Tudok olyan frontokról, ahol a sár megdermedt, a bőrre száradt.
Itt is front van, de itt nincs sár! Jég és hó nézésébe szem megfáradt…
Itt már a szemednek nincs izzó, érdeklődő fénye,
A végtelen hómező… mit lát, az a mindensége…

Korán nősültem, három pici gyermekem vár otthon,
Feleségem már meghalt, nélküle van nekünk otthon.
Itt a fagyban, bizony mérünk, sokszor, mínusz negyvenet is,
Jó lenne valami meleg, néha talán egy kicsit is.

Szemben az orosz tüzérek a folyó túlpartján,
Mindig lőnek valamivel, a halál rakpartján...
Néha, ha nem felhős az égbolt, látni egy hulló csillagot,
Oroszok a robbanás hangját adják neki, mint abrakot…

Megnéztem a puskámat, mert az bizony biztosítja itt a túlélést,
De a závárzat, alig mozog, a fagy belevitte a deresedést.
Itt van a komám is jobb, tőlem, tán' tíz méterre,
Vissza is kiabált, neki is ez a félelme.

Itt járt a százados úr! Fegyverellenőrzés volt, neki is mutattam,
De csak a vállát rángatta, hogy a problémámat oldjam meg én magam.
Orosz most is lő nehézágyúval, szerencsére nem erre,
De lehet, ide fordulnak, és akkor lőnek erre-fele…

Látom, hogy az éji köd, már lassan, komótosan de, kezd leszállni,
Őrségben, túlra meresztem a szemem de, itt már semmit nem látni…
Tárat is kivettem, visszatettem, de a sötétben már nem látni…

Nem látom már a csillagok fényét sem, a köd mindent ölel!
Nem érzem a lábamat, fázik, jön a hideg, még egy öllel!
Tiszteknek a bunkerba, ordonánc vitte fát, egy nagy öllel!

Tegnap volt újév első napja, ígértek nekünk ünnepi menüt,
De nem ért ide, telitalálat érte a hozó kétkerekűt.
Végül is semmit nem kaptunk enni,
De panaszra oroszokhoz menni?

Gyermekeim és szeretett szüleim, vártok még?
Reménykedtek, hogy megyek, vagy ez tőlem kicsiség?
Én a múltamtól biz' még, nem szakadtam el,
Rátok gondolok most is, nagy szeretettel!

Vecsés, 2016. május 30. - Kustra Ferenc József – íródott történelmi emlékezésként és az ottveszett katonáik elmékére!

...

(anaforás, 10 szavas duó)
Ahogy beáll a süket csend,
A magány beijed és esend!

Ahogy eluralkodik a süket csend,
A magány is fékez! Esend…
*

(Bokorrímes)
Az ember a farkasa az embernek,
Ránézésre tarthatjuk lehetetlennek…
De az életben ez jutott a főemlősnek!
*

(3 soros-zárttükrös trió)
Csak ebben az ezeregyszáz évben,
Voltak tragédiáink nagyon is bővében…
Csak ebben az ezeregyszáz évben.

Voltak itt harcos népek, ki harcukat ellenünk vívták,
Irtottak harciasak, példamutatók, jó, hogy elszúrták…
Voltak itt harcos népek, ki harcukat ellenünk vívták.

Pont ma már az a módi, hogy a belső ellenség gyilkolász,
És ezek, ha beáll a csend, rögtön a jók lelkébe markolász…
Pont ma már az a módi, hogy a belső ellenség gyilkolász.
*

(Septolet)
Enyészni,
Nem akarni
Nem ördögtől való
Szaltó!

Azért sem akarjuk!
Enyészetet elmarjuk!
Rosszat elhajtjuk!
*

(15 szavas-6 sorban)
Sziklából lettünk,
Megteremtettünk,
Nincs vesztünk!
Fájdalomnál legyen több öröm,
Megújítólag kijelölőm: életöröm.
Felöltözve nem képzelődőm!
*

(Senrjú csokor)
Azért sem fogunk
Elenyészni, nem tenni!
Fájdalomnak, huss…
*

Magyarság marad!
Szeretet újra fakad!
Egybetartozás!
*

Pusztulásidő
Lejáróban, harc: kemény!
Tovább: utunkon!

Vecsés, 2020. május 31. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában (Vegyesen, más szerkezetű versszakokból állót jelent!) a történelmünkről!
[3 soros-zárttükrös: én szerkesztettem alkalmazható formába! Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!]

...

Lelkem falán, szétkent gondpaca foltok,
Mivé lesz haza, mikor már nem itt lakok…

Járom az utat, mi több mint göröngyös,
De eljő a cél is, mi már nekem örökös…

De a haza marad! A magyarság is marad!
Hazánk a Kárpát medence, bár világ… halad.

Vecsés, 2013. szeptember 17. – Kustra Ferenc József- íródott: a szabadságról…

...

Üres templomban lehet-e a fénybe lépni?
Zárt ajtók mögött, lehet-e oltárt keresni?
*

Bíz’ jó lenne fénybe
Lépni. Oltár dicsőülni…
Csoda is csorbulhat!
*

Bennem a múlt és a majd-jövő csatáznak,
Pedig hívük vagyok „örökké” álmoknak.
Álmomból gyors kiutat sohasem kerestem.
Álmok folyvást uralják a testem, a lelkem.
*

Álma mindenkinek
Van, de nem emlékszik… talán.
Álom uralkodhat…
*

Csata! Jövő és múlt!
Nem mindegy ki lesz a nyerő…
Összevethető ez?
*

Örök titkom a kicsorbult csoda,
Pedig javíttatnám, mennék oda…
Fekete „király új ruhájába” öltözött az én éjszakám,
Sors talán rám adja, de nem szenteli rám… sötét az éjszakám.
*

Még nincs… mit hoz jövő!
Lesz a jövő? Bennem lehet…
Közönyösen várni…

Vecsés, 2014. november 15. – Kustra Ferenc József – íródott: versben és HIAQ –ban, önéletraj-zi írásként.

...

Elmegyek, elmegyek, hosszú úton megyek…
Majd hosszú út porából erőt merítek…
Ha én már majd, olyan, nagyon messze leszek…
Akkor már én, majd veletek nem lehetek…

Megfigyeltem, hogy nekem már fakóbban zöldell a fű,
És már nem hallom, elhallgatott a tücsök hegedű…

Előttem úttalan út halad,
A jelenem, fut, sőt tán' szalad.
Ahogy odaérek, téblábolok egy útelágazás mentén,
Nem tudom, hogy botorkáljak-e új úton, járhatatlan mezsgyén.

Erő kell és dacolás élettel, hogy álarcok lehulljanak,
Ha sarokhoz érünk, befordulunk, búcsút inthetünk a múltnak.
Halk szellő fújdogál, visszazúgja az ifjúságot
Ezzel ad a vándornak erős adó szerenádot.

Sors kérlek, figyeld, most a test mondja el az óhaját,
A lélek is életre kelt, dúdolja az ódáját.

Talpam üti az utat, keményen, talán ütemre,
Cipőm meg töri lábam, nincs reményem kegyelemre.
Itt hiába érzem, fáradt vagyok, pihennék,
Csak én gondolom, hogy akár otthon lehetnék…
Belefáradtam én már mindenbe, de tovább menni muszáj,
Főleg a vándorló, úti életbe… ez maga az uszály.

Kemény az út felület és elég egy rossz mozdulat,
Emberfiára még bokatörés is rázúdulhat.
Kapaszkodni kell nekem még a sík terepen is,
Előre haladni így lehet biztosan, csakis.

Menet közben szellő dúdol egy szép dallamot
Én meg így folyvást járom a nagy élet tangót.
Lassan már a negyedik dimenziót is érzem illőn... távhoz,
Esteledik és én meg hozzá álmosodok a napnyugtához.

Ahogy vándorolok, hordom magammal a sok élettitkomat,
Bízok benne, hogy úti haramiák nem veszik el sorsomat.
Majd ha fáradtan bánatom mormolom a fagyos téli szélbe,
Remélem, hogy karom, nemhiába, emelem fénytelen égbe!

Van, hogy rossz napom van és biz' a kétségbeesés feszít,
De miért adnám fel, ha még van kis erőm, és az repít?

Öregedni olyan egyszerű!
De nem mondom én, hogy nagyszerű!
Fiatalodni sehogyan nem lehet.
Öregség csak rád terül, mint lehelet.

Vándorolok utamon... egymagam, egyedül nem lehetek,
Önmagamban megyek, ő az, ki velem van, kit nem feledek.
Van olyan, hogy az úton érzem, elég volt! És térdre hullok!
De jön utánam az árnyékom és az élet is ott kullog.

Apámtól és nagyapámtól tanultam egy s mást én,
Talán, mint hagyományőrző vagyok én fenomén?
Gondolatom jó, ha csendes megnyugvással zárom,
Tudom, hogy majd holnap is lesz új nap, már ezt várom!

Vecsés, 2014. július 11. - Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

...

Nem látszik semmi, vaksötét van,
Áll az óra az éjszakában.
Nincs, ki indítsa mutatókat,
Így aztán nem lesz már virradat.

Tapogatódzok, nincs kijárat,
Csak fogdosom nedves falakat.
Pókháló terül az arcomra,
Denevér akad a hajamba.

Megyek csak, mint vak ló a falnak,
Nem lelem helyét a jászolnak.
Megbotlottam, már térdre estem,
Falba marok! Így emelkedjem?

Bugyutábbakat is pártolnak,
Sőt van gyökerük is a fáknak.
Gyökértelenül élni faként,
Nem megy. Vagy én nem tudom miként?

Nincs támaszom és táptalajom,
Így hogyan küzdjem végig harcom?
Mind’ csatának vége van egyszer,
Küzdelmem is véget ér egyszer…

Vecsés, 2000. március 14. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

...