Egy órányi ?rület és gyönyör! Óh, ne tarts vissza, Te, Tomboló!
(Mi az ami úgy felszabadít a viharokban?
Dühöng? szelek és villámok közt mit jelent az én újjongásom?)

Óh, én minden más férfinál mélyebben iszom a titokzatos delíriumot!
Óh, ti vad és gyönyörfinom fájdalmak! (Tireátok hagyom ?ket gyermekeim,
Tudatosan tinektek beszélek róluk, óh, v?legény és menyasszony.)

Óh, átadom magamat neked, akárki vagy, és, óh, az egész világ ellenére átadod magadat énnekem!
Óh, visszatérni a Paradicsomba! Óh, te, szégyenkez?, te, asszony!
Óh, hadd rántsalak magamhoz, hadd ültessem els? ízben én egy elszánt férfi csókját ajkaidra!

Óh, ez a talány, ez a háromszor csomózott csomó, a mély és sötét tó, amely bilincsét dobja és ragyogni kezd!
Óh, odasietni, ahol végre elegend? tér van és leveg?!
Vessük le el?zetes kötelékeinket és konvenciónkat, én az enyéimet és te a tieidet!
Új, sohse-hitt közvetlenségbe kerülünk a legjava Természettel!
Eltávolítani a pecsétet valakinek a szájáról!
Micsoda érzés: ma vagy bármelyik napon azt érezni, hogy úgy, ahogy vagyok, kielégít? vagyok!
Óh, ez valami kipróbálatlan öröm! Valami önkívület!
Végleg elszabadulni mások horgonyairól és hatalmából!
Óh, úttalan útak! Szabadon szeretni! Viharzani, gondolattalanul és veszélyek között!

Bókolj, gúnyolva a pusztulásnak, és idézd meg!
Szállj föl, ugorj föl egeibe a szerelemnek, egekbe, melyek elém nyílnak!
Oda emelkedjék az én mámoros lelkem!
Vesszünk, ha veszni kell!
Zsúfoljuk tele hátralév? életünket egy dús és szabad órával:
Egy rövid órányi ?rülettel és gyönyörrel.

...

Mint ág remeg, a rajta dalt
zeng? madár, ha messze leng,
úgy reszket elmém, oly zavart -
csak azt tudom: ? jött, ? ment.

Mint szélkavarta tóvízen
látni a kékl? végtelent,
egy perc egét úgy ?rízem-
csak azt tudom: ? jött, ? ment.

Mint kertben édes illatárt
s bimbót a gyors tavasz teremt,
télálmom új májusra vált -
csak azt tudom: ? jött, ? ment.

Angyal vetette rám szemét
sátram bejárata felett;
sátram led?lt, de él e kép -
csak azt tudom: ? jött, ? ment.

Ha majd szobám bealkonyul,
s az életmécs húnyón mereng,
szerelmemben egy fény még kigyúl,
idézve, hogy ? jött, ? ment.

...

Te kedves, ékes lány, szemed
s szemem együtt gyújtotta meg
egyazon fáklyánál a menny;
így érthetem csak, hogy örök
hatalmad szándékom fölött
magasztos érzelem.

Ártatlan hadd szemléljem én
orcád, mely szinte az enyém;
nem félve éber ?reit,
melyek a sz?z szemhéj alatt
oly csábitón riasztanak,
és lángjuk oly vonzón taszít.

...

Lábad nyomát is
csókoltam hajdan,
metronóm voltál
mindegyik dalban.

Minden énekben
virág és nyárfa,
porba hullt szívem
diderg? ága.

Veszett kis vércsém,
húsomba kaptál,
hajdan, te t?lem,
hajh, mit akartál?

Velem volt mindig
játszani kedved,
vad ágyékomtól
izzott szerelmed.

Forró szelekt?l
forrott a vérünk,
egymás testében
lelkében éltünk.

Újból hogy látlak,
égiek titka,
csillagaimban
meg voltál írva.

...

Fehér kis legyez?... festett rózsák rajta,
Megfakult és régi... úgy találtam rája
Egy ?szi délutánon, mikor keresgéltem
?szhaju nagyanyám avult fiókjába.

Megmaradt emléke báli éjszakáknak,
Tanuja lányálmok, s forró valcereknek...
Egyik kis sarkába - felig elmosódva-
Valaki azt írta, hogy: ?nagyon szeretlek!?

- És akit szerettek, az a nagyanyám volt,
Kinek unokája most elhagyott, árva...
Kinek sohasem volt fehér legyez?je,
És ily káprázatos báli éjszakája.

Neki sohasem mondják, hogy:?nagyon szeretlek?
S egy-egy titkos álmát mindig elrabolják...
Kinek sápadt arcán báli éjszakákon
Sohasem nyilhatnak ki az öröm-rózsák.

Akinek könnyei ?szi éjszakákon
Egy kis legyez?re százszor leperegnek...
Aki ugy irigyli a festett rózsáit
Lányálmoknak... forró valcereknek...

1914

...

Szép vagy. Szebb, mint régen! Fényl? kedvesem újra!
Csordul a mézes csók szépmivü ajkaidon.
Napnyugtáig igézi szemem szemed ördögi lángját.
Asszonyi vágytól égsz. Átfonsz, mint a halál.

...