Töredék


1

Mi légyen egy sohajtás s lágy tekintet,
Mi egy olvadó szív forró csók hevén,
S reád epedvén hogy ha lyányod intett,
Ez álom, e merengés, s vágy, s remény?
S szelíd keserv és boldog könnyeinket
Cythere hív ölében zengem én,
F?zz, ó Camoena, szárnyat énekemnek,
Cypris virági nálad is teremnek.

2

Vigan, mint Eos, s mint az estpirúlat,
Mosolygó csendben száll olykor dalom,
Fellengve majd, miként sas, égben múlat,
Ismét borongva j?, mint sírhalom:
De szép alakján sem vad láng nem gyúlad,
Körítve t?led égi nyúgalom,
Sem csüggedésre nem d?l, s gyötrelmében
Eped, mint égi lyány, keggyel szemében.

3

Ne múzsa, lantod reszket? hurjára
Ne j?jön semmi durva, semmi rút,
Szennyetlen áll a gráciák oltára,
Hol nyitva minden szépnek van az út.
A tiszta költ? f?zhet csak hajára
Örökre hervadatlan koszorút,
Melyet remegvén sz?z kezek fonának
Ékességül pirúló homlokának.

4

Még Chronus élt, s Olympnak boltozatja
Víg istenek sorával volt tele,
És Heliósnak fénylett arculatja,
S bájjal fogadta el Thetis kebele.
Oltártok állt, ó Chronus nagy magzatja,
S szép keblü Héra, s tisztelt Cybele,
S mosolyga még, a szent italt kelyhébe
Habozva töltvén, rózsaszájjal Hébe.

5

E szép koron rengett el? Cythére
Vén óceánnak kék hullámain,
Aranyhaj, melyhez csapkodó hab ére,
Sötétesen simúlt el vállain,
Epedt szemérem ült tekintetére,
Félénk mosolygás lengett ajkain,
S lebegve száll a partra kellemében,
S öröm tenyész kör?lte, mint keblében.

6

Szép, mint pályája kezdetén Auróra,
Keggyel teljes, mint Luna jön el?,
Nyílt szívvel minden szépre, minden jóra,
Az égbe gráciák közt hág fel ?.
Minden tekintet száll a lankadóra,
Mindent utána vonz egy bájer?,
De tisztán áll a Charis istennéje,
S csak némán leng a kívánság feléje.

7

Mind boldogok, kik itt az égben vannak.
Mond s földre szálla kísér?ivel
A földlakónak, a boldogtalannak
Nyugtot szerezni lágy érzésivel:
S itt, kik felé remegnek és rohannak,
Oltárán változólag fogja fel,
Dereng azokban egy szelíd indúlat,
S e vad csoport emészt? lángra gyúlad.

8

Azok felett, mint hajnal csillagzatja,
Jelen meg a der?l? szeretet,
Ezekre villámként csap lángozatja,
És öszvezúz reményt és életet.
Ott a jövend?t rózsa közt mutatja,
Útadba szór itt csak tövíseket,
Mert tiszta hely a gráciának honja,
S elvész, kit?l segédét félrevonja.

...

Töredék

Bár rózsa volnék, szép leány,
Hogy elvirítva kebleden
Lelnék magamnak büszke sírt!
S o, bár lehetnék esti szell?,
Hogy édes ajkad bíborán
Szedhetnék balzsamcsókokat!

Itt állok félénk messzeségben;
S mint bércein Endymion
Sohajt a csillagokra fel,
Hová röp?lni szárnya nincs:
Némán sohajtozom feléd.

Ölelni vágy e kar, de fél,
Vágy ajkam ajkadon remegni,
De tilt komoly pillantatod.

Menj lángtekintet, ah röp?lj,
Röp?lj felé hév gondolat,
Tinéktek útat semmi nem zár.

...

Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva n?i karoktól
vallok,
n?k, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más,
s szeretlek is benneteket.

Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekb?l aranyat mostam,
igazi aranyat.

Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a medd? gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijeszt?, gyilkos férfinál.
Hová is futhatnék én,
kócos fejemmel,
költészetemmel,
rettenetesen cikázó tétovaságommal,
ha nem volnátok ti,
megért?k, megbocsátók,
elvtelen szentek,
jámbor pogányok,
bizonytalan jók,
valóság h? sáfárjai.

Ha varrtok, vagy vajat mértek,
kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel,
s hócip?ben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,
fölkacagok az örömt?l, hogy vagytok,
és én is vagyok mellettetek.

Hozzátok kötözött engem a végzet,
örökkévalóan,
köldökzsinórral, azután a vágyak
eleven kötelével,
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé,
s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.

Nem egy, hanem mindegyik.
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,
mindegyik barátn?m, rejtélyes kedvesem.
Mindegyik anyám.

...

Még hozzád vágyik egyre e beteg szív,
és úgy követlek, mint sötét detektív,
a pesti utcán, a budai lankán,
kedves Ilonkám.

De egyre jobban szállnak már az évek,
fáradt szemünk a semmiségbe réved,
és ami jön, az oly h?s és komorló,
mint a koporsó.

Az arcodon is felt?n néha-néha
a fönség és a gyász reszket? árnyéka,
s életre buzdítasz, halálra intesz,
mint ama hitves,

ki k?be vésve áll a sírok ormán
egy anya fájdalmával, és mogorván
a sír hálószobáját nézi csendben
s szeme se rebben.

Mondd, mit tudsz err?l, mindennek tudója,
n?, kinek egy a szemfed? s a pólya,
titokzatos alvótárs, földi vágyban
s a hideg ágyban.

Rejtélyes, aki immár szomorúnak
mutatod arcod, húga te a búnak,
beszéld el, mi az élet szörny? titka
és mi a kripta.

Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
beléd fogódzom és kérdezlek itten,
hová megyünk mi, élet koszorúsa,
mélyszavu múzsa?

...

Salamon Király "Énekek Éneké"-b?l vettem ezt a részletet. De
csak félig a bibliáé ez a vers: félig az enyém. Keveredése a
költésnek, utánköltésnek és m?fordításnak.

A MENYASSZONY:

Immáron szinte aludtam,
de lelkem még nem aludt.
Most szeret?m szava szólít,
? zörgeti künt a kaput:
- Húgom, gyönyör?m, jegyesem,
galambom, szép jegyesem,
nyisd meg el?ttem a házat!
Harmattól gyöngyös a fürtöm,
az éjszaka harmata áztat.

Feleltem én neki, mondván:
- Nincs rajtam semmi lepel,
mezítelenül vagyok íme,
és most öltözzem-e fel?
Megmostam lábaimat,
friss vízben lábaimat
és most a porondra tiporva
szennyezzem-e újra be ?ket,
újra keverjem-e porba?

Benyúlt, motozott a nyiláson
mely ajtómon vagyon.
Fölgerjedt érte a bens?m,
megindult rajta nagyon.
Serkentem nyitni neki,
ajtómat nyitni neki:
jöjjön be szegény valahára!
Ujjamról folyt vala mirrha,
csepegett a kilincsre s a zárra.

Sarkig megtártam az ajtót,
és vártam rá odabent.
De elfordult vala t?lem
és szótalanul tovament.
Én lelkem könnyre fakadt,
keserves könnyre fakadt:
kerestem és nyoma nem volt,
nevét kiabáltam ezerszer
és szava, válasza nem volt.

Megleltek engem az ?rök,
kik ?rzik a k?falakat,
megfogtak engem az ?rök
s megvertek a k?fal alatt,
ütöttek a fegyveresek
dühödten, a fegyveresek,
kik járják körbe a várost,
köntösömet lecibálták:
jaj, merre megyek, hova már most?

Város leányai, kérve
kérlek mindannyitokat,
Jeruzsálem sz?zei, kérve
kérlek mindannyitokat:
Ha drága szerelmesemet
látjátok, kedvesemet,
mondjátok meg neki szembe,
az ? betegje vagyok csak
s beléhalok a szerelembe.

LEÁNYOK KARA:

Beszélj,
tündökletes asszony,
ó, asszonyok éke,
beszélj!
Különb-e talán
jegyesed, mint
más jegyesek,
hogy bánatod
ekkora mély,
s így elhagy a béke?
Különb-e szerelmed
más szeret?knél,
hogy minket ilyen túl
megkönyörögsz,
ó, asszonyok éke?!

A MENYASSZONY:

Ő: mint a rózsa, pirosló
és mint a rózsa, fehér,
kit?nik ? tízezer közt,
mindenkivel felér,
homloka tiszta arany,
választott drága arany,
a nap sugarára hasonló,
fodor haja éjfeketén
villog, akárcsak a holló.

Az ? szeme, mint vízerecske
partján puha, tiszta galamb,
mint friss tejben fürödöz?
szépszín?, tiszta galamb.
Orcája: selyemsima, lágy,
és dús balzsamfüves ágy,
telistele jószagú sarjjal.
Ajka: húsos liliom,
csordultig mirrha-olajjal.

Az ? keze: henger aranyból
s rajta topáz-berakás.
Teste: zafír s elefántcsont,
domború csontfaragás,
két márványoszlop a láb
s arany oszlop-alapzat alább,
hogy rajtok biztosan állna.
Szálas termete: cédrus,
magasba-szök?, sima pálma.

Tekintete, mint a Libanon
és szája, ha csókja becéz,
édes akár a meleg tej
és ínyje, akárcsak a méz.
Ily édes az én szeret?m,
ily ékes az én szeret?m,
akit szavaim tova?ztek.
Ilyen ?, ilyen ?, ilyen ?,
lányok, jeruzsálemi sz?zek.

LEÁNYOK KARA:

Beszélj;
tündökletes asszony,
ó, asszonyok éke,
beszélj!
Szép jegyesed
hova fordult,
merre terelte
az éj?
Merre vagyon
neki otthona,
házavidéke?
Hadd kutatunk
veled érte, amíg
föl nem leled,
asszonyok éke!

A MENYASSZONY:

Kertjébe vonult bizonyára
s ott várja, hogy én keresem,
balzsamfüves ágyai közt jár
az én szeret?m, jegyesem.
Szerelmesemé vagyok én
s ? az enyém. Jegyesem,
ki bolyong a mez?n, a vadonban,
legeltet a dús liliom közt
és dúslakodik liliomban.

...

Bizony, valaha nem kellett ilyet
álmodnom, hogy a párna nyugtot adjon
s társaim hulltán ne legyek ijedt,
mint gyomlálás után a megmaradt gyom, -
mikor még kis kamaszként, ki siet,
nehogy a víg sétáról elmaradjon,
fütyörésztem és rugtam a rögöt
s Ilonka várt a kertkapú mögött.

...Húsos gallyakról csöpögött az illat,
csilingoltak a fán a levelek.
Itt az id?, a titkok titka nyilhat!
Szörcsögve tört fel vágyam, mint meleg
vérbuggyanás, mikor a mellbe nyil hat
s azt hittem, roppant terhet emelek
s görnyedtem, mint virág, ha himporos had,
méhek súlyától csaknem földre roskad.

Te épít? és romboló elem,
mely nélkül létünk tája puszta, téli,
Pet?fi álma, els? szerelem,
ki tudna rólad méltókép beszélni?
Hiába hangolom és szerelem
a lantot, földi hang ki nem beszéli
azt a fájdító, boldog muzsikát,
mi akkor, egyszer bennem muzsikált.

Pucér, pelyhedz? lánykatest lubickol
a szív tavában és a vér locsog,
kagylószín lábujjával szembeprickol
s félálomban sz?z hónaljpamacsok
csiklandják orromat és számat is, hol
nagyhirtelen most meggyullad a csók,
meggyullad pirosan, perzselve lángol,
- szeretnék kiszaladni a világból.

Kirohanni s a csillagok között
zokogva futni, izzadtan, bolondul,
míg kergetnek batisztba öltözött
angyalkák s valamennyi csókot koldul
s az Isten rázza t?zb?l ötvözött
kolompját és az csengve-bongva kondul.
Csillag szikrázik, angyalcsók ragyog
s menny, föld azt zengi: Szerelmes vagyok!

Ti kisfiúk, ti nyurguló palánták,
kikben az els? csókvágy sistereg!
Ha tudnátok, a férfit mire szánták
gonosz, fenekv? asszony-istenek
s hogy alszanak ki sorra mind a lámpák,
a férfiszívek és csak füst remeg
s korom komorlik tovalebeg?ben
fölöttük a borzongó leveg?ben.

A nedvesrügy? els? vágyban is
ott szunnyad már a szúrós férfipálya
termése, érett szerelmünk hamis,
zöldmérg? magva, dancs tragédiája,
mely - mondjam-é? - most négy év mulva is
belémmarcangol, ujjaimba vájja
tüskéit s mindent újra felszakít,
mit oly anyásan heggesztett a hit.

Egy drága n?, egy asszony, kit szerettem
Fák sírjatok, virágok sírjatok!
Hogy elfeledtem, hogyan is hihettem?
Füvek ti, sírjon minden sarjatok,
füvek, akiken ágyamat vetettem
s ahol most már egyedül alhatok!
Könnyfürd?ben szépüljön égi lénye
s haljon meg egy nagy szerelem regénye.

Nem jajgatás ez, sajgó szisszenet,
te sírsz csak, vés?, aki lassan vésel,
készül az emlék, végs? izenet,
fontolt írás, mit késem k?be présel:
Áldás lobogjon a feje felett
hideg sugárral, égszín feledéssel,
áldott legyen a csókja mással is,
áldott legyen haló porában is!

S te költ?, kit a bú mindegyre átvonz
a zord jelenbe, - mondd versed tovább!
Térj vissza csak a régi délutánhoz,
melyen piros pipacs, kék szarkaláb
közt csábított és vont egy napsugár-bronz
leányhaj, egy kis kéz, egy karcsu láb,
egy száj, mely rizsfogakkal ajkát rágja
s a zsenge vágy, e rózsaszín? máglya.

A fecskét, hogy a romló kert felett
merre röpüljön, ki tanítja arra?
Ki tanítja meg fújni a szelet?
Ki tanítja a felleget viharra?
Ki mondja meg, mikor van kikelet
s bonthatja bolyhos bársonyát a barka?
Ó, van jeles, nagy tudomány, amit
tudunk, noha rá senki sem tanít.

Míg nyugton alszik a gyanútlan elme,
nem sejtve, hogy mi nagy baj várható,
súnyin közelg az érés gerjedelme,
a macskalépt?, orv gyujtogató
s a szikrát odalopja ?kigyelme,
ahol a t?zvész könnyen gyujtható:
a fiatal test fülledt forradalma
füstölve lobban lángra, mint a szalma.

...Ülünk egy bodros körtefa alatt.
Agyamra mintha téboly g?ze szállna.
A félkezem derekára szalad,
másik hajába túr... Riad, kiválna
karom közül, de nem tud... Pillanat...
ajkamon ajka, két kis nedves málna...
Mint gyom közül cikkázó csöpp gyik, oly
fürgén siklik ki száján a sikoly.

Talpraszökik. Izzó parázs a képe
s arcomra ken egy csattanó pofont.
Nem bánja, hogy a szoknyájába tép-e
a parti s?rü, melybe beleront,
csak fut, bukdácsol, nyargal a sötétbe.
Hátát ugrálva verdesi befont
két varkocsa. Én meg csak állok, állok
a fényben és rekedten kiabálok.

- Ilonka, állj meg! Ott folyik a víz,
vigyázz! Vigyázz! - de nem jön semmi válasz.
Nyelvemen csíp?s, furcsa málna-íz,
ínyem cukortól s?r? mézet nyálaz,
szemem párás, homlokom csupa víz,
szívem kalimpál és inamba száll az
els? mámor, a fájó, reszketeg,
s már hallgatok és némán reszketek...

Elindulok kutatni nagysokára
a szökevényt. De léptem tántorog.
Megvan! - A parti pázsit pamlagára
d?lten piheg és sír és hánytorog.
A gy?rött kis fehér batisztruhára
gallyakon átsz?rt, sárga láng csorog.
Kerülgetem lopódzva, lassan, lassan
s melléguggolok, hogy megsímogassam.

- Hallod, ne b?gj - kezdem, de meghatott
vagyok én is. - Ne b?gj, hisz semmi baj sincs. -
Még csuklik és szipog ötöt-hatot,
majd fölveti szemét. Egy kósza hajtincs
hull kis pufók, könnyekkel maszatolt
képére és: - A gyermek - mondja, - nagy kincs,
de szörny?, hogy törvénytelen legyen.
Most már muszáj, hogy engem elvegyen.

- Miféle gyermek? - kérdezem riadtan.
Halkan szól, mintha b?nr?l vallana:
- Ha meghalnék, se volna kár miattam,
mert a lányoknak (mondta nagymama,)
gyerekük lesz, ha férfi csókja csattan
szájukra... mint az én szájamra ma...
S szemének újra megered a nedve
s zokog, arcát tenyerébe temetve.

Hallom, hogy kuncog és vihog a nap
s ahogy vigyordul, úgy süt egyre jobban,
a vén Szamos kaján kacajra kap,
kövér hulláma pukkadozva csobban
s víg pacskolással a hasára csap,
a nagy természet hahotába robban,
ezer madár csivog, kacag ezen
s kacagok én is, - szinte könnyezem.

Titkos, komoly magyarázatba kezdek,
hogy megvígasztaljam a kis csacsit
s roppant meggy?z? szemeket meresztek.
- No, nem haragszol? Adj hamar pacsit! -
Sokáig bámul, kuporodva veszteg,
majd búgva fölnevet és rámkacsint.
- Bizistók - kérdezi mellemre bujva, -
nincs semmi baj? Akkor csókolj meg újra!

...