Nincs városom, nincs jó hajlékom
S mellettem suhant el gépkocsin
Egy vörös asszony, csipkés, vékony,
Tavaszi éjszakán.

Nem tudom, ki volt, de megnézett
S vágyam leszedte dús fátyolát
És már mint meztelen igézet
Ragyogott és szaladt.

Soha se fog most már megállni,
Gépkocsija rohanva viszi,
Mert csak egyszer lehet találni
Illend? valakit.

Ő valakit talált az éjben,
Ki általa lelt volna hazát
S ? most szalad tovább sötéten:
Mikor találkozunk?

...

Álmodom egy n?r?l, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ? megért. Neki, óh, jaj, csupán neki,
Bús, áttetsz? szivem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az ? szent könnyei.

Barna, sz?ke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messzir?l jön, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.

...

Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.
Lantot, hitet vígan szegre akasztok.
Kicsit pirulok. Én és a Siker?
Jöjjenek a tilinkós álparasztok,
Jöjjenek a nyafogó ifju-vének,
Jöjjenek a finom kultúrlegények.
Nem is tudom, hogy mi történt velem,
Hát sokat érne itt a gy?zelem?
S én száz arcban is kínáltam magam,
Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.

Ügyes kellner-had famulusa tán?
Éhes szemben vörös, vadító posztó?
Legyek neves h?s kis kenyércsatán?
Fussak kegyért én, született kegyosztó?
Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,
Úri dölyffel megállni, mosolyogni,
Míg tovább táncol kacsintva, híva
A Siker, ez a nagy hisztérika.
Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.

...

Ti, élet balzsamát lehell? leányok,
A szépség tüzénél olvasztott bálványok,
Kiket imád sok szív, áhítva rekszetvén
S fellobbant óltárán a temjént égetvén,
Óldjátok le rólam gyarló kötésteket!
Nem tudlak imádni többé benneteket;
Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
Már az egy Lillában bésummálva látok.

Jer, szépem! mutasd meg azt kevély nemednek
Együtt, amivel ?k csak külön kérkednek:
Hadd mondják, akiknek van finomabb ízek,
"Te vagy a remekkép, ?k pedig a skízek,"
Léda gyermekinek h?ljön meg a vérek.
Szégyenljék magok közt a görög vezérek,
Hogy ?k Helenáért vesz?dtek Trójánál;
Holott lehet s van is szebb személy nálánál. -

Állj ki, irígy! találj mocskot tagjaiba,
Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?
Ha valamely'k részét hibásnak mondjátok:
Hibáztok. A szépet rútnak gondoljátok.
Ha t?lem kérditek: "Mi szép?" azt felelem:
Én a szépet s rútat olyformán képzelem,
Hogy szép mindaz, ami ?benne láttatik,
Ami benne meg-nincs, az rútnak mondatik.

Tökéletes tehát, mind így ítélhetnek,
E pompás munkája a szép természetnek:
De én e remekben egy nagy hibát látok,
Melyet ti, elfogott szemek, nem látátok.
Mert ámbár a pazér természet b? keze
Minden kellemeket ?reá hímeze:
Mégis íly f?mívben ez egy nagy csonkúlás,
Hogy ?véle is köz a vénség s elmúlás.

Isten! hát csak azért formálsz íly remeket,
Azért árasztasz rá minden szépségeket,
Hogy egy légyen szódat elrontó múljon-nal
Minden gráciákat eltör?lj azonnal?
Hová tészed akkor íly dics? mívedet,
Amilyent még semmi f?ld pora nem fedett?
Hadd tudjam! Sírjára rózsákat plántálok,
S ezt írom fel: Szépek; de ez szebb volt nálok.

Jer, Lillám! csak néked lehellek, míg élek;
Míg eszemet tudom, csak terád eszmélek.
S?t, ha majd a halál engem valahára
Kebeledb?l ragad vak tartományára,
Mikor már lelketlen porrá változtatott,
Szóljál sírom felett csak egy fél szózatot:
Akkor is szikrái a hév szeretetnek
Fagyos tetemim közt egybe lángot vetnek.

...

Ifjúságom reggelében
Szívem bút nem szenvedett,
Míg a tündérek kertében
Lepke-módra repkedett.

Ha bels? részem hevítni
Kezdte a szikrázó Rák:
Meg tudták mindjárt újítni
A híves Etéziák.

Ha szomjúztak a melegt?l
Eltikkadt tetemeim:
A v?lgymetsz? csergetegt?l
Felocsódtak ereim.

De most, Lilla, új tüzemnek
Semmi enyhít?je nincs,
Ah, más szomja van szívemnek,
Más láng éget, kedves kincs!

Most a barlang éjjelében
Déli napot képzelek,
A bikkek tömött ködében
Az árnyéktól tüzelek.

A h?vös Etéziáknak
Ám megnyitom kebelem,
Mégis e gyújtó fáklyáknak
Orvosságát nem lelem.

Mit? a fagyos Bóreásnak
Szárnya alá sietek;
De e bels? gyúladásnak
T?zén nem enyhíthetek.

S?t gyakran a hóba fekszem
Ott kinn a havasokon;
S ah! fagyok, mégis melegszem,
Nincs nekem tél azokon.

Másszor minden lankadásból
Testem új életre jött,
Mihelyt ittam e forrásból,
Mely zúg a bokrok között:

De most, noha csípésével
Majd kiszedi fogamat,
Mégis északos vizével
Ez nem óltja szomjamat;

Mert megemészti tüzemnek
Heve minden cseppjeit,
Mihelyt lángoló szívemnek
Éri edz?helveit.

Eddig éltem tavasszára
Mennyk?t az ég nem vetett,
S májusi hajnal módjára
Csak rózsákkal nevetett;

Bennem a kedvet s únalmat
Ébreszté szelíd remény:
Ezt a kínt, ezt a fájdalmat
Nem régólta érzem én.

Nem régólta kell szenvednem,
Ah Lilla, kell? alak!
Ah! csak azólta van bennem,
Hogy egyszer megláttalak.

Tudom, Lilla, e kin t?led
Ker?lt: de nem esmerem.
Ah, árthatsz-é? Azt fel?led,
Lilla, hinni nem merem.

Hisz élettel kecsegtette
Pillantásod szívemet
Úgy van! csak azért sértett e',
Hogy gyógyítson engemet.

...

Múzsám, ne csüggedj! bár vak irígyeid
Kancsal szemekkel rád hunyorítanak,
Múzsám, zsinatjokban az ország
S a tudományok eránt ne csüggedj!

Lát'd! a magános berki homály alól
Míg a babérszál halkal emelkedik;
A nyári gyanták durrogási
Szent tetején magosabbra rázzák;

A téli szélvész mérgei közt örök
Z?lddel virítván, fája tövesbedik:
Te is kevély megnyúgovással
Bírd magadat, ha sikólt az aljnép.

Lát'd! integetnek tiszta barátaid;
Nevednek oltárt a maradék emel:
Megpukkad annál a kajánság,
És a halál elalél el?tte.

...