek.
Én majd a napfénykanyarban szépen, csak, lebegek.

Ó, te Balaton! Mesés ez a feszített víztükör!
Napfény benne még meleg sugaraival tündököl.
Néha, erre keveredik egy elkószált szélroham,
Csak nézelődők, miközben lassan, a partot jártam.

Vecsés, 2015. szeptember 1. - Kustra Ferenc József

...

Hétköznapi pszichológia a gyűlöletről…

Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!
Bezzeg a gyűlölet, az meg itt kóricál, ő mint, lélek-vakond!
Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!

Föntről csak úgy zúdul a fejemre, sok mérhetetlen mocsok,
Öregen már tudom, ennek immár nem lesz vége… csak harcok…
Föntről csak úgy zúdul a fejemre, sok mérhetetlen mocsok.

Most meg még, támad ez a tetves vírus is,
Gödörben elbújni nem lehet… vagy mégis?
Most meg még, támad ez a tetves vírus is.

Sem kicsiben, sem nagyban nem jó az emberiség, együttműködés képtelen,
Sokan igényelnék, de a szeretet hiánycikk, az életmocsok, végtelen.
Sem kicsiben, sem nagyban nem jó az emberiség, együttműködés képtelen.

Ha kis szeretet legalább volna, valaki leeresztene egy létrát,
De a gyűlölet ilyesmire nem képes, néz engem és csak saját hasznát.

Matt-fekete éjekben fáklyával kutyagol a balsorsom,
Ő csak úgy belép a gödrömbe, jó lenne belerugdosnom.
Fénytelen éjekben minek is dolgozzak ekkorát,
Itt van a sötét nappalokban végig, a nemjóját.

Nincsen már könnyem, minek sírjak, nincsen belenyugvás,
Egy, amit tudok, e tetves élet, oly’ haláltusás!
Nincsen már könnyem, minek sírjak, nincsen belenyugvás.

Itt lent csak mocsok van, abból fölöttébb jól leinformált vagyok,
A mocsoknak meg hiába is közlöm, hogy szeretetre vágyok…
Bennem lassan már egyéb érzés sincs… pfuj, gyűlölet: csak a nagy szkeptikus!
Bejövő szeretet nélkül a mocsok minden, de nem antiszeptikus.

Mézes bödön itt biz', nem tölti föl a lelkemet,
Így jobb híján fogadja féktelen gyűlöletet.
Meggyőződésem, hogy lelkem már öregedvén, nem lobban újra…
Szeretettel teli gyermeki mivoltom, nem tör elő újra!
Akkoriban én még a gyűlöletről nem is hallottam semmit,
Ma meg, mint egy medencében ebben úszkálok… nem várok senkit.

Csak úgy tobzódik életem ellen a tehetetlen düh bennem,
Mivel én is tudom, hogy életem a saját lehetetlenem…
Csak úgy tobzódik életem ellen a tehetetlen düh bennem.

Sötét tettek, még sötétebb szavak tódulnak fájón… ellenembe,
Istenem, hol van a szeretet? Így élek, a lehetetlenembe’…
Szeretetre, mint fő táplálékra volna szükségem,
De, ahogy a sorsomat belülről hosszasan nézem,
Ez a finom, éltető étek az, amiben nem lesz osztályrészem,
Mert ez a tetves fáklyával csoszogó itt van, irányítja létem.

Leszögezem, emberi fajban a gyűlölet a legfőbb érzés,
Háborúk, anyagi érdekek, a szegénynek uralása; és
A béke, mint horizont messzi távolban végleg maradása,
Mutatja, hogy ember a farkasa az embernek, nem csak máma.
A sötét és a világosság nincs szétválasztva az emberben,
Csak él ez a faj, erőszakban, gyűlöletben, lehetetlenben.
A mocsok nagy szeretetlenség gödrében a bársonyos vaksötét az úr!
Onnan nem is látom, amikor estefelé a napsugár, hah! Elpirul…
***

Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!
Bezzeg a gyűlölet, az meg csak itt kóricál, mint lélek-vakond!
Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!

Matt-fekete éjekben fáklyával világít a balsorsom,
Ő csak úgy belép a gödrömbe, de jó lenne megrugdosnom.
Szeretet, éltető étek az, miben nem lesz osztályrészem,
Mert ez a tetves, fáklyával csoszogó, irányítja létem.

Gondolja valaki, hogy nem próbáltam innen kiszabadulni
És akkor szabadon egy szeretetteljes, jó életet élni,
A gyűlöletet elhagyni, annak, kinek ez lételeme,
De, nem ment, gondoljon bele mindenki és meglesz rémképe…

Vecsés, 2020. március 29. – Kustra Ferenc József – versben és 3 soros-zárttükrös -ben íródott.

...

(bokorrímes)
Születésem pillanatában szóltak az istenek, sorsod lesz a szenvedés,
Aztán ha majd, az életben neked ez nem lesz elég, legyen sorsod, keresés.
Neked aztán így az életben ki is derül, ahogy élni fogsz, az lesz mesés…

Hegyek alján, fenyves tövében,
Rejtőzködik csöndben, szerényen,
A mi kicsi házunknak a fasor a fala,
Hallami, mikor repül a béke angyala.

Sokat csak bolyogva, talán számkivetve
Lelék rá, a kicsinyke lélekszigetre.
A jövőbeni nagy pihetőszigetre.

(önrímes)
Sok gyász után, most örökké hű karodba pihenhetek,
Sok viharzó görgeteg után, csak veled pihenhetek…

(leoninus trió)
Ah! De mi bánt? A szívem hevesen megrendül, a fenyvesünk fátylán keresztül,
Egy rémes látomány, valami rút szárnyalak nézése a heveny izgatmány.
Ijesztően csattogtatja a szárnyát, körém tekeri fénylőn-sötétlő árnyát.
A végzet, mely bölcsömnél születéskor állott, akkor kimondta a súlyos átkot!
„Részed legyen a súlyos szenvedés, üdvöd álom, eztán... meg jöjjön szenvedés…”
’Álmodban jöjjön el a szétesés, majd ébredés, mit kövessen zord ébredés…’

Jöjj hát te gonosz sors, mutass arcot, majd én fölveszem veled a harcot.
Nem hajtok én fejet csak úgy gyáván, inkább haláltusa lesz, a vártán.
Nem fogsz elbánni könnyen velem, bár sajtolod kevés-keserves könnyem!

Tudom, hogy végül lassan széttiporva, megsemmisülten hullok porba,
Vaskezed által tudom, végül legyőzetve… küzdésben elvérezve…

Vecsés, 2020. május 3. – Kustra Ferenc József -. íródott: Békási Helén (? -?) azonos

...

Nap
Enyhe,
Őszi szél
Sárgít, aszal.
Beérik minden.
*
Ősz
Színez,
Rőtre fest.
Nappal hűvös,
De szél még szikkaszt.
**
Fánkon, nagy és sárga fürtökben fonnyadnak a berkenyék.
Erdők zöldje színesül, lassan eltűnik a messzeség.
De már tudom, tél lassan ideér, lesz minden hideg-kék…
**
Ősz
Tűnik
Szótlan. Tél
Ködöt lehel,
Jégvirág nyílik.
*
Tél
Hamar
Érkezik,
Jégvirágot
Ablakomra fest.

Vecsés, 2014. január 21. – Kishegyes, 2017. július 7. – Kustra Ferenc József –
A verset én írtam, hozzá az apevákat, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit.

...

Versben és HIAQ –ban meditált a szerzőpáros…

Gyermekkoromban sokat voltam alföldi tanyákon,
Azóta, hogy lássam, erre gondolok nagyon vágyón.

Úgy volt az, ahogy volt,
Kinn a tanyán réges régen,
Ma más ott az élet.
*
Engem megtanítottak, hogyan kell a gémet leengedni,
Vízben a vödröt, milyen technikával kell teletölteni…
Majd, mint gyenge kisfiúnak, hogyan kell a vödröt felhúzni!

Gémeskút helyett már,
A víz, vezetéken folyik,
Embert csak úgy itat.
*
Azt az ízletes vizet az óta sem feledem,
Most is szívesen innám… tudom, jobb ha, felejtem…
És bizony, minden tanyán így volt, visszaemlékszem.

Az íze egész más,
Tán még a színe se olyan,
De inni mégis kell!
*
A betyárvilágban a nép védte a saját fajtáját,
Gémmel és vödörrel üzente meg a buját és baját.
Ha zsandárok keveredtek oda, azt is jelezték,
Betyárok megpucoltak... Segítséget, nem feledték.

Szomszédok, ha baj van,
Telefonon hívnak: gyere!
Segítség perce ez.
*
Kútágasok egészséges fából voltak,
Azok ottan, le, sohasem, nem szakadtak.
Nehéz favödör rendesen ki volt egyensúlyozva,
Se le, sem fölfelé nem szakadt le az ember karja.

Ember keze gépet,
Nem földi szépséget, kezel.
Így lesz természetőr.
*
A kút mellett mindenhol volt egy méretes itatóvályú,
Ebből itatták az állatokat... biz' nem másodosztályú.
Hajnalpirkadatkor, már valaki ment is vizet húzni,
Tudták, hogy az állatokat nem lehet kiszomjaztatni.

Ennyi a gép, hiszed?
Állatoknak önitató
Szolgálja a vizet.
*
A nyári hőségben vályút, többször is „meghúzták”,
De a kútágas, nem nyikorgott, mikor felhúzták.
Tudta dolgát, gazdák állatot vele itatták.

S talán a házak se
Oly’ szép takarosak, mint rég,
Technika romba dönt...
*
Az óta volt, hogy jártam régi, ismert tanya felé,
Szemem a régi kedves helyet, oly’ kevéssé lelé.
Volt, ahol a ház már csak, egy kis romhalmaz volt…
És volt, ahol a gémeskútnak nyoma nem volt.

De a tiszteletet
Nem ölheti meg masina
Ez így van jól, ma is.
*
Modern világban már hagyják elveszni, mint azt, ami régi…
Én azért emlékezek... jó egy kicsit visszaemlékezni...

Vecsés, 2011. június 29. – Mórahalom, 2018. január 16. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, a HIAQ –kat, szerző-, és poétatársam Farkas Tekla. A HIAQ csokor címe: ”Modern tanya”.

...