Szeretem, hogy nem lángolsz,
csak izzassz,
nem égetsz,
de aki közel van Hozzád,
nem fázik sohasem.

Szeretem a mosolyod,
a pillantásodat,
szerelmem lelkébe tört döf?,
szeretem a mosolyt,
több, mint egy csók vagy ölelés,
szeretem a mosolyod,
senki mástól nem kapható.

Szeretem, hogy a kis szerencsemalac
ott lehet polcodon.

Szeretem,
hogy melletted szabad lehetek,
hogy nem akarsz több vagy egyetlen lenni,
így örökké bennem élsz.

Még Meríba vizét is szerettem melletted,
ahogy megrendült egymásban bizalmunk,
voltál Jahve, voltam Mózes,
voltál Mózes, voltam Jahve,
de pár óra, nap
és minden újra helyreáll.

Szeretem a rossz napjaid is,
mert hiába haragszol,
hiába szidsz,
hiába vádolsz,
tudom, rosszkedved csak egy pillanat,
de szereteted örökre megmarad,
akár az Istené,
s utána még édesebb mosolyod.

Szerettem és szeretni is fogom,
a közös kávéf?zéseket,
ahogy harmóniában vannak mozdulataink.
Szeretem, hogy ezt mondtad:
?a világ rendje ez?

Szeretem,
ahogy a buszon és a metrón
melletted ülhetek.

Szeretek minden ajándékot,
mert mindenben ott van a szeretet.
Szeretem a könyvet,
tudtad, mi tetszik nekem,
szeretem a kis angyalkát,
hisz Te is angyal vagy nekem,
s a bögrédb?l ízesebb a kávé.
Szeretem a kávésbögrét,
csak tied és enyém.

Szeretem,
hogy tudsz elfogadni t?lem,
szeretem,
hogy adsz nekem
- s mindketten tudjuk,
tiszta lélek adja.

Szeretem a Déli Pályaudvart,
a kráternak Bacardi íze van,
a lépcs?t, ahogy együtt futunk,
a peront, ahol búcsúzunk,
szeretem, ahogy fellépsz a vonatra,
a félig szívott cigarettát,
amit odaadsz nekem,
szeretem,
ahogy a kupéból rám mosolyogsz,
s bár nem szoktál, integetsz.

Szeretem a lépcs?t a pályaudvaron.
Régen volt:
egy b?nös-b?vös nyári délután,
szenvedély-íz? nyári délután,
kísértem arra kedvesem,
s a lépcs? alján búcsút intett nekem.
Gy?löltem azt a lépcs?t,
s arra gondoltam,
többet arra nem megyek.
De Veled felmentem azon a lépcs?n,
most már a Tied.
Szeretem.

...

Én már csak téged várlak

Én már csak téged várlak,
Hogy összefonódjon testünk,
És a lelkünk szigetén megpihenjünk.
Nekem más nincs, csak te vagy,
Soha nem felejtem hangodat,
Szemedet, ahogy meggyullad a vágytól,
A szádat ezernyi csók harmatától.

Még várakozunk, mint egy állomáson,
Elválni látom mégsem tudunk.
Te ölelve szorítasz magadhoz,
Míg elmegy a sokat várt vonatunk.

Maradunk ketten, titok a szerelmünk
De minden éjjel rólad álmodok.
De ha egyszer eljön a nagy nap,
Lehet az utolsó napon: öledbe ringatva,
Mint vadrózsa: hervadva meghalok.

Mert én csak arra vágyom ,
Az egész egy futó pillanat,
Hogy szám megpihenjen a szádon,
Mikor csókolsz az id? nagyon szalad.

Csak arra vágyom, hogy enyém légy ,
Csak néhány óra, ennyi az egész,
Buján szeretni fogjuk egymást,
Utána én jobbra, te talán balra mész !

...

A féltékenység egy borzasztó érzés,
Folyton folyvást csak a féltés,
Félteni minden órában, percben,
Azt ki legfontosabb életedben.
Kémkedni, nyomozni utána,
Ezt hozza a bizalom hiánya,
Bizalom híján nincs szerelem,
Mindig csak ez jár a fejedben:
Megcsalt? Megcsal? Ki tudja?
Igaz szót úgy sem szól ajka.
Hiába kérdezed, sorolod a tényeket,
Válaszol, de tudod, hogy igaz nem lehet.
Igazság? Tudvást tudva jobb lenne,
Jobb mint hazugságban élni, szenvedve.
Így telnek napjaid, megöl a bánat,
Múlik a szerelem, jön az utálat.
Bárcsak olyan lenne mint régen,
Amikor semmit?l nem féltem,
Sajnos minden és minden hiába,
Mert ez a féltékenység ára,
És a bizalom hiánya!

...

Karcsú kócsag, cellofánköpenyben,
álldogál a kislány, villamost vár.
Ostromolja s?r?-s?r? zápor-
bánja is ?! Nem haragszik érte.
A köd-füstös városszélen végig
szólogatják acél-donjuanok.
Két toronydaru siet utána:
-Megengeded, kislány? elkísérünk!
S közrefogják
és eldicsekednek:
- Ezt a házat, nézd, én építettem!
- Én meg, látod, azt a kultúrházat!
Nevet a lány:
-Pompás fiúk vagytok!-
Aztán gyorsan befordul a sarkon,
visszaint még, hogy:
-Tovább ne gyertek!-
All a két toronydaru magában,
két özvegy legény. A lány meg lépdel,
csapja s?r?-s?r?-s?r? zápor.
Fénylik cellofános karcsúsága,
fénylik pilláin ezüst es?gyöngy,
fénylik homlokán a tisztaság.

...

Csak a visszhangtalan éj
az elárvult csönd
a mocsokban élés csöndje nélküled
csak vágyom hogy vágyam valóság legyen
irgalmak dadogása kápráztat nagyon
és míg a délibábok éjszakája vakít
szerelmed szám?zött oltárán
paprikajancsi-sírások könnye gy?lik
én hallgatok zokogásom is néma
bels? elárvult zokogás
csak érted és nem ellenedre

csak miattad és csak utánad
zokogok kedvesem

...

Az ajtóhoz menni nehéz,
oly sz?kre van vájva a falba, hol
a magányt visszhangzó látomás
erdei vadvirág illatát hozza.

Értem még, amit megértettem.
Gyötr?dik néha a lelkem,
néha jó és csupa elevenség
és érzi a földet.

De látom az ajtót,
s kell az erd? s a falat ismerem rég,
ha tudnék odamennék
lábbal és kézzel és ésszel.

Hölgyem, e csapongásért
ne szám?zz. Tétova
vallomások mocsara
a lényem. Követlek, Hölgyem.

Elsétáltam magamtól,
ki a szobából, megleltem a kertet,
ismertem benne
a n?t, együtt lefekszünk.

Holt éj emlékszik. Változunk
decemberben: nem sokasodva,
szétszórtan kúsztunk ki gyerekkorunkból,
megcsonkítás rítusa.

Pompás varázslat egy anya,
benne másfajta rögzítettség,
ismételt forma, falmegújítás,
a parancsnoklás terhe.

Visszhangzik a szobában a kert.
A falon függ mint tükör,
mely mögötted az ablakra néz
s visszaveri az árnyakat.

Most szabad?
Legörnyedhetek a megújítás
nevetséges pózába,
amelyhez erényb?l ragaszkodom?

Számodra semmi sem alkalmatlan.
Belül is nagyszer? volnál,
nagyszer?, gyönyör?.
Jöjj felém a faltól, hogy veled lehessek.

Ezt sikoltottam neked neked,
ki szélként hallasz, s a változások
sokasodnak változatlan,
a lélek változásai.

Az ajtóhoz rohantam, megálltam,
mint egy óra. Botladozva
bokáztam vissza, leültem
keservesen a padlóra a falnál.

Hol voltál.
Mily képtelen, mily galád
Mi mást tehetnék, felkelek.
Térdem sas volt, berozsdásodott, úgy imádtalak.

Mert ez énekel, az
megírja a tavaszi ódát, amaz sétál.
A Hölgy folyvást a szomszéd városba költözik,
s te utána támolyogsz.

A falbeli ajtó a kertbe visz,
hol hosszú viktoriánus ruhákban
ülnek a napon a Gráciák,
akikr?l nagyanyám beszélt.

Arcukon a történelem dalol.
Fiatalok és elérhet?k
s te is követed ?ket
Isten és igazság szolgálatában.

De a Hölgy meghatározhatatlan,
? lesz a napfényes kertbe
nyíló ajtó a falban.
Megindulok beszélve örökkön.

Sosem érek oda.
Ó, Hölgyem, emlékezz rám,
szolgálatodban, akárcsak régen,
vénülök, de nem okoskodom.

Hogy halhatnék meg egyedül.
Hol leszek akkor ha most egyedül,
mily nyöszörög oly szánalmasan
e szobában, hol várok egyedül?

A kertbe akarok menni.
Romantikus akarok lenni.
Eladom magam a pokolban,
a mennybe is eljutok.

Lelkemmel látom ajtóm,
látom a napfényt el?ttem a padlón
int nekem, amint a Hölgy szoknyája
meglibben mögötte.

...