Májusi vasárnapról írom nektek eme versem,
Mert vasárnap gyereknap lesz, azt én igen kedvelem.
Van bizony nekem két, régen felnőtt gyermekem,
Kik így születtek, és ők az örök-gyermekem...
Van még négy unoka, három lányka és egy fiú,
Ez meg már alapos ok, hogy én lehessek hiú?

(Septolet)
Látom előre,
Szép-színe
Lesz… mint hétvége.

Majd mókázunk,
Együtt játszunk!
Délbe kajálunk,
Délután sétálunk.

Délelőtt kicsikkel még homokozok
Amihez, már eléggé öreg vagyok,
Aztán a két nagyobbal jön kellemes társasjáték,
Tanuljanak meg mindent, nehogy maradjanak málék...

Estefelé meg leültetem a csapatot és elmondok nekik
Egy magyar népmesét. Még nagyok is a jó lelküket átengedik...
Míg világos van, még majd kimegyünk egyet focizni,
És majd' elfelejtem, ebéd előtt kell biciklizni...

(3 soros-zárttükrös)
Juj, hát a reggelt is köszöntőkkel kezdem,
Egy páleszt ha, állva, magamba döntöttem…
Juj, hát a reggel is köszöntőkkel kezdem.

Egy szó, mint száz: majd elmondhatjuk, micsoda játékos nap volt,
Emberfia gyermekei, unokái alkot egy akolt…
Egy szó, mint száz: majd elmondhatjuk, micsoda játékos nap volt.

(Senrjon)
Az összerántott csapat,
Majd jól érzi, szereti egymást.
Mit hoz vajh’ jövő?

Vecsés, 2020. május 27. – Kustra Ferenc József – íródott: a gyermeknapi várásokról, önéletrajzi írtásként.

...

Ágas-bogas tilalomfák között bujdokolva csak futok,
Bármelyikhez érek, úri kezembe jó nagy szálkát kapok.
Nem tudom, hogy érdemes-e küzdeni
Vagy a futásommal… csak menekülni?

Itt nincs indóház, bakter se… ki utat mutat,
Sínt is fölszedték... szemem a távolban kutat…

Vecsés, 2014. április 8. – Kustra Ferenc József – íródott: önéletrajzi írásként

...

Haiku csokor, eredeti Basho féle stílusban… Az állatvilágról.

Hajnalhasadás,
Kakas már kukorékol.
Élet-ébresztő!
*
Kéményen gólya
Tollászkodik így reggel.
Csőrmosakodás.
*
Víztócsa csábít,
Fürdő gerlepárokat.
Tisztaságkényszer.
*
Pacsirtaének.
Érett búza, zöld kender.
Mező illata…
*
Lankás magaslat,
Beborítva tölgyessel.
Pihegő galamb.
*
Vonul a pókhad,
Hálókat építenek.
Fenyő, légymentes.
*
Mezei egér.
Mezőn, szénaszag lebeg.
Dalos pacsirták.
*
Méh ül virágba,
Gyűjti az édes nektárt.
Elfogy! Tovább száll.
*
Méhek zümmögnek.
Kelyhek kitárulkoztak.
Jó virágillat.
*
Pillangó repül.
Virágnektártól részeg.
Vad cikázások.
*
Repülő lepkék,
Színes szárnyak villognak.
Nemrég még báb volt.
*
Fű fölött cikáz
Sok szitakötő villám.
Fecske ebédel.
*
Lepke, minél szebb,
Annál inkább megfogják.
Tűre szúrt szépség.
*
Suhanó felleg,
Oly’ szép szivárványt takar.
Madárcsicsergés.
*
Kúszó madarak,
Az égben vitorláznak.
Parton, vadkacsák.
*
Parton, árny fut el…
Vadkacsa, vízbe ugrik.
Hangos csobbanás.
*
Pipacsok ringnak,
Pacsirtaének hallik.
Csipkefelhő jő!
*
Még élő szárcsát
Visz, szájában a róka.
Rókáné várja?
*
Sánta róka fut
Tyúkudvarból a tyúkkal.
Repülő sörét.
*
A nádirigó
Nádszálon várja párját.
Életkép Balcsin.
*
Sok szitakötő
Táncol a nádas felett.
Fecskék rohama
*
Este a parton,
Békák kórusa zendül.
Gólya vacsora.
*
Fekete csendben
Ülnek feketerigók!
Félik a macskát.
*
Kabócák hangja,
Fülledt, nyáréjszakában.
Izzadó hónalj.

Vecsés, 2015. július 5. - Kustra Ferenc József -5-600 éve Japánban úgy tartották, ha a haikuíró, életében meg tudott írni 10 haikut, akkor ő már mester!

...

A tavaszról, a tanka csokrot eredeti Baso féle stílusban írta meg a szerzőpáros.

Kopár faágak
Közt botladozik a szél.
Ágon, vastag jég.
Szállj tova téli álom,
Mikor tavaszra vágyom.
*
Pihen csillogva,
Havas, mesebeli táj.
Szikrázó napfény.
Még könyörtelen, konok,
Én türelmetlen vagyok.
*
Süvöltő szél a
Lombok között, rémisztő.
Nagy hidegérzet.
Bennem ébred kikelet,
Óhajtok csodaszépet.
*
A csendfutamot
Játssza szél a hárfáján.
Villanydrót libeg.
Életerőt, pezsdítőt,
Léleknek gyönyörítőt.
*
Szél, játékosan
Kavarog, bimbó-erdőn.
Nyíló életek.
Szellő fújja tincseim,
Cirógassa szemeim.
*
Virágok szirmán
Egyensúlyoz az új fény.
Derűs csillogás.
Napsugarat, meleget,
Gyógyítsa a testemet.
*
Rózsavirágzás,
Zöld levelek, üde szín.
Csokorba kötés.
Kertembe sok virágot,
Mámorító illatot.
*
Természet ébred,
Madarak is dalolnak.
Patak, csörgedez.
Madárdalra ébredjek,
Velük dalra is keljek.
*
Harmatos fűvön,
Virágrügyek pattannak.
Eső? kezd esni.
Enyhe tavaszi zápor,
Fusson át a határon.
*
Magányban várni!
Pompázatos és zöld fű.
Minden kinyílik!
A friss puha pázsiton,
A lábam hagy száguldjon.
*
A hajnali köd
Már távolodik, oszlik.
Sárga napkelet.
E sok szépet remélem,
Mind, veled átélhetem.
*
Szunnyadó vágyak
Ébrednek felpörögve.
Újhodik minden.
Tavaszra, ha, majd hozzám
Szállsz a Fortuna lován.

Vecsés-Szabadka, 2017. február 12. - Kustra Ferenc -- A haikukat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész címe: ?Szállja tova téli álom?!

...

Nyári történések

Napmeleg
Simogat lágyan.
Élvezem.
*
Nézem, méh
Épp’ virágport gyűjt.
Enni kell.
*
Ezernyi
Virágillattal…
Tavasz lesz.
*
Méhkasban
Készül lépes méz.
Orgia.
*
Mennyei
Áldás az eső.
Mezítláb.
*
Tócsa. Sár.
Taposni oly’ jó.
Kampósszög.
*
Virágok
Helyén a termés.
Cseresznye.
*
Lengedez
Szélben a kalász.
Aratás.
*
Napszúrás
Öleli kalászt.
Jégeső.
*
Orgona.
Virág nyílik már.
Színesség.
*
Öltöznek
A fák, zöld színbe.
Levelek.
*
Orgona…
Fák ünneplőben.
Rügybontás.

Vecsés, 2020. április 7. – Kustra Ferenc József – íródott: HIQ versformában, amit én fejlesztettem ki. A haiku vagy senrjú eszmeisége vonatkozik rá, témától függően. Szótagszám: 3-5-3. Tilos a rím és a sorvégi szóelválasztások!

...

Poéta a lövészárokban…

Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!

Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…

Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.

Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…

Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…

Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…

Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?

Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.

Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…

A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.

Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…

Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!

Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!

Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.

Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…

Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?

Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…

Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?

Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…

Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?

*

Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?

Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!

Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…

A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…

Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!

...