Ígérd meg nekem,hogy mindig velem leszel.
Ha gyötör a bánat, te akkor is ott leszel.
Úgy rohan az id?, futnak az évek.
De súgd a fülembe, hogy ezt már velem éled.
Oszd meg velem múltad, bár nem voltam része.
De ne engedd a jöv?t a múlt feleméssze.

Kezdjünk új életet, hisz még van sok éved.
Én boldoggá teszlek, és ez nem ígéret...
Csak érezzem, hogy szeretsz ez fontos nekem.
És akkor te leszel, az egész életem.
S, ha életem alkonyán lehunyom szemem.
Ígérd, hogy akkor is ott leszel velem.

...

Ó, csak írj és akkor
Nagyon, boldog vagyok.
Mert szívemet, lelkemet
Magadban hordozod.

Tudom, hogy gyötörlek
Buja szerelemmel.
És fájdalmat okozok
Fájdalmas szívemmel.

De isten meg hálálja
Hidd el majd neked.
Ha írsz nekem néha
Pársoros levelet.

És nekem bocsássa meg
Rettent? b?nömet.
Azt, hogy önz? módon
Vágyom szerelmedet.

...

Mélabús, csöndes éjszakán,
vágyainknak tiszta szárnyán
pihegek halkan veled
s szívünk együtt dobban talán...

Vén Hold tanúja frigyünknek;
ránézek pajkosan s fölnevetek!
De jó most boldognak lenni...
Ez a pillanat,mit sohasem feledek.

Nem feledem,mert enyém voltál.
Te vagy az,ki hitet adtál!
Hitet,vágyat s jó reményt...
t?lem többet nem is vártál.

Tudtam,lassan vége ennek.
Perceink most gyorsan telnek.
Nehéz ám a búcsúzás,
karjaim most megremegnek.

El kell válnunk-Nem akarom!
Ajkaid már ajkamon.
Véget ért e röpke óra,
de sóhajod mégis idehallom.

...

Szép volt, ha szépnek mondható
az Éj, a mély álomba bágyadt,
akinek Michelangelo
vetett komor kriptában ágyat.

Jó volt, ha jó a durva kéz,
amely futtában dobja vissza
mit ád, míg isten félrenéz, -
s ha lelketlen pénz alamizsna.

Gondolkozott, ha gondolat
pengése dallamos szavaknak,
melyek mint surranó patak
üres csobogással szaladnak.

Imádkozott, ha szép szemek,
melyek hol rút férgek kísérnek,
hol ég felé tekintenek,
neve ima, istendícséret.

Mosolygott volna, hogyha zárt
kelyh? virág tárulni tudna
a szélnek, mely borzongva száll
fölébe és otthagyja futva.

Sírt volna, ha szívére tett
h?vös keze izzóra váltan
érezte volna, mint remeg
az égi könny a földi sárban.

Szeretett volna, ha a g?g,
hiába gyújtott gyertyaképpen
fekete koporsó el?tt
nem virraszt magtalan szívében.

Meghalt, - s nem élt ostoba.
Csak úgy tett, mintha élne. Gyönge
kezéb?l most kihullt a könyve,
amit nem olvasott soha.

...

Ne írj! Fáradt vagyok, és szeretnék kihúnyni;
a szép nyár nélküled fáklyátlan szerelem.
Ha karom el nem ér, jobb néki már lehullni;
síron kopog, aki kopogtat szívemen.
Ne írj!

Ne írj! Legyünk halál, magunknak is csak emlék.

Kérdezd meg az Ég Urát, hogy szerettelek-e.
Hallgatásod mögül hallani, hogy szeretsz még,
menyország volna, mely nem fogad be sose.
Ne írj!

Ne írj! Tudom, ki vagy, s fáj rád gondolni, bízni;

hangod ?rzi a múlt és gyakran hívogat.
Ne nyújts él? vizet annak, ki nem tud inni;
drága betük elém idéznék arcodat.
Ne írj!

Ne írd a szót, melyet olvasni nem merek már:
úgy érzem, az ragyog a mosolyodon át,
hangod abba ölel, amit a képzelet vár,
s csókod azzal süti szívembe parazsát.
Ne írj!

...

E magányos és árnyas völgyben
a hímszarvas a zuhatag
szavára b?g és a patak
tükrét nézi mind tetszelg?bben.

S e forrás felett minden este
kristálylakának egy najád
tárja ki fényes ajtaját
és éneket mond, messze zengve;

csend alszik alján a szilfáknak
homályosan és h?vösen,
míg fent szerelmes dühösen
tépi a szél a lombos ágat.

Itt tanul és gyakorol Ámor
Vénusz oltárai körül,
idáig el sosem kerül
zajos halandó a világból.

Kérlek Corine, csak gyere szépen,
e zöld sz?nyeg lesz fekhelyünk,
vagy hogy még jobb helyen legyünk,
így ni, itt egy szikla tövében.

Óh, nyújtsd a kebled, szívnom is hadd
mély illatod, oh mennyi kéj,
minden érzékem elalél
tavában ivor karjaidnak.

A szélnek ott fenn nincs nyugalma,
de füle sincs és szeme sem,
neki örökös rejtelem,
amit mi ketten mívelünk ma.

...