Mélabús, csöndes éjszakán,
vágyainknak tiszta szárnyán
pihegek halkan veled
s szívünk együtt dobban talán...

Vén Hold tanúja frigyünknek;
ránézek pajkosan s fölnevetek!
De jó most boldognak lenni...
Ez a pillanat,mit sohasem feledek.

Nem feledem,mert enyém voltál.
Te vagy az,ki hitet adtál!
Hitet,vágyat s jó reményt...
t?lem többet nem is vártál.

Tudtam,lassan vége ennek.
Perceink most gyorsan telnek.
Nehéz ám a búcsúzás,
karjaim most megremegnek.

El kell válnunk-Nem akarom!
Ajkaid már ajkamon.
Véget ért e röpke óra,
de sóhajod mégis idehallom.

...

Szép volt, ha szépnek mondható
az Éj, a mély álomba bágyadt,
akinek Michelangelo
vetett komor kriptában ágyat.

Jó volt, ha jó a durva kéz,
amely futtában dobja vissza
mit ád, míg isten félrenéz, -
s ha lelketlen pénz alamizsna.

Gondolkozott, ha gondolat
pengése dallamos szavaknak,
melyek mint surranó patak
üres csobogással szaladnak.

Imádkozott, ha szép szemek,
melyek hol rút férgek kísérnek,
hol ég felé tekintenek,
neve ima, istendícséret.

Mosolygott volna, hogyha zárt
kelyh? virág tárulni tudna
a szélnek, mely borzongva száll
fölébe és otthagyja futva.

Sírt volna, ha szívére tett
h?vös keze izzóra váltan
érezte volna, mint remeg
az égi könny a földi sárban.

Szeretett volna, ha a g?g,
hiába gyújtott gyertyaképpen
fekete koporsó el?tt
nem virraszt magtalan szívében.

Meghalt, - s nem élt ostoba.
Csak úgy tett, mintha élne. Gyönge
kezéb?l most kihullt a könyve,
amit nem olvasott soha.

...

Agy? Zsuzsanna, sz?ke rózsa,
nyolc teljes napja kedvesem!
A kurta gyönyör, édes óra
talán a legjobb szerelem.

Tudom-e most, hogy eleresztelek
bolyongva majd hová jutok?
Isten veled, te szép, te legszebb!
Sietve, messzebb,
csak elfutok.

Megyek, s a csókod búcsulángja
még ajkamon lobot vetett,
még megpihenni, kicsi lányka
karomba hajlik szép fejed.
Érzed, a szívem egyre reszket?
A tied vígan dobogott!
Ha elmegyek, te szép, te legszebb,
sietve, messzebb,
szeretlek ott.

A nyerget már lovamra tették,
jaj, miért is nem marad velem
a te haszontalan fejecskéd,
melyt?l most illatos kezem?
Szemed nevetve rám mereszted,
mint nimfa, ha futásba fog.
Még szemem is, te szép, te legszebb,
sietve, messzebb,
csak mosolyog.

Ó mennyi báj, és mennyi bánat
édes bucsúdban, gyermekem!
A könnyed is csupa varázslat,
szemedb?l szíved int nekem.
Vígaszt adna, ha halni kezdek,
szemed, mely élni buzdított.
Mégis megyek, te szép, te legszebb,
sietve, messzebb,
már csak sírok.

Zsuzsanna, majd ha elfelejtesz,
egy percig ?rízd még tovább
- mint virágot kebledbe rejtesz -
hervadt szerelmünk illatát.
Ti boldog esték, hova lesztek?
emléketek még itt ragyog.
Isten veled, te szép, te legszebb!
Sietve, messzebb,
tiéd vagyok.

...

Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene;

mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad vagy
töviseket;

mert április a lombnak
víg zajokat
s az alvó éj a gondnak
nyugalmat ad;

mert vizet a virágnak
az ébred?
hajnal, cinkét a fáknak
a leveg?,

s mert a keser? hullám,
ha partra hág,
a földnek, rásimulván,
csókokat ád;

én, csüggve karjaidban,
az ajkadon,
a legjobbat, amim van,
neked adom!

Gondolatom fogadd hát, -
csak sírni tud,
ha nincs veled a tehozzád
zokogva fut!

Vágyaim vándorolnak
mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!

Üdvözlöm gyanútlanul és
mámorosan
hízelg? dalra gyúl és
hozzád suhan!

Lelkem vitorla nélkül
száll tétova
s csak te vagy íme végül
a csillaga!

Vedd múzsámat, kit álma
házadba visz
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sírsz te is!

S vedd - égi szent varázskincs!
vedd szívem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem!

...

Ne írj! Fáradt vagyok, és szeretnék kihúnyni;
a szép nyár nélküled fáklyátlan szerelem.
Ha karom el nem ér, jobb néki már lehullni;
síron kopog, aki kopogtat szívemen.
Ne írj!

Ne írj! Legyünk halál, magunknak is csak emlék.

Kérdezd meg az Ég Urát, hogy szerettelek-e.
Hallgatásod mögül hallani, hogy szeretsz még,
menyország volna, mely nem fogad be sose.
Ne írj!

Ne írj! Tudom, ki vagy, s fáj rád gondolni, bízni;

hangod ?rzi a múlt és gyakran hívogat.
Ne nyújts él? vizet annak, ki nem tud inni;
drága betük elém idéznék arcodat.
Ne írj!

Ne írd a szót, melyet olvasni nem merek már:
úgy érzem, az ragyog a mosolyodon át,
hangod abba ölel, amit a képzelet vár,
s csókod azzal süti szívembe parazsát.
Ne írj!

...

Szívem eladó.
Tudod, mi az ára?
Szívem eladó,
de nem alkuvó.

Szíved mágnese,
feléd mutat ága;
szíved mágnese,
nem hagy el sose.

Számolom mit ér,
s mennyit kapok érte.
Számolom mit ér.
Nem drága, ne félj.

Tiéd a tiéd?
Add! s vidd azt cserébe.
Tied a tiéd,
állod a cserét?

Ha nem a tiéd,
életem elárvul;
ha nem a tiéd,
egy szó is elég.

Akkor senkié
a szívem: bezárul;
akkor senkié,
csak a Istené!

Mert, hogy megszeress,
túl rövid az élet;
hogy még megszeress,
túl gyors, túl sebes.

Mint patakmoraj,
fut a tiszta lélek;
halkuló moraj-
szeret! s belehal.

...