Nejem balkezes.
Ez baromi eleve-
elrendelés. Teljesen más-
világiság. OLTÁRI BÉBI!
Hát így próbálnak egyesek
különcséggel kit?nni!
B?n & szégyen!

De ? bohém volt egész
életében... Sötét harisnyák,
megvetve a rendet. Ülök
t?r?n, próbálom megmondani,
mi a helyes: VEDD KI EZT AZ ÁTOK
PLAJBÁSZT EBB?L A KEZEDB?L. TE
VISSZAFELÉ ÍRSZ! stb. De
hasztalan. & ez ordít
tetteib?l is. Balkezes kávé,
balkéz tojás: ha megjön
éjjel, bal kezét nyújtja nekem
kézcsókra. ÁTOK!

& most a hasa lecsorog a székr?l.
Mondják: gyerek. De én
nem vagyok benne biztos.

...

Hasson a szád rám, mint vihar a porszemre,
kapjon fel és kavarjon ?rült szerelembe.
Csorduljon túl poharad édes szavaimtól,
teljen be a kedved ölel? karjaimtól.

Alkossunk mi ketten egyetlen egészet,
töltsünk ki egymásban kongó ürességet.
Forduljunk az éjb?l világosság felé,
arany sz?nyeg terüljön lépteink elé.

Gyarapítsd tudásom, hogyan szeresselek,
zúzhassam a kételyt, mint rozsdás láncszemet.
Könnyáztatta testünk egymáshoz tapadjon,
tornádó, vagy orkán t?led el ne fújjon.

...

Az aranyló nap bukott
A Dunába, alkonyat tájt.
Eszembe fájtál, menten.
Milyen szép volt, s rövid,
S hogy nem lehetett sehogy
Másképpen...
Igazából most mondom el,
Akartalak, mint játékot a
Kirakatból a gyerek.
Alatta az ára, kopár
Kifogás, de téged már
Egyszer kifizettek...
Becsomagoltak, valakinek.
El is vittek, így hiába már,
Hogy húz a szíved hozzám.

Te másoké vagy régen,
Én magamé vagyok.
Te azt nem adod fel,
Én ebb?l nem adok.

De - ha fölhangzik egy
Lágy country dallam,
Szálas alakod testet
Ölt a dalban.
Míg tart a zene, a tiéd
Minden ragyogásom.
Szeretettel hazudom,
Hogy vártalak és te
Lettél az álmom...
Zene kikapcsol, távolodsz.
Én újra józanul talajt fogok.
De tudom és ez annyira jó
Nekem... hogy volt egy nyár,
Benne egy sosem volt

Szerelem...

...

...mint a legjobb fotómat,
Melynek mosolyában kedves
Lényed ragyog, szeretlek, mint
A nyári, esti napsugár ezer színét,
Mely nem éget, csak vigasztal és
A zöldben maradni marasztal...
Szeretlek téged, mert tengernyi
Bajodban a tulipán csokor télen
Sem marad el soha, pezsg?vel
Lepsz meg, mert tudod, kedvelem,
Arcomat simogatva, mellékesen,
Alkalmi, szép csomagban adod
Kezembe, mint egy semmiséget...

Opálos b?rödön a fáradt sugár
Fényt kap és bágyadt ragyogásba
Kezd, ha elnyúlsz az ágyon, hatalmas,
Szép alak, pihensz egy percet, aztán
Követelsz, s bennem gyönyörködve,
Mosollyal ölelsz...
Nem drámai, nem szívszaggató,
T?led mosoly és muzsika a szó.
Tudod, mennyire fontos a könnyed
Feledés egy percre, hisz millió dolgod
Már régen a fejedre n?tt...
F?nix madár vagy, égetnek, nem
Hamvadsz, megrázod magad, s pont
Énértem újra élsz és szép vagy.
Figyelsz a bánatomra, kincseim
Tudod, s tapintatosan azt is, mily
Keservesen menne a dolog, ha te
Nem tartanád kézenfekv?nek, hogy
Ne maradjon üresen a kósza fillér
Helye...
Nem szólsz, csak leteszed, s mert
Megkértél egyszer, én úgy teszek,
Mintha nem vettem volna észre,
Mert neked természetes, de tudod,
Önérzetem túl kényes, adni, igen,
Elfogadnom nehéz volt...
Megtanultam - én: te vagyok, s ami
Kell, azt nem nekem, magadnak adod,
Hogy vidám legyek, hogy ne érjenek el
Szorongó fellegek...


Én tudom, az isten igazságos, s a
Világban, e robotos z?rzavar helyett
Életünk folyását megtaláljuk, mert
Annyira akarsz engem, hogy ordít
A gondolat, ha eszedbe jutna, hogy
Többé nem vagyok - ezt nem szabad!

Puha fészek az álmunk, ahol békénket
Magunk módja szerint találjuk és
Annyit kapunk egymásból, ami nem
Teher, csak öröm, gyönyör?ség és
Ünnepl?be öltöztetett szívvel várlak...

Tulajdonképpen ennyi az egész.
Lesz fiókod és köpenyed, puha.
F?zök neked és a fészek lesz
Kett?nk édes otthona, erkélyen,
A város fölött, majd elmerengve
Nézzük,hogy rohannak mások,
De azt mi már érdemelten,
Végre letettük és csillagszemed
Cinkosan rámnevet....

...

Tiszta? Az mit jelent?
A pokol nyelvei
lomhák, lomhák, mint a tripla

nyelv?, kövér, lomha Cerberus
aki a kapunál liheg. És képtelen
a mocsárlázas ínt,

a b?nt, a b?nt tisztára nyalni.
A tapló kiabál.
Mindent átjár a b?z,

egy elkoppantott gyertyabél.
Édes, édes, a füst odalenn rólam
tekereg, mint Isadora sáljai, félek,

egy sál beakad a kerékbe, megszorul.
Az ilyen baljós, sárga füstnek
önálló léte van. Ez nem száll fölfelé,

csak gördül a világ körül,
megfojt öreget, jámbort,
jászol-

beli gyerekpalántát,
szellemorchideát,
felfüggeszti a függ?kertet,

ördöng?s leopárd.
Fehérre szívta a sugárzás,
egy óra alatt széthasadt.

Mint a hirosimai hamu, zsírosan
tenyészik a h?tlen férfiak ölén.
A b?n. A b?n.

Drágám, én egész éjszaka
fellobogok, ellobbanok.
Az ágy nehezül, mint a buja csók.

Három nap. És az éjjelek.
Citromos víz, csirkehús,
víz, folyton víz. Öklendezek.

Túl tiszta vagyok hozzád. Mindenkihez.
A tested
fáj nekem, mint Istennek a föld. Lámpás vagyok -

fejem japán
papírhold, b?röm végtelen kényes, végtelen
drága vertarany.

Mondd, téged nem lep meg a h?ség. És a fény.
Én magam lettem óriás kamélia,
izzadok, az áram át-meg-átjár.

Most úgy érzem, fölindulok.
Valami fölemelne-
tüzes fémgyöngyök szállnak, és én, drága, én

tiszta acetilén
sz?z vagyok
rózsák kerítenek,

csókok, kerubok,
akármi ez a sok hús-szín dolog.
Nem te, se nem ?,

és nem ?, se nem ?
(énjeim, ócska ringy-rongyok lefoszlanak) -
az Édenkertbe.

...

De nem a vágy indítja el.
Megteremti
a maga idejét, éghajlatát,
forr
akár a hajók felszikrázó
nyomdokvize,
érzékeny tengert szétzaklató
titkos s?r?ség.

A vágy nem tudja
hogy járjuk be azt
a keserves, közös akarást,
a legszentebb utat,

ez a két
semmi test
m?ködik
általunk,
ezek az idegen, duzzadó, drága
hajlatok, ezek a red?k, vájatok,
a múlékony
vénül? felszínel
rejtett
szóváltása, ez az,
amib?l felidézhet?
a másikunkban
a Rozetta-k? -

Szerelmem, sose hallom
a céltalan, nyers utcazajt,
nem szívom be a dohos
kínt, amely az ?r nagy pléhkádjaiból
a városunkra árad,
de ?rízem, talizmánt romlás ellen,
a húsod emlékezetét,
az ujjaid, mohó csíp?d,
kiolthatatlan lámpád, alvó szájad.

...